Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 14. szám

SIMON REZSŐ: ISTEN HÁTA MÖGÖTT

Lusta és únott falusi estén heten ültek együtt a vert, földpadlós, alacsony gerendázatú szobában. Kint zord és csikorgó fehér tél volt és a hold fagyottan állt magas jéghegyek ormán. Az idegenről beszéltek még egy ideig, sajnálták még pár szóval, azután már alig hogy szóltak...

A nagyanya dúsan felpárnázott, piroscsíkos ágyneműk között nyögött, elveszve és elfogyva, már csak maroknyi csont. - Jajaj... most az oldalam... - nyöszörögte.

Az egészségtől duzzadó, tagbaszakadt Marika, fiatalasszony, aki ép a gyerekét fektette vissza a bölcsőbe, a szoba másik oldalán, odament hozzá gondolattalanul és üresen. - Mi van mamicska? - kérdezte és öklével lökött egyet a dunyhákon. - Melegítsem meg a téglát?

- Nem köll... most az oldalam. Kilukasztja az oldalamat, - jajgatta az öregasszony - és két csontkarjával hiába igyekezett magát a frissen felrázott dunyha alól a felszínre ásni. Erőtlenül zsörtölődött tovább. - Minek gyújtottad meg a lámpát? Csak öt óra van.

Nem felelt rá senki. A lámpa még ingott az asztal fölött a dróton, parányi fényt tartogatva fejük fölé szerényen, de alig hogy versenyezni tudott a holddal, mely az ablakokba világított. Erős szél rázta a külső ajtókat. Valami rúd ütődött kint mindúntalan az ólak deszkafalának és mindeneken túl a Varinka fahídja nyöszörgött, amelybe mindég belekapaszkodik a szél a Vrátna felől jövet és fagyasztóan a hegyekből zuhanva alá.

Zborkáné a sarokban ült, szélesen és összefont karokkal a nyitott tűzhelybe meredezett, ahol alig piroslott valami láng. - A Kriván egészen vörös volt ma, amikor lement a nap, - mondta.

Csak az ura figyelt rá, szörtyögő pipáját szíva gondosan, most oldalt sandítva feléje. - Erősebb lesz a tél. A vörös Miska mult éccaka látta a farkasokat a Holdvilágnál, amint lejöttek egész a barátig.

Jaj... - nyögte máris a nagyanya az új fájdalmakat. - Mintha bejönne a falakon át. Rosszúl vannak betapasztva az ablakok... átfújta a testemet a szél. - A barnára mázolt ágy is remegett vele, ahogy a hideg rázta dunyhái alatt.

A gyerek is sírt most ott túl, de az a kezdetén még az életnek.

- Zdenko is így volt, - mondta a szomszédasszony, akinek a fia korcsmába járt este és átjött, hogy otthon ne égesse hiába a lámpát.

- Az más volt, - felelte a béres. - Azt a holán fogta el. Szép idő volt még, szeptember vége felé, nem akarták lehajtani a juhokat. Akkor egyszerre jött a szél, eső, utána meg mindjárt a hó meg a fagy és mire ötödnap lekerültek, már csak ugy hozták ketten.

- Átfújta a szél. Átfújta a szél - ismételgette még egész halkan az öregasszony, közben elaludt. A gyerek is elhallgatott. A többiek a Zdenkora gondoltak e pillanatban, a nyurga parasztra, piszkos halinában, meg zsíros, nagykarimájú kalapjával, aki a havasi legelőre szokta volt kihajtani a falu juhait. Télen meg Bela felé méregette hosszú lábaival az országutat, kosárral a karján, amikor Zborkáék a városba küldték, a piacra ostyepkával. Ennek is tíz éve már.

Csend volt. A szűk négyszögletes és sárral betapasztott ablakokon túl, mintegy a végtelen dimemzióval, zordan világított a hó, azon túl a fenyvesek fekete tömege feküdt, föl a sziklákon, majdnem egész a holdig. A szoba sarkában szent képek, szentelt-víztartó, előtte a mécses piros üvegében imbolyogva a láng, mintegy megérezve a dermesztő és súlyos szelet, mely ott kint a házak falát gyötörgette.

A kemence nyílásában Zborkáné káposztát melegített, hétfőit még és krumplit főzött nagy vasfazékban. Csak ritkán nézett utána, akkor is inkább a tüzet piszkálta meg, mert nem akart égni és a füstjét a szobába terjengette. Azon túl csak néhány házi gondja volt még a kenderfonál körül, melyet a takácshoz kellett volna már vinnie, hogy Marinkának a vászna meglegyen, amire a férje haza jön és külön költöznek. Most ezekre gondolt, meg a Jankóra, Marinkának a férjére, aki messze jár valahol Magyarországon, ahová drótozni ment még az ősszel.

- Csak meg ne támadják a farkasok a Fátra alján - jutott aztán megint eszébe, a rongyos délutáni vándorra emlékezve.

Zborka az ablakon nézett ki és elgondolkodva, téli csendes lustasággal a hegyekre, melyek hatalmas és keményre fagyott sötét tömegükkel, mintegy a falu fölé lógtak a sötét égből... A hegyek teteje kristályosan világított vissza a holdra. A Kriván meg a Veliki Roszudec... meg a többi... Szinte tisztán látta e pillanatban az összefüggéseket a hegyek és a csillagos égbolt között. Aztán a hegyek tövébe lapultan a házakat nézte, apró, sárgán pislogó szemeikkel, ahogy ép hogy csak voltak. - Vajjon tud-e ezekről a Kriván? És a csillagok ott fenn, ahol összeérnek. - ...Aztán a Vrátnát is nézte, amely most tele volt csillogó jéggel és a Varinka megfagyott vízeséseivel. Aztán itt volt előtte a családja, a kövér asszony, a lánya, akinek házat kell majd építeni őszre. Jövő télen meg biztosan a fia fog jönni a nősüléssel. Most az ősszel is sokat járt már a harmónikájával a szomszéd faluba esténkint a hegyeken át. Akkor egyedül maradnak ketten a feleségével és már ők lesznek az öreg Zborkáék. A nagyanya a mostani öreg Zborkáné, talán karácsonyig sem húzza ki. Az életére is gondolt, mely nyugodtan és becsületesen muladozott el a háta mögött. Aztán eszébe jutott megint a Kriván meg a Veliki Roszudec. Milyen kicsi dolgok ezek a hegyek alán. És ő már rég nem lesz és még mindig fogják egymást tél meg nyár váltogatni... Megnyugodott abban, hogy a dolgok természetes rendje ez.

Mintha kopogtak volna megint.

Ondris ment az ajtóhoz. - Ki az? - hallatszott a hangja a pitvarban.

Csak a szél volt, feldöntve a tornácon egy rossz, háromlábú széket.

- Nagyon hideg van. - Jött vissza Ondris. - Hogy kinyitottam az ajtót, hát megfagyott a pára és behavazta a küszöböt.

Valaki ásított és ez az ásítás átterjedt a többiekre is, mintegy megtöltve a szobát végérvényesen.

- Olvass a kalendáriumból Ondris, - mondta a béres és leszedte a könyvet a gerendáról. Most ezt olvasták minden nap, hogy Zborka a városba járva, előző héten megvette.

- Nem akar valaki enni előbb? - kérdezte Zborkáné és megkeverte a káposztát.

- Még ráérünk, - felelte Zborka.

Valami kísértethistóriát olvasott Ondris már előző nap, igen izgató és érdekes képekkel. De abbahagyták középen, mert beleálmosodtak. - Hátha most jön az érdekes - gondolták és körülülték Ondrist, mintegy az ajkáról lesve a szót. Csak Zborka nem jött közelebb és a behúzott függöny alatt tovább nézte a falut és a hegyeket.

Egy régi várról volt szó, meg a vár visszajáró szellemeiről, akik még most is éjszakának idején a romok között sírnak: elrabolt lányok, a vár börtöneiben borzalmas kínok között elpusztult emberek és a vár hajdani urai is, akik dicsőségük hajdani helyére járnak vissza... Most mind sírnak éjszaka a szélben. A faluban, a hegy tövében már a hangjukról meg is ismerik őket.

Hallgattak. A történet nem volt rájuk különösebb hatással. Csupa régi emberekről volt benne szó, akik már nincsenek. Még ha megöltek volna a szellemek valakit. De ennél különbeket tudtak ők minden szikláról, amely a Vrátnában volt, meg a kővémeredt barátról, aki ott térdelt a Varinka partján egy imazsámolyon. A könyökével a szikla tetejére támaszkodik, imára kulcsolt kezeivel és folyton csak az égbe meredezik, hátat fordítva a világnak. Akkor volt egyszer egy istentelen ember a faluban, aki felmászott berúgva a sziklára éjjel, egész az arcáig és csúfolni kezdte. Reggelre lent találtak rá holtan a szikla tövén.

- Ennél különb, amikor nekünk a holán a medvékkel volt dolgunk a nyáron - mondta a béres és a pipáját ütögette az asztal sarkához. Nem mondta el, mert már mindnyájan ismerték eléggé a történetet nyár óta kiszínezve és felnagyolva, valami hallatlan eseménnyé.

Marika a Janóra gondolt tovább zavartalanul, vajjon tető alatt van-e most és micsoda helyen. Az ilyen vándorló emberekkel sok minden megeshetik. Ha most odaláthatott volna hozzá. De Magyarország az túl van a Krivánon és még azokon a hegyeken is túl, amelyeket a Krivánról látni. Az utak különben is be vannak havazva és még Várnára sem lehet lemenni ebben az időben.

- Olvassak a háborúról? - kérdezte Ondris. - Sok kép is van róla.

Nem köll, - mondták többen is. Ezen már túl voltak hál Istennek végérvényesen. Még emlékeztek egy s másra belőle, de azok rossz emlékek voltak, sok bajjak és bánattal.

Zborka, ahogy félfüllel hallotta, miről van szó, azon gondolkozott, vajjon miért is kellett akkor annak úgy lenni? Emberek, akik sose látták egymást, miért mennek egymás ellen? Mi más célja lehet az embernek, mint örülni, hogy a nagy hegyek tövében meghúzódhat békességben, kis házat építhet, gondozza a kis földecskét a határban, meg a juhokat. Miért, hogy vannak olyan lelketlen emberek, akik ártatlan embert visznek bele a rosszba? Emlékezett még, a háború előtt hozzá is jöttek urak a városból. Magyaráztak neki országokról és népekről. Mintha a fák nem volnának az egész világon egyformák. - Csak jó emberek vannak meg rosszak. - Az urak pedig, akik ilyennel jönnek, csak a háborút meg a rosszat csinálják a földön. -

Kinézett az ablakon. Most ilyen időben, hogy még a Dunaj, a fehérszőrű komondor is az istállóban fekszik, ahelyett, hogy itt ültek volna a meleg szobában és a pipájukat szítták volna, kint kellett a hóban meg a jégben járni egész éjszaka, kékre és zöldre fagyva. Az emberi irigység és kapzsiság az, amelynek sohasem elég semmi.

Most a béres lapozgatott a könyvben. Olvasni ugyancsak pár betűt tudott, de a képeket nézegette benne. Egész évben csak ilyenkor látott könyvet és valami idegenszerű érzés fogta el mindég, ha a kezében tartotta. A holán idő sincs erre. Meg aztán van ott elég más szórakozása az embernek. Reggel felkelni korán, még mielőtt felkel a nap, a Veliki Roszudec háta mögül... Micsoda szép is az... Mikor a felhők feljönnek a völgyből és átmennek az emberen. Aztán menni a juhokkal a hegyeken át, tilinkózni meg faragni.

...Most vastagon hó borítja a hegyeket, meg a farkasok üvöltenek arra. Télen még nem volt ember a Krivánon.

Zborkáné öblös agyagtálban az asztal közepére tette a vacsorát.

Azontúl kereszteket vetettek csak, körülűlték az asztalt és nem beszélt senki, egész vacsora végeztéig.

A kéményen át fütyült a szél és hallani lehetett, amint végigszáguldoz a völgyön és felkavarva a havat, az ablakoknak vágja. A szobában csend volt, csak az óra ketyegett tompán és a tányérok csörrentek olykor.

Utána mintha vidámabbak lettek volna valamelyest.

A férfiak újra megtöltötték a pipájukat. Marika a gyerekét nézte, amint kövéren és piros-pozsgás egészségesen alszik a bölcsőben. Csöndes, türelmes szeretet ragyogott az arcán.

- Mi az ott? - bökött a béres a kép felé a felütött kalendáriumban.

- Azt mondja, hogy a rádió - magyarázta Ondris, aki már olvasta közben. - Ezzel a géppel beszélgetnek a városiak országokon meg hegyeken át is.

- Az ám, - kezdte a szomszédasszony, - igaz lehet az? Nekem a Kata mesélte, hogy itt volt a városból a nyáron. Azt mondta, hogy az ő uraságának van olyan gépe, hogy azzal hallani, amit más városban beszélnek. Neki magyarázta az asszonya, hogy hangok mennek a levegőben, amiket senki sem hall és átmennek még a falakon is.

- Igaz lehet, - felelte Ondris, - mert itt is olyanokat ír. Meg azt is, hogy géppel látni tudnak akárhová.

A szomszédasszony, akinek igen erősen működött a fantáziája, máris úgy érezte, mintha hideg áramlatok jönnének, mennének itt összevissza a falakon át.

- Jó lenne jobban betapasztani az ablakokat, - gondolta, - meg ha az ember valami sikamlós fínom agyaggal bekenné a falakat, hogy ne lenne rajtuk egy repedés sem, akkor nem tudna átjönni rajtuk semmi.

- Sok furcsa dolgot csinálnak a városban - mondta aztán hangosan.

- Igen, - élénkült fel Ondris, - én is hallottam olyan ókúláriumról már, hogyha az ember felteszi az uccán, hát csupa meztelent lát. - Erőteljes tizennyolcéves fiatalsága ragyogott a szemeiben erre a gondolatra. Aztán elszégyelte magát és csak a könyve fölé hajolt.

Marika az urára gondolva zavartan nézte az öccsét. A testén valami alig alig elfojtható izgalom futott át.

Szünetet tartottak egy rövid pillanatra.

- Vajjon van-e olyan, hogy el lehet tüntetni az embert is, hogy senki ne lássa? - kérdezte Zborkáné.

- Nem hiszem azt, - válaszolta félhangon a béres, - és hatalmas tenyerét forgatta maga előtt az asztalon, mintha azt mérlegelné, hogy lehetséges volna-e egy ekkora valóságos tenyeret úgy eltüntetni, hogy senki ne lássa...

Elzárkózva a világtól, hepe-hupásan apró kis házaikkal a kis, alig termő kerttel, a satnya szilvafáikkal, akáccal, meg a magasan dombokra kapaszkodó szántóföldecskéikkel szinte kívül éltek a világ folyásán és mert nem érdeklődtek soha a városiak dolgai iránt, annál jobban hatottak azok rájuk a titokzatosságokkal, ha hallottak egy s mást akaratlanul.

- Egyszer, de az még a háború idején volt, - mesélte a béres, - hallok olyan kattogást a Kriván fölött, mintha cséplőgép járna. Hát repülőgép volt ott magasan, hogy alig lehetett látni. Hogy hogyan tudnak ilyet csinálni? -

- Istent kisértenek - mondta Zborka - nem lesz jó vége. - Felkelt az asztaltól és a búboskemencének dőlt háttal, tovább szíva pipáját.

A Vrátna felől erős csattanás hangzott öblösen és hosszan elnyújtva.

- Repedeznek a fák a hidegben - mondta a béres és ő is a tűzhöz ment új parázsért.

Ha ilyet hallanának a városban, - gondolta Zborka. - Csakhogy ott nem érzik az Istent.

- Az ám, - folytatta a szomszédasszony a gondolatait, - de meglátja szomszéd uram, egyszer csak megsokallja a jó Isten meg a szentek, meg a Szűz Mária. Amikor legkevésbé várják, akkor lesz ép vége a világnak.

- Imádkozni kéne a világért, - szorongott Marika - a jó lelkek kedvéért talán megkegyelmez neki. - Janikára gondolt, aki végítéletkor ép ilyen messze volna tőle.

A Vrátnában újra egy fa repedt meg és a hegyek még erőteljesebben verték vissza a csattanást. Utána a szél, mintha már kegyelmezni sem akarna semminek, szinte tényleg mintegy a falakon át jött be.

- Istenverte idő ez - morogta a béres és puszta tenyerével parazsat tett a pipájába.

Hallgattak. Észre sem vették, milyen gyorsan múlnak el felettük a percek. Az óra felet ütött.

Ondris, aki a könyvet forgatta, bátortalanul jegyezte meg: - Itt az áll, hogy már meg is tudják fiatalítani az öregeket.

- Ne olvass már többet - vágott a szavába Zborkáné -, ördöngős dolgok ezek. Én nem is hiszem, hogy jóravaló embernek szabad ilyesmiről beszélni is. Az ördöggel csinálják ezt. -

- A természetben minden születik egyszer és meghal - gondolta Zborka - és bűn az ellen tenni is. Az olyan testben csak a bűn meg az ördög jár a földön.

Arra gondolt, hogy itt a faluban ma is úgy élnek még az emberek, mint a nagyapja idején és jól van. Csak a városban nem tudnak nyugodni. Még az apja idején repülőgép sem volt, meg a holdba se akartak utazni és akkor a városban is jó volt még. Csak most fordult fel minden. - Nem jó vége lesz, nem jó vége lesz - gondolta és újra az asztalhoz ült, de közel az ablakhoz és megint kinézett rajta.

A kicsi házak szinte elmerülni látszottak a fehér hóban. Csak az apró sárga szemeik pislákoltak kialvóban. Lefelé nézett a meredélyeken, ahol el-eltünedezve még egy-két fehér tető látszott a holdvilágnál fekete, csupasz fák között, melyeket a szél tördelt. Szinte dédelgette őket a tekintetével szeretőn és féltéssel.

A fekete égen mozdulatlanul és élesen ragyogott a hold. De mintha haragudott volna. Legaláb is így érezte azt Zborka.

- Boszorkányok éjszakája - mondta Zborkáné és ő is az ablakon nézett ki az ura vállára támaszkodva -, minden felhő közepén egy boszorkány lovagol söprűn és visít. Halljátok? Hol utolérnek egy embert, agyonütik az útszélen, aztán elviszik a fejét magukkal, mert az agyveleje köll nekik valami italhoz, amivel a rosszat csinálják a földön. - Remegett a felindulástól.

- Pedig a kalendáriumban is olvasott az Ondris ilyest - jegyezte meg a béres és hogy elűzze öntudatlanul támadt nyugtalan, rossz érzéseit, újra a kezébe vette a kalendáriumot és szórakozottan nézegette benne a képeket, amelyeken szellemek voltak, csontvázak és hasonló borzalmasságok.

A többiek a gondolataikkal küzködtek, felfeszült erőlködéssel.

- Hátha ez is efféle volt, aki délután itt volt - törte meg a csendet a szomszédasszony. - Jóravaló ember nem mer ilyenkor kimenni se az utcára, nemhogy Várnára. - Szinte látta a délutáni rongyos alakot, amint ruha nélkül, szőrös testtel, lólábával Bela felé a fehér országúton ugrál, mint egy kecske.

- Nincsenek boszorkányok - mondta a béres meggyőződéstelenül. Csak szórakozottan lapozgatott. Nem volt türelme a képeket sem nézni.

- Ki mondja, hogy nincsenek? - vitázott a szomszédasszony. - Hát a Veronkának ki rontotta meg a gyerekét? Már két éve nem tud a lábára állni.

- Betegség az - mondta Zborka.

- Persze, hogy betegség - sietett a szomszédasszony válaszolni -, de miért ép azóta, hogy az a csúf banya, aki két éve a faluban járt, megsimogatta a fejét? Nekem ne mondja szomszéd uram. Hát amikor én láttam őket a padláson? Menten lefordultam a létráról és öt hétig nem tudtam a lábamra állni.

- Megijedt valamitől kend - válaszolta Zborka.

- Az ám. Megijedtem. Nem akarom, hogy egyszer kend lásson olyat. Azóta még nappal is remeg a lábam, ha fel kell mennem.

Emberi hangok, meg szellemek szeldesték most itt a levegőt, a falakon át is közlekedve, melyek mintha átlátszóak lettek volna e pillanatban. Meztelenül és kiszolgáltatva szinte kint ültek a szabadban a völgyön átnyargaló szél fenekén dideregve.

Már-már el is készültek arra, hogy valami történni fog. Ijedezve, mintegy jobban bujtak egymáshoz.

- Hát amit a Kata mesélt - kezdte újra a szomszédasszony, suttogva. - Nekem mindent elmondott az urakról, hogy hazajött a mult nyáron. Azt mondta, hogy az urak is hisznek a szellemekben. Valami napokon összejárnak egymáshoz és aztán beszélgetnek velük. Ha meg szellem van, mért nem volnának boszorkányok is?

- Itt is áll olyasmi a képekben - mondta a béres -, olvasd csak el, mit ír.

- Na látja - suttogta a szomszédasszony -, nem a kisujjamból szopom én az ilyeneket.

Nem lehetett ellene mondani semmit...

Fölidézgették magukban mindazt, amit elvont, kísérteties dolgokról csak tudtak össze-vissza. A szomszédasszony sok érthetetlen szerencsétlenségekre és különös halálokra emlékezett, amelyekről azt mondta, hogy megtörténtek.

- Nem volt az rendes ember - mondta aztán - és jól tennék, ha kifüstölnék a lakást... Legalább is kém volt, ha nem maga az ördög.

- Csakugyan - engedte magát Zborkáné meggyőzni -, a szakálla olyan furcsa volt, mintha nem is az övé lett volna.

- Na úgye? - erősítgette amaz. - És a tekintetét látta? Emberi tekintet volt az?... Meg, hogy annyira sietős volt neki, ilyen időben. - Egész befolyásával és az arca kifejezésével azon volt, hogy higyjenek neki.

- Egy szegény ember volt. Mit tehet az arról, amit maga most hisz róla - mondta Zborka -, nyomorult, örül, hogy él és ennyi év után eljut oda messze, a falujába egyszer, ahonnan a háború vitte még el. -

- Jó ember nem lehet - ellenkezett az asszony -, mások már régen otthon vannak a hadifogságból. Én mondom magának, utána kellene meni a szentelt vízzel és megöntözni vele, meglátná, mi lenne. Én buta, hogy ez nem jutott előbb eszembe. Csak hátulról, hogy ne is lássa és csak pár cseppet. - Bosszúságában nagyot rántott a fejkendőjén, mintha már is kedve lett volna szaladni utána.

- Turzovkán látták egyszer a halált - mondta Zborkáné -, ember képében jött. Bekopogtatott sok házba. De csak ötbe engedték be. Azt hitték, hogy vándor. Reggelre mind az ötben meghalt valaki.

Döbbenetes csönd következett.

Zborkáné a nagyanyára gondolt, aki öt óta, hogy elaludt, még meg sem moccant az ágyban. A többieket figyelte, vajjon azok is gondolnak-e ilyenre most.

Zborka nem hitt abban, hogy a halál, meg az ördög emberek képében tudnak járni. Azt látta, hogy az emberek születnek és meghalnak és ebbe okosan bele is törődött. Azonkívül azt hitte még, hogy amíg az ember él, önmagára van utalva, a nagy hegyek, meg az erdők tövén. Itt a földön nem segíti senki és senkitől és semmitől nem várhat semmit. Azontul pedig eljárt a templomba minden vasárnap, patyolat ünneplőben, mert az apja is odajárt, meg a nagyapja is, meg az egész falú. De úgy gondolta, hogy a templom, az valami egészen más, az nem függ össze a mindennapos élettel és nincs is hatással az emberek ügyes-bajos dolgaira, itt a földön, amig élnek. Különben pedig olyan dolgok voltak ezek, amelyek fölött nem is nagyon tartotta érdemesnek gondolkozni.

Most azonban mégis valami érthetetlen szorongás vett rajta erőt. Az erdők, a sziklák, a viharok, a hold... nem lehetett tudni... A pipája is kialudt és elfelejtette meggyujtani. Csak rágta, rágta a szopókáját a szájában. A halálra gondolt ő is. - Lehetséges talán mégis, hogy vannak olyan hatalmak és erők, amelyek fölötte állanak az embernek és beleszólhatnak az életbe, ha egyáltalában érdemesnek tartják? -

Csend volt és mindenki az ágy felé meredezett, ahol a párnák közül csak a nagyanya fejének fekete búbja látszott ki, a vajjal megkent fényes hajával.

- Jó volna talán - suttogta a szomszédasszony és máris elhallgatott, hogy minden arc feléje fordult.

- Mi volna jó? - kérdezte Zborka legott, belekapaszkodva legalább ebbe a kimondott szóba, amelytől valami gondolat várt e pillanatban, de már nem válaszolt neki senki.

- Még soha nem volt így. És nem mintha félt volna a halottól, de minden, az egész este, a délutáni idegen, meg amit beszéltek, olyan álomszerűnek tűnt neki most egyszerre, hogy ereje sem volt megmozdulni. A halál gondolatával nem találkozott még soha ennyire közel. És e pillanatban el sem volt készülve rá. Önkénytelenül a szentképek felé nézett. - Vajjon megsegítik-e most? - De azok mozdulatlanul meredeztek a falakról alá.

A szél erős rohanásokkal szaladt kívülről neki a háznak. - Még el találja vinni a tetőt, - gondolta, hogy egyszer valami mást is gondoljon. Bevágódott a kéményen át és felkavarta a kialudt tűzhelyen a pernyét. Valahol kutyák vonítottak a Vrátna felé, mely a hangokat öblösen és félelmetesen verte vissza. - Érzik a farkasokat - gondolta - és hallgatódzott, vajjon a juhok nem nyugtalankodnak-e az akolban. Vissza akarta magát kényszeríteni a való életbe.

A többiek még mindig az ágyat nézték, szinte összetorlódva a legutolsó sarokban. A két asszony egymás mellett. A félelem és a kiváncsiság valami furcsa keverékkifejezése ült az arcukon. Marika mintegy a hátuk mögött húzódott meg és a bölcsőt védte testével öntudatlanul. A béres zavartan pislogott a szemeivel, a homlokát ráncolta és reszkető kezeiből leejtette a kalendáriumot, de nem nyúlt utána senki.

A halál sejtett közelsége mindenkire bénítóan feküdt. - É ha tévedett volna a halál? - gondolták és valami keserű öröm volt abban, hogy az egyszer őket elkerülte. - Utóvégre az öregasszony eleget élt már, terhére volt ugyis magának és a családjának.

Zborkáné a papra gondolt, meg a koporsóra. - Csak reggel volna már. - Aztán eszébe jutott az is, hogy mamicskó nem kapta meg az utolsó kenetet. Istentelennek fogják nevezni őket. Talán vissza is jár majd a lelke. Mindegy, csak most túl volnának már az egészen. Csak odamenne már valaki az ágyhoz.

- Valami szent éneket volna jó énekelni - gondolta Marika - de nem merte elkezdeni.

Az olajmécsesben percegni kezdett a láng, egészen picire zsugorodott és már-már ki is aludt.

Zborkánénak azonnal eszébe jutott, hogy tegnap elfelejtett olajat tölteni bele, de szólni erről most nem mert.

Mintha ismeretlen és láthatatlan földöntúli hatalmak működtek és rendelkeztek volna itten. Csak tágrameredt szemekkel, jelentőségteljesen néztek egymásra. Mintegy mondani akarták, hogy értenek mindent.

Marinka nem bírta már tovább ezt a kísérteties hangulatot. A maga és a többiek bátorítására, emberfölötti erőlködéssel és rekedten az izgalomtól, valami kálváriajáró szent énekbe fogott hamisan. A többiek meglepetten hallgatták egy pillanatig, aztán igen egyéni hangnemekben és modorban sorban csatlakoztak hozzá.

Végezetül elnyújtva, hosszan, azonban elfogyott az ének is és érezték, hogy újat kezdeni célja nincs. Csak még mélyebb és zavaróbb lett utána a csend és a helyzet még félszegebb.

Kinn a szél csattogása, lármája és sivítása a hegyeken és az erdőkön át, egyre kísértetiesebben hangzott.

Most a végsőkig feszült elhatározással és nekiszánással, ingadozón fölkelt a béres. - Hogy ő megnézi majd. - Már a szoba közepéig imbolygott előrenyujtott görcsös nyakával és megállt belelógva a levegőbe, az ágy felé. A többiek megkönnyebbülve figyelték a mozdulatait, szinte utánahajoltak és tolták, lökték tovább a tekintetükkel.

Zborka is felemelkedett félig ültéből, erőt véve magán, nehogy a béres megszégyenítse. Az ő anyja volt.

...Csontos ujjak emelkedtek ki a párnák közül e pillanatban...

A béres előregörnyedt állásából hirtelen térdre rogyott és kereszteket vetett magára rémüldözve. A többiek mintegy a hátuk mögött lévő falnak torlódtak és megszöktek volna, rajta keresztül legszívesebben.

- Miért vagytok olyan csendesen? - hangzott nyöszörögve az ágyból.

Elfojtott sikolyokkal csak még nagyobb rémület ült ki az arcukra és dobogó szívekkel ugrásra és szaladásra készen, az ajtót szimatolták mindnyájan, valamennyi érzékükkel, ott balra valahol.

A nagyanya kifelé fordult. Fekete nagy szemei, mély üregeikben csodálkozva nézték a megijedt társaságot és a bérest érthetetlen pózában a szoba közepén.

- Él! - súgták egymásnak még mindég hitetlenül és némi csalódásokkal. A béres úgy tett szégyenében, mintha csak valamit keresett volna az ágy alatt. Kihúzott onnan egy szakajtót és átvitte a szoba másik oldalára.

A szomszédasszony valami imát morzsolgatott bensőségesen.

Végre megszólalt Zborkáné:

- Hogy van mamicskó? Nem éhes? - elcsuklott a hangja a belső elfojtott izgalomtól és köhögni kezdett.

- Éhes is vagyok lányocskám - nyögte a nagyanya vontatottan. - Te meg Maricska add a téglát. Most megint a lábamban van az a cudar fájás.

Marika vacogva ment a tégláért, mely a tűzhelyen feküdt és meleg volt még mindég. Becsavarta rongyba és nagy ívben kerülte meg az ágyat. Tétovázott, vajjon merjen-e a dunyha alá nyúlni, mely alatt a nagyanya sovány és hideg lábai feküdtek.

Aztán csend volt megint egy ideig. Csak hallatszott, amint Zborkáné reszketve és a kanalat kocogtatva egy tányérba ételt merít.

A szél nem akart szünni egy pillanatra sem.

Szótlanul ültek az asztal körül és mindenki a maga megnyugtatásával volt elfoglalva. Ma este túlközel érezték magukhoz az ismeretlent, a túlvilágit, semhogy kedvük lett volna beszélni, mint máskor.

- Szellemek járnak ma este - mondta a szomszédasszony. - Azok csinálják ezt velünk. -

Majd hangosan belekiáltott a szoba csöndjébe:

- Az Úr Jézus és a jó szentek nevében mondom, menj ebből a békés házból.

Csak a szél sivítása felelt rá odakint.

Alig, hogy mozdulni mertek már. Féltek, hogy valami láthatatlanokba ütköznek mindenfelé.

- Talán a rádió, vagy hogy mondod Ondris? - morfondirozott a béres félhangon. - A hangok, amik itt vannak, csak mi nem halljuk.

- Nem hiszek én semmit, - felelte a szomszédasszony. - Mondtam mindjárt, hogy valami baj lesz. Látta? Majdnem baj lett. Még szerencse, hogy annyit beszéltünk, meg gondoltunk a szentekre, így nem árthatott nekünk. -

A mult időnek ez a bevégzettsége, amellyel ezt mondta, eloszlatta fölöttük a bizonytalanságot. Úgy érezték, hogy túl vannak már mindenen. A béres felemelte a kalendáriumot a földről.

Most nyugodtabbak voltak, csak valahogy üresek kissé, amiért voltakép semmi nem történt és az egész hangulatot nem volt micsoda történéshez kapcsolni.

A szomszédasszony, mint akinek már nincs is itt mire várnia, szinte szökve búcsúzott. - Az Imris biztosan hazajött már a korcsmából. De mindegy. Lefekszem aludni.

Örült, hogy elmehetett.

A többiek lassan alváshoz készülődtek.

Az óra gyors sietéssel elütötte a nyolcat.

Zborka csak nézett kifelé a holdas éjtszakába és érthetetlen, csodálatos dolgokra gondolt az emberiség élete körül. Nagyon kicsinek tünt e pillanatban magának és az egész falu itt pár apró, elsötétülő ablakával, némán meghúzódva a Kriván lábánál, mintegy annak örülve megtűrten, hogy legalább van.

...És nem tudta megnyugtatni az sem, hogy a városban halottakat támasztanak az emberek, repülnek, a távolba látnak és beszélnek és tudnak utazni a holdba...

Mindenek fölött a Krivánt látta magasan és elérhetetlenül, amint ragyogó fehér homlokával a csillagokig ér és csöndesen beszélget velük...