Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

KASSÁK LAJOS: GELLÉRT OSZKÁR KÖLTÉSZETE

Két verses kötet fekszik előttem: «Testvérbánat csillaga» és «Velem vagytok». Gellért Oszkár 1900-tól 1926-ig írott verseinek válogatott gyüjteménye. Általában kétséggel szokták fogadni azt a rostáló kritikát, amit írók visszamenőleg végeznek saját termésük felett. Lehet, hogy az író fejlődése vagy más utakra térése igazságtalan osztályozást végez, tulontúl szubjektív, időhöz kötött az a szemlélet, amivel mérlegel s könnyen csak hangulati vagy csak eszmei tartalmak szerint mondja egyikre a jó, másikra a rossz szócskába erőszakolt itéletét. Valóban, a legtöbb produktív író egyben nem véleménymondásra jogosult kritikus is. Ebben az esetben azonban úgy érzem, fel sem vetődhetnek ezek a kétségek. Gellért verseit a költő tiszta líraisága és építő tendenciákat szolgáló emberi egészsége teljesíti ki s amit utólag elvett közülök, azt ki nem teljesedettsége miatt veti el. Jobban mondva: a kötetbe be nem jutott versek nem intellektuális vagy esztétikai értelemben, (tehát iskolásan) a költő mai érzésvilágához és kifejezési képességéhez mérten idejüket multak, hanem önmagukban az életre tartalmatlanok és érdemtelenek s így nem mesterségesen kizárattak a közösségből, csupán elemi fogyatékosságuk miatt oda be nem érkeztek. Elfogadom, hogy amit Gellért a két kötetben elénk ad, az maradék nélkül Ő s így nem csak azzal ismerkedünk meg, amit a költő termelt, hanem azt is megtudjuk, hogy önmagával is milyen elfogulatlan szigorusággal áll szemben ez az ember.

Egy ő azok közül a művészek közül, akik elsődlegesen nem stílust alakítanak, hanem magán az életen munkálkodnak teljességet kivánó érzéssel és alkotó eszközökkel.

Kétségtelenül, Gellért egyik legmélyebbről sarjadt és magát legteljesebbül kifejező reprezentánsa az Ady körül örvénylő magyar költészetnek. Önkénytelenül vetődik fel tehát a kérdés: mégis hogyan van az, míg mások felület-impresszionizmusukkal vagy filozófiát mimelő filozofálgatásukkal tágabb értelemben vett sikereket értek el, ő idegennek és hozzáférhetetlennek maradt meg az olvasó közönség előtt? Társaival szemben talán maradinak, az előző generáció tagjának minősíthető Gellért? Aligha. Hiszen ott, ahol ez a költő adni tudja magát, szöges ellentétben van elődjeinek romantikus világfelfogásával és verklibe fogható muzikalitásával, amit ők stílus-technikának neveztek. Vagy talán szemérmetlenül szabadszájunak, zsonglőrködésben utazó hipermodernnek találták? Ez is lehetetlen. Hiszen ő azok közül a kevesek közül való, akik szájuk elé nem emelnek trombitákat, tárgyilagos egyszerűséggel beszél, szavakba öntött érzéseiből nem akart zenét komponálni, gondolatait anélkül, hogy filozófiává iparkodna dalolni, egyszerűen csak kifejezi, nem akar színképeket adni, mert nem ecsettel és festékkel dolgozik: természetében író. Én úgy látom, Gellértet nem konzervatívsága vagy modernsége, hanem szigorú egyvonalúsága, a mondanivalónak és kifejezési formának az a lassú belülről érése választotta el a közönségtől, amely, mint organikus fejlődési folyamat, hirtelen szenzációk és provokáló hangosság nélkül ment nála végbe. A századeleji polgári olvasó gazdasági helyzeténél és demokráciát kivánó politikai tendenciáinál fogva erősen csak a felületek játékára volt beállítva s így azok a művészek, akiknél háttérbe szorult az ingerlő külsőség, elvesztették előtte pillanatnyi jelentőségüket. Ma már könnyen bizonyítható például, hogy az Ady körül kifejlett harcok nagy részét nem a költő sajátosan mély lírája, hanem megnyilatkozásának technikai jellemzői: szókötései és hangsúlyozásai provokálták. Nem csak ellenségei, de barátainak és követőinek nagy része is csak kifejezésbeli formáit és formuláit vette észre. Ha Addy történetesen utolsó köteteinek hangján kezdi el költészetét, sikerei erősen a szakma körzetén belül maradtak volna. De ha igaz az, hogy a nagy közönség Adyból is csak ennyit fogott föl, hogyan is vehette volna magába Gellértet, aki nem csak fegyelmezettebb, de szűkebb skálájú és átlátszóbb technikájú egyéniség is Adynál. Adottságainál fogva érthető tehát, hogy nem találta meg olvasóit, bárha én őt a polgári életérzés egyetlen reprezentativ költőjének tartom.

Ahhoz, hogy ezt az állításomat elfogadtathassam, ha csak pillanatra is Gellért mellé kell állítanom Adyt. Mert hiszen tudjuk, szélső szocialista részről eddig Adyt nevezték meg a polgárság költőjéül. Ady maga sem tudta miért, fiatalságát elverekedte a multtal s minél közelebb jutott önmaga emberségéhez, annál inkább az oktalanul elharcolt fiatalságának siratásában mélyült és szélesedett el költészete. Ha tehát a polgári olvasó számadást akarna csinálni Adyval, negatív lenne az eredmény: Ady elharcolta magát a polgárság tehetetlensége miatt s a polgárság soha még csak esztétikai jelentőségét sem fogta föl Adynak.

Gellért nem harcol a multtal (de más részről nem is fényesre csiszolt tükre tárgytalan melancholiának és esetleges színjátékoknak). Ő a szigorúan realitásokhoz kötött evolucionista költő. Vagy úgy is mondhatnám: produktív költő. Világfelfogásában szabadgondolkodó polgár, de verseiben nem elveket és esztétikai formulákat beszél ki, hanem emberi önmagát éli és sokszorozza meg bennük. Ady harcos versei csak azt mondják el, hogy mit kellett volna csinálni a polgárnak, Gellért verseiben maga a polgár, mint bizonyos keretek között élő embertípus testesedik meg. Ha idők multán valaki majd előveszi ezeket a verseket, nem életleírásokkal, nem szimbolumokkal és stilizált irodalommal, hanem magával a kiteljesedett reális élettel, életkiéléssel fog találkozni.

Gellértet nem irányítják politikai tendenciák, de még sem sorozható be az esztetizáló költők csoportjába. Lírája nem olvad szét valami metafizikai emelkedettségben, passziv szépségkultuszban. Életideálja: az ember. Ennek az életideálnak a megközelítéséért vagy megérzékeltetéséért mélyül el önmagában és bontja fel a vers konvencionális formáit. Szabad verseit nem a sorok végéről elhagyott rímek s a külső ritmus elkötése jellemzi. Az ő szabad verse nem intellektuális vagy esztétikai meggondolások eredménye, hanem a vers belső tartalmát kitevő ösztönös erők egyedül lehetséges megjelenési formája. S azt hiszem, bárki is hiába kisérelné meg ennek a költészetnek esztétikai értékelését, szerintem kell, hogy minden ilyan irányú fáradozás eredménytelenül végződjön. Mert hiszen Gellért versei a legsikerültebb formájukban is nem szépek: hanem erőben kiteljesedettek. Inkább a biológiájukat, mint esztétikájukat lehetne megírni. Ezeknek a verseknek a sorsát nem a költő technikai készsége, hanem embervoltának teljesebb vagy hiányosabb kifejeződése határozza meg. Adyn kivül talán egyetlen Nyugat-költőnél sem annyira egy a vers, a költő és az ember, mint Gellértnél. Ha versét szeretem, szeretnem kell a bennük kifejeződő embert is, mert hiszen ezek a versek nem technikai megoldások, hanem egy életideál formában realizált megjelenése: plusz a művészet síkján.

Gellért produktív költő, mert versei nem tükröződései valaminek, valami kivülről létező életjelenségnek, hanem ők maguk a tükrök, olvasásuk közben önmagával találkozik az ember, megkötöttebben a polgár. És ő az a költő, aki, ha fantáziával dolgozik, érdektelenné és külsőségessé válik, de vannak ösztönös és intellektualizált megélései s ha mint vér és agy-ember elemében van, új, élményt adó szemszögből lát meg régen banálisnak vélt dolgokat, verseiben lefojtott energiák, darabos mozdulatok s majdnem matériává sűrűsödött vágyakozások élnek. Mindez elsősorban szerelmi, illetve családi verseinek jellemzője. Család! Ki merne ma még ehhez a mindenféle dilettánsoktól és a képeslapok fűzfapoétáitól agyonkompromittált témakörhöz «költői presztizsének» reszkirozása nélkül hozzányúlni. S valóban mit is lehetne mondani erről a roskadozó intézményről? Gúnyolódni fölötte? És itt van Gellért, aki ugyan nem szépet vagy csúnyát mond a családi életről, hanem mint az ősapa típusa életének legteljesebb kielégüléseit keresi és találja meg benne s «családi versei» nemcsak hogy nem technikázó téma-megverselések, hanem a művészet területéről ismert legéletdúsabb, legszerencsésebben szavakba realizált alkotások közül valók. Idézettekkel nehéz a véleményemet igazolnom. Hiszen írtam már, Gellért nem bölcs mondásokban beszél s nem emlékezetből idéz fel dolgokat és eseteket. Jelen időben él a vers, első személyben történik, a költőnek írás közben, nekünk olvasás közben fejlődik, alakul és zárul össze egygyökerű és egyetemes perspektívájú egésszé.

Ha mégis elkerülhetetlen az idézés, mindjárt a «Család» cimű versből idézhetek:

- -
Mily öblös szó ez így: család.
Szív-tátva nézem,
Most játszom a szóval, fölvetem:
Család, család -
S talpra esik örökké.
Ha csal is, ád is. Együtt: csak család,
És sokat ád nekem.
- -
S egy reggelre talán
Csipő csalán
Sebeit fújom majd ujjaimon.
Mindegy! Család.

Ki tudja, mi lesz holnap, a mai játékra talán véres tragédiák következnek. De az, aki intenzíven éli játékait, gondolhat-e komolyan az esetleg vagy biztosan elkövetkező bajokkal? Gellért benne van a játékban, ösztönei kielégülnek benne, a mást kényszerűségben tartó formák és keretek szinte nélkülözhetetlenek neki, hogy elemében élhessen. «Ki hazáért, ki emberiségért» írja egyik versében s hozzá tehetjük, ki a családért. Ha elméleti alapon kerülnék szembe Gellérttel, néhány érvet bizonyosan fel tudnék hozni a család ellen, de hiszen itt nem értelmi propagandáról van szó, hanem egy a maga egészében kifejlődött életformáról. A kérdés csak az lehet: Természetes formái-e Gellértnek ezek a formák s ebben az esetben ki tud-e alakítani ebből az érzésvilágból valamit, ami a művészet vonalában tartalmilag és formailag értéket jelent? Erős a hitem, hogy igen. Részemre Gellért költészete 1909-től kezdődik. Az előző évekből «Deltánál» című egyetlen versét tartom följegyzésre méltónak. Többi munkáit erősen irodalomtól inspirálódott konstruált dolognak érzem, tartalmukban nincs meg az élményszerűség, formájukban konvencionálisan versek, egyszerűen irodalom. Ezek a versek még tele vannak pátosszal agy majdnem kabaré könnyedséggel s ezek közül egyik sem eleme Gellértnek. Mint ahogyan az intellektualizált témák sikeres feldolgozásához is csak a legutóbbi időkben érkezett el. Úgy látszik, nemcsak «száguldó és sziporkázó» fantáziái, de külső dolgokra reagáló vérbeli nagy meghatódásai sincsenek. Igazán teljes értékü csak az nála, amit megélt s önmagából formál.

Vannak költők, akiknek elsődlegesen stílusélrményeik vannak, Gellértre azt mondhatnám, nincs is stílusa. Csak nehéz, szögletes formái (nyers, szinte vérszagú szavai) és formaszerkezetei vannak. Sorai mögött érzem az építő embert, de ezek a tartalmuknál fogva sokszor prózai sorok csak ott emelkednek és erősödnek művészetté, ahol egészében mögöttük áll az önmagát élő költő. S erre a mögötte állásra, erre a százszázalékos lírára megint csak a szerelmi versek közül idézhetnék példát. «Ofélia térdein», «Ó Rubens, boldog mester» című verseket, mint reprezentatív Gellért-verseket újabban már többen idézték, én itt ezek fölé s a legszebb Gellért-versnek a «Johanán-fej» címűt szeretném megmutatni.

- -
Ne félj, hiszen játszunk csak. Most a gombolyaggal.
Kebledre ha teszem, lám, megáll: lapdán a lapda.
Így. S most sóhajts egyet s add vissza a sóhajt,
S gurulni kezd. Hová? öledbe vagy nyakadba?

Csak játszunk kismacskám. Vigyázva, lassan
Most engedd, hogy térdedre állíthassam,
S míg mozdul a térd s kinyúlik a láb,
Már gurul újra. Hová? öledbe vagy bokádhoz?
- -
És legördül végre a völgybe, öledbe.

Talán egyetlen előttem az eddig olvasott szerelmi versek közül, amit nem a lefojtott erótika, hanem a szabad kielégülést kereső szekszualitás fűt alá. Babits stílusformálásában, hidegnek vélt mondatszerkesztésében sokkal több rejtőzködő erótikát látok, mint ebben az egész versben, melyben viszont nagyobb a szekszuális erőbőség, mint Móricz Zsigmond bármelyik hősében. Szekszualitás = termékenység.

Gellértnek fizikai táplálója és lelki otthona a család. Ősapa-típus. Jóformán csak verseiből ismerem s bárha ezekben sohsem beszél róla, témáinak elgondolásából, szinte kamaszosan esetlen formajátékaiból észreveszem benne a fajfentartó elemeket. Ha elkezdeném keresni ennek a típusnak az eredetét, valószinüleg Gellért zsidó leszármazásában találnám meg. Nem a gettók siránkozó fia, mint Kiss József és nem is Ignotus Slemilje. A zsidó eredet Gellért nemes emberi vonását adja meg s ezért nem «faji», hanem általános szempontú ez a megállapításom. Intellektusa és városi életmódja Gellértet nem forgatta ki eredetéből, a kereskedők és kalmárok fajtájával semmi közössége, de él benne az ős, a földművelő zsidó. Nem a földhöz láncolt, zsíros és magát baromi munkában ölő paraszt, hanem a független élet barátja, a realitások boldog embere: a bibliai értelemben vett földművelő. S ide vezethetők vissza mély gyökerü családi érzései, amik költővé differenciálják és ez köti még ma is a bibliához, ami sokszor ideje múltán patétikussá és fölöslegesen szimbolikussá gyöngíti költészetét.

De ha ez a biblikus örökség ma még, nagyrészben mint lemarasztaló, a közvetlen megélésektől elvezető elem van is jelen Gellértnél, a költő fejlődésvonala egyre mélyebben nyúl bele a mai életbe, tágul a látási köre és gyarapodik munkabírása, produktív ereje.

Az hiszem, Gellért volt az, aki a magyar költők közül a repülőgép megjelenésére, mint technikai csodára elsőnek reagált. A maga idejében kétségtelenül imponáló és korszerű volt a «Blériot, Wright, Latham» című vers. De ha ma összevetjük, mondjuk a «Két összeszorított fogsorod» című verssel, úgy érzem, erősen mögötte marad emennek. Az elsőben az egész versnél jobban kicseng a megirt témának a versen kivülélő jelentősége s még a legerősebb sorokból is kihallani az intellektuális elragadtatást, valamint idegen ízt, ami nem Gellérté vagy még nem az övé.

Most tele vagyok kegyetlen szerelemmel,
Most ébrednek bennem új nagy áriák,
Bort, bort, ami kábulatba ringat
Töltsd meg asszony a poharainkat
S reszkessen kezed, míg a szádhoz emeled:
Hogy a nyakadról leszakitom a Máriád,
Hogy az Isten készül koccintani veled!

Kemény szavak és nagy lendület. De miért is kellenek itt Gellértnek ezek a kemény szavak és nagy lendület, mikor ő ott a legmélyebb és legkiteljesedettebb, ahol a legnagyobb dolgokról is úgy tud szólni, mintha kenyeret kérne vagy jóreggelt köszönne. Ebben a versben Gellért még témát versel meg, de a «Két összeszorított fogsorod» címűben úgymint egyéb sikerült költeményében is bár témához kötődve, de önmagát adja.

Fejlődésének egy magasabb síkján azonban költészetének intellektuális részében is ki lehet mutatni a formáló erőt és lírai telítettséget. Hogy a fentihez hasonló példát idézzek, a repülés megcsodálásánál mennyivel egyszerűbb, szinte emberien magát adóbb az Osvát Ernőhöz irott vers.

Vagy még sokkal később a

Szárnyak sorsa

Bogarat a madár, madarat a macska.
De hártyás szárnyát a bogárnak
Azért mégse nyeled le, szörnyü torok.
De tollas szárnyát a madárnak
Azért mégis kiköpöd, ragadozó.

Titok-Asszony, Nagy Parázna, ki eljössz
És mártirok vére lesz a borod,
Ha kondul fölötted a mennyei szó,
Majd látod fehérleni az angyali szárnyat,
S majd hallod a Bárányt, aki izent:

Hogy fölzabálhatod mind ami szent,
Ülvén mezítlen ama fenevadon:
A szárny örök és megemészthetetlen.
És minden szárny, minden kiköpött szárny
Repülni fog még, azon a napon!

Ez a tizenöt sor már túlterebélyesedik a tematikus vers keretein: teljességében lírai költemény. A mondanivaló itt már egy a költővel, sorszerűség van benne, mint Gellért legemberibb hangu szerelmi verseiben. Nincs benne semmi lelki szenzáció és technikai bravur. Egyszerű és átlátszóan tiszta, mintahogyan az egészséges és bölcs ember előtt maga az egész nagy világ is egyszerű és átlátszó.

S Gellért költészete nagyon sokszor közel van a bölcsek leegyszerűsített életéhez és kifejező képességéhez. Ha végignézünk fejlődési vonalán, nem találunk benne semmit a vadzsenik tüneményes lendületéből, lassú folyamatban az élettapasztalatok nemesítették költővé, mint ahogyan a bölcseket is az élettapasztalatok vezették el önmagukhoz.

Idegenül s majdnem észrevétlenül jelentkezett s ma ott áll a legelsők sorában.

De még mindig nem nyugodottan s még kevésbé elfáradtan.

Azt hiszem, elfogulatlanul mondhatom, a Nyugat beérkezett költői közül ő az egyetlen, aki a háború óta tovább fejlődött.

Nálunk, ahol az írók negyven éves korukban, ha rohamlépésben nem indulnak meg visszafelé, akkor legalább is megkövesednek mult értékeikben: Gellért mai alakulása kétszeres jelentőséggel bír.

Fejlődése grafikonban nem fölfelé lendülő pályát mutatna, hanem horizontális szétterjedést.

Nem az szárnyai nőttek meg, hanem egész magában kiteljesedett.

Nem harcos szocialista, de szociális ember.

Produktív polgár.

Az én értékelésem szerint nem új költő, de az akadémikusok nem fogadhatják el konzervatív versírónak.

Nehézkes és darabos, akár egy kőfaragó.

Nem rutinnal dolgozik. Minden versében újra meg újra olyan mélyről feszülő erővel küzd a kifejezési formával, mintha éppen most akarna először megszólalni.

Költő.

Kiválasztott az erejében.

S ott a leggyöngébb, ahol megengedi magának a lendületet vagy amikor könnyedén dalolni akar.

Mert elrendeltetett: a földön kell járnia s csak egyszerűen beszélnie vagy templomi komorsággal énekelnie szabad.