Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Tersánszky J. Jenő: WELMSLEY: A ZÖLD RAKÉTA

Legutóbb egy nagyon érdekes angol regényt fordítottam magyarra.

Ha valaha írás annak minden kellékével fel volt ruházva, hogy világsikert érjen, úgy ez a regény az. Valósággal iskolapéldája lehetne az álmainkat cirógató műveknek. A szerelem, a pénzvágy, a kaland, az erő, az izgalom, a titokzatosság mind alátámogatói.

Mindennek ellenére mégsem tudom róla, hogy úgy teleorditozták volna a nevével a világsajtót, mint más ilyen könyveknél szokott lenni. Bizonyára volt nagy sikere, de mégsem olyan föltétlen s mindent túlharsogó.

Az okául azt tenném meg, hogy azért sem bírt abszolut sikerre vergődni, mivel túlsok értékes vonás, túlsok igazi művészet van benne. Talán egy kissé pongyola stílusára is kenhetni nem túl nagy sikerét, de persze csak kevéssé. Arra aztán semmikép sem, hogy ennek a könyvnek ne gondoskodtak volna megfelelő reklámjáról és terjesztéséről. Mert ez hihetetlen lenne. Tekintve, hogy kimondottan propaganda írás. Azt lehetne mondani, hogy ez a könyv az angol nacionalizmusnak, mint amely egyenetlenül és nemzetközien üdvözítő életlehetőség, valóságos prózai hymnusza.

De erről majd aztán. Előbb beszéljek a könyvről, mint írásműről.

Miután újabban sokat tanulmányoztam úgynevezett sikerműveket, mint olyanokat, úgy találtam, hogy mindenikben föltétlen szükség volt hatásuknál a gyatraságra. Pontosan így van. Nem férkőzhet valami a tömeg szívébe, ha nem tartalmaz egy bizonyos százalék gyatraságot. Ezt a valamit, ami a jóizlésű embernek a fogait vicsorgatja, zsigereit rágja.

Hát ez a mű alig tartalmazza ezt. Ha nem is mélyíti el nagyon írója a jellemeit és ha él is benne a felszínes hatások minden eszközével, ebben van valami olyan természetes kedvesség, mint egy kamasz ügyetlen hizelgésében. Ha giccsel is, ez nagyszabású és impozáns, úgy hogy föltétlen többet ér, mint azok a lélekelemző pózokkal spekuláló, unalmas badarságok, amiket tiszta művészetnek kell olykor a gyanutlanoknak lenyelni.

A meséje ez. Egy gorillaméretű és lelkületű német szobrász néger kacikává lesz. Miatta kerül mérhetetlen aranykincs birtokában egy francia gróf a háború alatt hazaárulás vádjával az ördögsziget poklába. A fogoly lánya azonban, egy angol, a főhös társaságában a németet elpusztítja, a kincset megszerzi s boldog pár lesz. Közben az angol egy egész Afrikára kiterjedő néger összeesküvést is megsemmisít, amelyet egy félvér tudós szít. De az angol mindezt egy vércsepp kiontása nélkül végzi el, puszta mosolyával, amely hipnotikus erejű. Ám az igazság, derékség szuggerálója és ebben van az ereje.

Hogy őszinte legyek, valahogy tényleg igenleni jött bennem mindenre, amit ez az angol tesz és gondol. És nemcsak azért, mert a könyv művészete bűvöl el, hanem mert tényleg hajlamos vagyok ilyennek látni a világ legnagyobb nemzetének fölényes és derék fiát. De hajlandó volnék ilyennek látni nemcsak egy angolt, hanem a világ minden más nemzetiségű egészséges inú és agyú férfiemberét, aki utálja az erőszakot, bárhonnan jön, aki jóindulatú, akinek sohasem jut eszében bolygatni a legelemibb emberi törvényeket a jó és rossz megállapításában, aki optimista, aki a magáét nem hagyja, a másét nem bántja igen, igen, úgy van, a jóisten mosolyog, ha ilyennek látja haladóját. Ám hogy ez a tökély az angoloknak volna lefoglalva, ez már kissé túlzás. Nemde?

Itt véti el az író regényét. Ott véti el, hogy politikumot kever bele regényébe. Megmondja nekünk nyiltan, hogy az angol férfi a brit szellemet, a német szobrász a porosz irgalmatlanságot, a félvér tudós az éretlen felforgató hóbortot szimbolizálja a regényben.

Hát ezzel aztán az író elsilányítja a regény minden hatását. Hiszen még propagáló taktikának is rossz ez a nyilt politizálás. Mert, hacsak annyit tudnék regényhőséről, hogy véletlen angol, és a másikról, hogy véletlen német, hát lehet, hogy ezek az alakok nemzetiség szerint is tudatomban maradván, erényeik a nemzetiségükre kenődnének tudatom alatt. De így?...

Sajnos, így vitára kelhetek angol felebarátommal és például így szólhatok: az angolok bizony mint az igazság és gyöngék védnökei és az erőszakosságok megtorlói, szóval a lovagi és férfiúi erények hordozói, 1914 óta nagyon dicstelen világításba kerültek. Először is kikaptak egy becsületes, férfias tusában és csak úgy tudtak győzni, hogy az ellenfél asszonyait és gyermekeit éheztették ki. Másodszor rettentő igaztalanságok cselekvői és elnézői voltak a legyőzöttel szemben, a gyöngébbel szemben. Szükségtelen vettek el és vétettek el másokkal területeket és életlehetőségeket. Ugy mint az olyan ember, aki már csak azért zabál, még ha belebetegszik is, hogy másnak ne jusson. És így, tovább és tovább és tovább...

Hát mindez nem éppen fitogtatni való sok nemzeti erény és vele szemben bizony a legyőzöttek föltétlen előnybe jutnak, ha vitára kerül a sor.

De ez az, hogy ennek a vitának nagyon rossz terepe egy regény. Valósággal lerontja kitünő művészi hatásait. Ugy, hogy én is csak azért találtam itt érdemesnek a művészi munka méltatása mellett aláhúzottan megtenni ezt a megjegyzést, mert mint a regény átültetője, könnyen gyanuba eshetem, hogy minden vonatkozásban aláírom annak véleményeit. Ezt pedig nem teszem.