Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

GYERGYAI ALBERT: COLETTE

Colette-et, minden bizonnyal, érzékei tették poétává. Amit őt ép érzékünkkel befogadunk és átélvezünk; amit a tűnő pillanat tűnése közben felragyogtat; amit csak az ösztönök bonyodalmán át sejthetünk: egy tájat, egy naplementét, minden szinével, szagával, fényével és formájával, egy kutyának, egy macskának felderengő «lelkiségét», az ifjúság mulandó gőgjét, a voluptás villanását, a természettől el nem szakadt s állatian tiszta és vad lények ábrándjait, - talán senki se önti máma oly heves, oly harmatos oly gyöngéd és oly hatékony mondatokba. Szépség, boldogság, értelem egyedül a percben van s csak a percért. Azontúl: semmi, sötétség, értelmetlen szenvedés, az életvágy petyhüdése, a vénülés szégyene s valami kínos kapargálás egy süket és vak hatalmasság ajtajánál, ahol az érzékeknek nincs szavuk. Azon innen: az egész világ, kertek, évszakok és erdők, rejtett források, naiv virágok, szép és szelid állatok, a szerelem jóize, két egymásra talált testnek «intelligens öröme», minden szabad és meztelen élet, a fáké, a gyermekeké, kóbor színész-népségé vagy jóvérű széplányoké, mindennek az érintése, ami meleg és eleven, a levelek bársonyáé, a madarak langy tolláé, egy formás kéz, egy nedves száj kívánatos simaságáé. Legnagyobb kincs a fiatalság, - de nem az a bizonyos üde és együgyű ártatlanság, ami ma már inkább csak a pásztori romantika lomtáráé, hanem a teljes, telhetetlen és tudatos élvezetnek, a kaphatónak és az adhatónak virágkora, amely előtt csak kandiság, csak korai torkoskodás, amely után már romlottság, kései kicsapongás az élvezet, s amelynek egy morzsájáért barbár és parázna harcok folynak... E tekintetben nincs különbség a régi vagy az új Colette, a hajdan hírhedt Claudine ciklus Willy úrral szövetkezett, vagy a két Chéri-regénynek már-már «klasszikus» szerzője közt s a pákosztos, fiuskodó s rakoncátlan kis Claudine, vagy a Chéri túlérett, inyenc és anyáskodó «nagy Leája» ugyanannak a raffinált, bár szánalmas egyszerűségű, ugyanannak a sekélyes, jóllehet feneketlennek tetsző élvezettannak hirdetője, azzal a csekély különbséggel, hogy a Chéri Colette-je negyedszázaddal idősebb lett, fékezettebb, fanyarabb és bizonyos módon tragikusabb. Igaz, hogy a «magyarázók» ezt némileg máskép tudják s szépítési szándékukban minden claudine-i pajkosságot az első, rossz környezetnek, a századeleji korszellemnek s főképpen az első férjnek, Willynek a rovására írnak, ami a kanonizálásnak egyik legáltalánosabb s nálunk sem ismeretlen formája. Amit a halott poéták minden zokszó nélkül tűrnek, azt az eleven Colette nevetve utasítja vissza, - akkor is, ha mint a tájak és az állatok megszólaltatóját, új, huszadik századbeli Rousseau-nak kiáltanák már ki, s akkor is, ha a Chéri-nek és a Fin de Chéri-nek révén, a háború utáni fiatalság papnőjeként, holmi új George Sand-ként ünnepelnék. Az ily póz és az ily papság Colettenek mindenképpen idegen. Mint a legtöbb asszonyíró, ő is csak egy becsvágyat ismer: hogy érzelmi életét minél frissebben s teljesebben mentse át az Irodalomba, vigaszul vagy csak bosszúképpen, emlékül vagy elégtétel gyanánt, az életnek s a művészetnek termékeny, bár veszedelmes egybekeverésével. De míg Colette életszemlélete kezdettől fogva a régi maradt, művészete mindjobban felszabadult az ily szemlélet velejáróitól. Claudine olcsó élveitől. Minne gépies «tévelygéseitől» s a Vagabonde Renée-jének tükörbenéző érzelmességétől, - talán mivel idősebb lett s talán mert szenzaulitása, amely, soká, a nyersanyaggal is beérte, valami bűvös kémiával a hangba, a hanglejtésbe, a távlatba, a levegőbe, a szavak és a mondatok közeibe és ereibe is átömlött. A Blé en Herbe lényege nem vékonyka tartalmában, két serdülő gyermeknek korai és keserves bűnbeesésében rejlik, hanem a breton tengerpartnak, a fövenynek, sós páráknak, a nyárvégi napsütésnek s a sóvárgó kamaszkornak abban az egyre jelenvaló s szinte kézzelfogható felidézésében, amely ezt a kis remekművet Paul et Virginie-vel rokonítja. A Chéri-t s a Fin de Chéri-t nem hősei, nem meséje s még csak nem is «problémái» teszik olyan felejthetetlenné, hanem az a szivárványos és vakító stíluskészség, amely egy érzelmet, egy álmot azonnal festménnyé varázsol, amely «a másnak sötét éjben» rózsaszínű felhőket, holdfényt, susogó életet, tündéri villózásokat lát, s amely egy hervadó széplány s egy koravén selyemfiú históriáját természeti drámává nemesíti, - az Idő s a tünde szépség, a pénz s a kéj csatájává, aminek falánk testiességébe egyszerre beszabadul a szenvedés... S talán ezeknél is szebbek azok az apró, töredékes s mintegy csak odavetett vázlatok, amelyekben az írónő gyermekkorát idézi fel (La Maison de Claudine), nem a Claudine-sorozatok borsos célzatosságával, hanem tisztán, bánatosan, gyermekségére szomjazón, s egyben tele éveinek érzelmi gazdagságával, - mesélve a szülei ház örökfényű csodáiról, az eprésző macskáról, a szelidített fecskepárról, a csokoládé-ivó pókról, apjáról, Colette kapitányról, aki féllábán állva énekelget, regényfaló nénjéről, aki Catulle Mendesbe volt szerelmes és anyjáról, víg anyjáról, akit újra és százszor megfest, hol olvasás, hol munkaközben, hol betegen, hol perlekedőn, hol a plébánost csipkedve a hosszú mise vagy a túlvilág miatt, hol kertje talaját taposva, a frissen vasalt kartonruha, a szétdörzsölt bazsalikom-levél, a duzzadó saláták s az öntözött föld illatai között, glóriásan a sok fényben, a gyöngyöző vízcsöppökön és a jószágokon át s valóságos mítoszaként a francia vidéknek...

Kár, hogy a magyar fordítások [*] mindezt csak részben, csak rosszul, vagy akár sehogyan sem közvetítik. Egyrészt mert, ha hihetünk a címlapok ajánlásainak, a kiadói esztétika csak a «finom erotikát» s a «párisi szenzációt» hajlandó felfedezni Colette-ben, s oly szép és jellemző művek helyett, mint a Dialogues de Bętes, vagy La Maison de Claudine, régfelejtett ujjgyakorlatokkal (Az Örvény Szélén! - Bünös Ártatlanság!) kedveskedik a magyar olvasónak, - bár ezzel a számítással a Claudine-ciklus még kelendőbb lenne - másrészt mert a fordítók szeretet és gond nélkül dolgoztak. Kállay Miklós, aki nemrég oly szépen fordította Francis Jammes-ot s aki, művészi becsvágyában, újabban még Valéryvel is megpróbálkozott, Chéri-nek már a címében is (Cinci!) hanyag és udvariatlan volt Colette iránt. Oly egyszerű szavaknak, mint acajou és acacia (mahagóni és akác), embrasser és embarrasser (megölelni és zavarbahozni), entendre és attendre (hallani és várni), nymphéa és nymphe (vizirózsa és nimfa) összecserélését inkább a felületes munka, mintsem a tájékozatlanság magyarázza. Ezzel szemben bonheur du jour nem «levélnehezék», hanem íróasztalka; qui blattit des ailebrons nem azt jelenti, hogy «remegett az orrcimpája», hanem, hogy csapkodta a szárnyait; en fils de grue nem «ostoba lud fia», hanem utcai nő fia; elle le traitait de belle crapule nem «a tekintetével simogatta», hanem csak züllött fráternak titulálta; les bas racontars de l'office nem «a mesterség halk súgdolózásai», hanem a konyha aljas pletykái: l'oeil l'essence nem azt jelenti, hogy «fő a lényeg», hanem, hogy vigyázzunk a benzinre: cette grâce volante de petit Mercure nem «a kis higanygolyóknak izgó-mozgó kedvessége», hanem - Chériről lévén szó - a kis Hermes vagy Mercurius szárnyaló gráciája; mie fraîche nem «félérett gyümölcs», hanem friss kenyérbél; tu n'as pas l'air dans ton assiette nem az, hogy «rá se nézel a tányérodra», hanem, hogy nincsen jó szined, nincs rendben az egyensúlyod; mâtin nem «reggel», hanem: a kutyafáját!; les chrysanthčmes du surtout nem «a felöltő krizantémjai», hanem asztali dísz krizantémjai; farceur nem «levélhordó», hanem tréfás, kötekedő ember; libeller nem «lapozgatni», hanem kitölteni egy csekket; flemme nem holmi «pongyolát», hanem csak roszkedvet jelent; s portant des complets d'entraîneur-nek mi köze «az onanisták ismertető jeléhez», mikor ez csak egyszerű sportruhát jelent? Emellett egyes tévedések nemcsak egy-egy kifejezést, hanem egész mondatokat, sőt, ami már megbocsáthatatlan, lélektani mozzanatokat is meghamisítanak. A Fin de Chéri fordítását jóval kevesebb botlás csúfítja: bedonner nem «harsogni», hanem pocakot ereszteni s bide nem «akadály», hanem pocak; bébęte nem «állatias», hanem ostoba, son beau front de conventionnel nem «közönséges szépségű», hanem forradalmár-homlok; photographies percées de quatre punaises nem «poloskafoltos fotográfiákat», hanem négy rajzszöggel átszúrt fényképet jelent; ses deux mains blanches écoeurer nem «két szívtépően fehér kéz», hanem csak két undorítóan fehér kéz; viszont itt is, Chéri-ben is, sok a Cincihez hasonló találat, mint például guzi, gezemicézni, tutus, strigó, csimmegve és a többi... De mindez szinte elhalványodik a Blé en Herbe («Gyerekek») fordítása mellett, amelyért Tavasz René úrhölgy felelős. Hagyján, hogy egy-egy félreértés itt is belecsúszik a szövegbe (voix enrouée: «sértődött» hang, rekedt helyett; marée d'aout: augusztusi «szél», árapály helyett; peler les fruits: «elosztja» a gyümölcsöt, meghámozza helyett: friandise: «erősszagú» étel, inyencfalat helyett; il entra dans son maillot de bain: «beugrott a gumikádba», holott csak felvette az uszóruháját; hagyján, hogy a neveket, növényeket, állatokat, sőt a breton tengerpartot is siófoki vagy abbáziai strandfürdővé «magyarítja»; hanem, hogy a szöveget legalább egy negyedével megkurtítja, árnyalatos részletleírásokból minden sajátos szót és jelzőt, minden kényesebb átmenetet, minden poézist elsikkaszt s akárhányszor, önkényesen, oly közhelyekbe tömöríti őket, mint «a nap éltető sugarai», a «tenger ragyogó pompája», vagy «mozdulatlan némasága» - mindez olyan árulás Colette-tel és az irodalommal szemben, amiért, más csillagokon, ahol nemcsak az írott, hanem az íratlan törvényeket is számontartják, határozott és szigorú fenyítés járna...

 

[*] Világirodalom, öt kötetben.