Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám
Colette-et, minden bizonnyal, érzékei tették poétává. Amit őt ép érzékünkkel befogadunk és átélvezünk; amit a tűnő pillanat tűnése közben felragyogtat; amit csak az ösztönök bonyodalmán át sejthetünk: egy tájat, egy naplementét, minden szinével, szagával, fényével és formájával, egy kutyának, egy macskának felderengő «lelkiségét», az ifjúság mulandó gőgjét, a voluptás villanását, a természettől el nem szakadt s állatian tiszta és vad lények ábrándjait, - talán senki se önti máma oly heves, oly harmatos oly gyöngéd és oly hatékony mondatokba. Szépség, boldogság, értelem egyedül a percben van s csak a percért. Azontúl: semmi, sötétség, értelmetlen szenvedés, az életvágy petyhüdése, a vénülés szégyene s valami kínos kapargálás egy süket és vak hatalmasság ajtajánál, ahol az érzékeknek nincs szavuk. Azon innen: az egész világ, kertek, évszakok és erdők, rejtett források, naiv virágok, szép és szelid állatok, a szerelem jóize, két egymásra talált testnek «intelligens öröme», minden szabad és meztelen élet, a fáké, a gyermekeké, kóbor színész-népségé vagy jóvérű széplányoké, mindennek az érintése, ami meleg és eleven, a levelek bársonyáé, a madarak langy tolláé, egy formás kéz, egy nedves száj kívánatos simaságáé. Legnagyobb kincs a fiatalság, - de nem az a bizonyos üde és együgyű ártatlanság, ami ma már inkább csak a pásztori romantika lomtáráé, hanem a teljes, telhetetlen és tudatos élvezetnek, a kaphatónak és az adhatónak virágkora, amely előtt csak kandiság, csak korai torkoskodás, amely után már romlottság, kései kicsapongás az élvezet, s amelynek egy morzsájáért barbár és parázna harcok folynak... E tekintetben nincs különbség a régi vagy az új Colette, a hajdan hírhedt Claudine ciklus Willy úrral szövetkezett, vagy a két Chéri-regénynek már-már «klasszikus» szerzője közt s a pákosztos, fiuskodó s rakoncátlan kis Claudine, vagy a Chéri túlérett, inyenc és anyáskodó «nagy Leája» ugyanannak a raffinált, bár szánalmas egyszerűségű, ugyanannak a sekélyes, jóllehet feneketlennek tetsző élvezettannak hirdetője, azzal a csekély különbséggel, hogy a Chéri Colette-je negyedszázaddal idősebb lett, fékezettebb, fanyarabb és bizonyos módon tragikusabb. Igaz, hogy a «magyarázók» ezt némileg máskép tudják s szépítési szándékukban minden claudine-i pajkosságot az első, rossz környezetnek, a századeleji korszellemnek s főképpen az első férjnek, Willynek a rovására írnak, ami a kanonizálásnak egyik legáltalánosabb s nálunk sem ismeretlen formája. Amit a halott poéták minden zokszó nélkül tűrnek, azt az eleven Colette nevetve utasítja vissza, - akkor is, ha mint a tájak és az állatok megszólaltatóját, új, huszadik századbeli Rousseau-nak kiáltanák már ki, s akkor is, ha a Chéri-nek és a Fin de Chéri-nek révén, a háború utáni fiatalság papnőjeként, holmi új George Sand-ként ünnepelnék. Az ily póz és az ily papság Colettenek mindenképpen idegen. Mint a legtöbb asszonyíró, ő is csak egy becsvágyat ismer: hogy érzelmi életét minél frissebben s teljesebben mentse át az Irodalomba, vigaszul vagy csak bosszúképpen, emlékül vagy elégtétel gyanánt, az életnek s a művészetnek termékeny, bár veszedelmes egybekeverésével. De míg Colette életszemlélete kezdettől fogva a régi maradt, művészete mindjobban felszabadult az ily szemlélet velejáróitól. Claudine olcsó élveitől. Minne gépies «tévelygéseitől» s a Vagabonde Renée-jének tükörbenéző érzelmességétől, - talán mivel idősebb lett s talán mert szenzaulitása, amely, soká, a nyersanyaggal is beérte, valami bűvös kémiával a hangba, a hanglejtésbe, a távlatba, a levegőbe, a szavak és a mondatok közeibe és ereibe is átömlött. A Blé en Herbe lényege nem vékonyka tartalmában, két serdülő gyermeknek korai és keserves bűnbeesésében rejlik, hanem a breton tengerpartnak, a fövenynek, sós páráknak, a nyárvégi napsütésnek s a sóvárgó kamaszkornak abban az egyre jelenvaló s szinte kézzelfogható felidézésében, amely ezt a kis remekművet Paul et Virginie-vel rokonítja. A Chéri-t s a Fin de Chéri-t nem hősei, nem meséje s még csak nem is «problémái» teszik olyan felejthetetlenné, hanem az a szivárványos és vakító stíluskészség, amely egy érzelmet, egy álmot azonnal festménnyé varázsol, amely «a másnak sötét éjben» rózsaszínű felhőket, holdfényt, susogó életet, tündéri villózásokat lát, s amely egy hervadó széplány s egy koravén selyemfiú históriáját természeti drámává nemesíti, - az Idő s a tünde szépség, a pénz s a kéj csatájává, aminek falánk testiességébe egyszerre beszabadul a szenvedés... S talán ezeknél is szebbek azok az apró, töredékes s mintegy csak odavetett vázlatok, amelyekben az írónő gyermekkorát idézi fel (La Maison de Claudine), nem a Claudine-sorozatok borsos célzatosságával, hanem tisztán, bánatosan, gyermekségére szomjazón, s egyben tele éveinek érzelmi gazdagságával, - mesélve a szülei ház örökfényű csodáiról, az eprésző macskáról, a szelidített fecskepárról, a csokoládé-ivó pókról, apjáról, Colette kapitányról, aki féllábán állva énekelget, regényfaló nénjéről, aki Catulle Mendesbe volt szerelmes és anyjáról, víg anyjáról, akit újra és százszor megfest, hol olvasás, hol munkaközben, hol betegen, hol perlekedőn, hol a plébánost csipkedve a hosszú mise vagy a túlvilág miatt, hol kertje talaját taposva, a frissen vasalt kartonruha, a szétdörzsölt bazsalikom-levél, a duzzadó saláták s az öntözött föld illatai között, glóriásan a sok fényben, a gyöngyöző vízcsöppökön és a jószágokon át s valóságos mítoszaként a francia vidéknek...
Kár, hogy a magyar fordítások
[*]