Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám

LACZKÓ GÉZA: NEL MEZZO DEL CAMMIN...

A hasonlíthatatlan mentone-i pálmák takarták a kis vörös villát, amelynek kertjében egy citromsárga fonott nádkarosszéken talpig nyári fehérben, a gégéjére szorított kis piros csomóból szélesre aláomló nyakkendővel ült és cigarettázott Dinnyés László, úgy élvezve magát és a környezetet, mint egy modern szinfoltokban tartott festményt.

A ruha az övé volt, azt ő vette hajdan nehéz, ma bosszantóan könnyű irodalmi keresetéből. A nyakkendőt már egy nizzai szépasszonytól kapta, a cigarettája abból a dobozból származott, amellyel a villa gazdája lepte meg, amikor meghívását elfogadva beköltözött az elsőemeleti narancsszinű szobába...

Különös! Semmi sem az övé s mégis minden az övé. Hány munkás izzadt, míg összegyűlt a gyáros páncélszekrényében a pénz, amely most egyiptomi dohány füstjét eregetteti itt az orra előtt, a pénz, amely hatalmas Rolls Royce-ot futtat az ő, Dinnyés László, vidéket nézegető kényelme alatt, a pénz, amelynek aranyos pányvája egy csodálatos táncosnőt rántott fel a londoni Alhambrából ide, a vagyon, a fényűzés vörös-zöld csúcsára, a pénz, amelynek ezüstös pórázán egy távoli unokahug legeli itt az élet örömeit.

A gyáros vakmerő sportember, a felesége csodaszép, hajlékony mozdulatú társaságbeli csevegő, az unokahug túlművelt és egészen érintetlen. Ez az ő fogadott családja; család, amelyet nem kínos rokonsági kapcsolatok, ostoba szertartások, a szaporodás rút cselekedetei, vér és sejt szereztek számára, hanem a tehetsége.

Mennyit kellett küzködnie ennek az embernek, hogy most az a biztoskezű automobilvezető legyen, akire nyugodtan rábízhatja fölényes életét és cézári álmodozását! Hogy kicsavargathatták annak a kis táncosnőnek tagjait, míg megkapta ezt a biztos testtartást, összehangolt mozdulatokat, amelyek finom, halk táncú virággá teszik a szalonok meleg, mohaszerű szőnyegein! Mennyit tanult ez a kis lány és mennyit epedt, hogy ilyen tisztességes és ennyire művelt!

S mind e munka összetett eredményét ő élvezi - ingyen. Ó, nem ingyen. A tehetsége morzsáit adja helyükbe fejedelmi ajándékul. Tehetségének javát művei keretezik.

És negyven éves, esetleg negyvenkettő vagy három, de maradjunk a kerek számnál: negyven. Az életút közepén. Szegény Dante egy sötét erdőben tévedt el, Dinnyés László egy mentone-i pálmakertben. Igen, eltévedt. S most ki akar jutni, de nem pokolkörökön, purgatóriumon keresztül Beatrice mennyországba: a szerelem pokol-körein, a csókok purgatóriumán át ennek a kislánynak mennyországba. Eltévedt, igen, a kislány szerelmes belé s ez a szerelem szinte áthatolhatatlan, de kellemes pálmaerdőt varázsolt köréje, amelyen csak egy út vezet keresztül, egyenesen a kislány ölelő karjaiba. De ő nem lép erre az útra. Miért tegye hallatlanul boldoggá, aztán halhatatlanul boldogtalanná ezt a kislányt? Feleségül nem veszi. Könyvekkel, alkotó tervezgetéssel, megírt és megírandó művekkel, részegítő csók-emlékekkel zsúfolt életében nincs hely feleség számára, aki mint egy Hold folytonosan ott kujtorogjon haloványabb fényével az ő, pénzből, dicsőségből és önzésből tündöklővé dagadt napja után, hogy néha közé és a Világ közé állva el is homályosítsa. Szeretőjévé sem teszi. Nem hirtelen támadt becsületességből, hanem, mert elég volt. Elég volt epedő női fantáziák lángbaborítása, az alkotó tehetséget edző öröm, amit ilyenkor érzett s az alkotás szabadságát féltő rettegés utóbb, amikor az efféle lángok fel akarták perzselni az ő egész életét, jövőjét is. Húsz friss női év az edzett negyven férfi-évhez, izgató arány. Ha szeretője lesz, a nő szenved miatta; ha feleségül veszi, akkor ő.

Inkább visszafordul... Vagy itt marad, ahol van, ebben a “selva selvaggia"-ban, eltévedve, a bizonytalanságban.

Ezért várja most ide a leányt, hogy ezt megmondja neki.

Azért ez borzasztó. Ez a hirtelen támadt kolostori önmegtartóztatás. Túlságosan jó szeme volt ahhoz, hogy valamit is elleplezzen maga előtt. Életét eddig két dolog töltötte be: a Nő és a Mű. Mindig más nő és mindig más mű. Mintha kiszipolyozott női lelkek életerejéből épültek volna fel férfias kompoziciójú, puha nőies diszítésű, szilárdságukban törékenynek ható, kábító ragyogásuk elé fátylat vonó, izmos-ideges, zavaró és megnyugtató, különös káprázatú művei. De az élet megszűkült, szíve összezsugorodott, a Nőt menthetetlenül kiszorítja szívéből a Mű, ha életében meg is hagyja futó csókok szerény virágárusának. Megtelt, telítve van mindazzal, amit nő szerelme alkotó férfinek csak adhat. Nem kell újabb “anyag", most már csak írni kell. Most már csak írni szabad...

Ott jön!

Térdig érő fehér szoknya, testszin harisnyás karcsú láb, nemes tartású derék, hollószárny haj, hosszúkás arc, dús szemöldök, két nagy fekete szem. Hosszú karok, amelyek merészen utánanyúlnak, amit megkívántak. Két hosszú láb, a világ végéig elgyalogolásra készen minden ábránd után. A régiek nyugodtan vakmerő Dianája, a szelid szimbólummá lett lándzsa helyett a veszedelmes valóság húros labdaütőjével kezében.

- Jó reggelt, Laci (úgy mondta, mintha így lenne írva: Lazzi).

- Jó reggelt, Grazia - állt fel Dinnyés László kezet csókolni.

- Mit csinál?

Dinnyés László összehúzta a szemét s nagyon komolyan mondta:

- Eltévedtem.

A lány már nagyon jól ismerte, nyomban tudta, hogy az ilyen különös társalgás-kezdések mögött valóság is és ravaszkodás is van. Ha azt mondja, hogy eltévedt, ez igaz, eltévedt benyomásai és elképzelései között; de azért mondja, hogy egy előre megállapított mederbe terelje a társalgást. A férfinek minden ilyen játékába belement, mert öröme volt látni az alkotó képzeletet munka közben.

- Eltévedt? - kérdezte felületes hangsúllyal, hogy a férfi gyanut ne fogjon, hogy meglegyen az az érzése: a nőt ő viszi magaakarta utakra.

- Nel mezzo del cammin di nostra vita mi ritrovai per una selve oscura, chč la diritta via era smarrita.

- Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém - mormolta utána a lány.

- Mindig, kora fiatalságomban már, vonzott ez a pár őszinte sor a tudós élet-arabeszkeknek abban a furcsa, sáppadtan tündöklő módszeres összevisszaságában, amelyet Divina Commediának hívnak. De csak ma érzem, hogy a legigazabb szimbólum a férfi negyvenes éveinek nagy fordulójáról. A csúcson vagyok; visszafelé nincs út; s az első előrelépés már lefelé vezet. Nem önti már el a vér az arcot, nem dobog fel hevesebben a szív, az idegek játéka egyensúlyozottabb, többet nézünk a sajnált multba hátra, mint a kurta jövőbe előre. A lélek kapui már nem állnak tárva-nyitva, ritkán nyílnak, ha nyílnak is. Az élet horizontját összébb rántja a zsugorodó szív, már inkább ad, mint befogad. Eddig mindezt, ha tudtam is, de nem éreztem. Mentem előre, fel a hegynek, az útat végig láttam a csúcsig és nem sietve, nem fáradva mentem fékenfogott lelkendezéssel egyre följebb. A csúcsról nem gondolkoztam, talán azt vártam, hogy az úttal életem is elfogy a csúcsig. S most itt a tetőn, a negyvenes évek fenyérén hitetlenül nézek le az útra, amelyet megtettem s tétovázva pillantok le a lejtőre, amelyen hátralevő utam a mélybe visz. Ezt jelenti az, hogy eltévedtem.

- S ha valaki kézen fogná s a helyes útra vezetné, ha a lefelé vivőre is? - kérdezte Grazia félénken, kutatón.

László érezte, hogy a lány belélátott és ezért védekezése hirtelen, fölényes és nyers volt:

- Ne feledje, hogy engem csak Vergilius vezethetne, a klasszikus példa szerint is, s nem - Beatrice.

A leány úgy nézett végig Lászlón, mintha ezt gondolta volna: szegény, nyomorult nagy ember!

A férfi, magában meghökkenve, de zavartalan hangon folytatta:

- Beatrice az életet jelentené, míg Vergilius az élet értelmét magyarázza. Telítve vagyok élettel s csak magyarázatra szomjazom. A csók hajdan szívembe csattant, ma csak ajkamon csattan el. A Nagy Hiábavalóság folytonos, csak más árnyalatú megismétlődésénél jobban érdekel a Nagy Hiábavalóság maga, mint kozmikus igazság vagy hazugság. Szerelemben én már csak boldogtalanná tehetek, mert nem akarok boldogtalan lenni. A csók íze már nálam csak feledtetője a közelgő halálnak, bizonykodás, hogy még élek. Beatrice csak elpusztulhat mellettem s én érzem, hogy csak Vergilius oldalán nem pusztulok el. Alkotnom kell gyérült foggal, gyérült fantáziával, hulló hajjal és hulló ábrándokkal. Az alkotó fél bennem a férfitől, hogy fölébe ne kerekedjék, hogy ne dobálja ki az élet süllyedő léghajójából a megírásra váró emlékeket, mert hely kell az Egyetlennek, aki be fogja tölteni az utolsó napokat - éveket - oly mindegy!

- Megértettem, Laci -mondta Grazia - menjünk tenniszezni.

És Dinnyés László felszabadultan, könnyű szívvel, könnyű lépésekkel ment a lány után. Kicsinyes önző öröm töltötte el: ettől a problémától megszabadult. De aztán, hogy a lány egy szót sem szólt, felberzenkedett benne a férfi hiúsága, aki nem tűri, hogy lemondjanak róla, s a művész hiúsága, aki elviselhetetlennek tartja, ha meg tudnak lenni nélküle. De az önzés drótakadályai erősek s az egyéniség védelmének villamos árama szaladgál bennük.

Folyt a játék fölényes angol vezényszavaival s a ruganyos testek ősi klasszikus mozdulataival.

- Game! - kiáltott Laci.

A lány megállt, gúnyosan visszanevetett, s az angol szó különböző árnyalataival játszva ezt kérdezte:

- Hogy érti? “Játék" vagy “győzelem"?
 
A férfi leeresztette a labdaverőt s komolyan szólt vissza:

- “Játék" mással, ami nem történik meg s “győzelem" magam fölött, ami nem könnyű.

De már fölfehérlett a labda röpte a kék levegőben s folyt a mérkőzés tovább klasszikus mozdulatokkal s tompa angol vezényszavakkal.

A játék befejezésével Grazia a hálóhoz lépett, fölötte kézfogásra nyujtotta karját:

- Viszontlátásra este!

- Igen - felelte egyszerűen Laci.

A lány elsietett a ház felé. Pár perc mulva autó búgott. Elmegy! Hova? Ilyen szokatlan időben.

Eh, mindegy.

Laci szobájába kérette fel a villásreggelit. Megfürdött, átöltözött, evett s aztán leült olvasni valami vastag könyvet a cári udvar bűnös hülyeségeiről. Így múlt el néma puhaságban a délután.

Az esti nagy ebéd összehozta a kis társaságot. A négy ember - két mélyen kivágott estélyi ruha, két szmoking - úgy evett, mintha valami előkelő nagy étterem futó vendégei lettek volna; úgy beszéltek, mintha a miniszterelnök estélyén sodorta volna őket egymás mellé a véletlen; s úgy mulattak apró semmiségeken, mint a gyerekek. Az amerikaiak félvad lelke, a könyörtelenség és gyermekesség furcsa vegyüléke, mintha a jazz-band fülbeivódó hangjaival átköltözött volna belénk, európaiakba is. Feddhetetlenek vagyunk, de kiszámíthatatlanok, kedvesek addig, míg nem gyilkolunk s egyszerűek mindaddig, míg el nem téved bennünk - a másik.

Igen, a másik. Aki lehet vezérigazgatónk vagy feleségünk, vagy egy megkívánt szűz, vagy a konkurrensünk. Az jazz is mindig egy másikra gondolva zötyög néger szinkópáin - nem olyan, mint a magyar nóta, ez a társtalan zokogás, amely úgy sír föl a magánosságból az egekbe, mint kirgiz pusztán a paripa-nyerítés. Nem hív, de harsog: itt vagyok!

A jazz bakugorva topog erotikus lehetőségek után, valóságos zenei fogdosódás, azaz, akarom mondani (hogy finoman fejezzem ki magam): flirt. Bumfordi kölyök lelke bufog a jazzban s Európa jó társaságai lelkébe bumfordi kölyök lelke költözött, kis kölyöké, aki igen bájosan, jólnevelten játszadozik a cicával, míg - meg nem fojtja.

Ebéd után még jó sokáig együtt maradtak a terraszon, lassú történetek, lusta szivarok, bágyadt cigaretták, álmos italok és az éjszaka szent nyugalmát lihegő természet válogatott gyermekei - ápolt fák és hizlalt virágok - között.

Pajkosan búcsúztak s ildomosan szobáikba vonultak.

Dinnyés László csöndes nagy szobájában levetette szmokingkabátját, kurta kinai selyemkabátot öltött helyébe, cigarettára gyujtott s meg volt elégedve magával - de nem tudta, miért; de nem volt megelégedve Graziaval, hogy miért, nagyon is jól tudta...

Kopogtattak.

Az ajtó háta mögött volt. Megfordult, várt egy kicsit, aztán nyugodtan szólt:

- Entrez!

Grazia volt. Szürke selyem pizsamában.

Laci felugrott, de nem sietett az érkező elé.

- A választ hozom arra, amit reggel mondott - mosolyogta Grazia. A férfihez lépett, két keze közé fogta fejét, mélyen a szemébe nézett s ajka úgy emelkedett a férfi ajkai felé, mint a nap a látóhatár fölé, egyszerűen, nem sietve, izzón és kikerülhetetlenül...

Pitymallott már, amikor Grazia, mint bizonytalanul, fakón opálos testű Vénusz kikelt a homályból, belécsúszott földre szót ruhácskáiba és nesztelenül kiosont az alvó férfi szobájából.

Alvó? Csak tettette az alvást. Elkívánta maga mellől ezt a nőt, a végzetét, aki fel fogja habzsolni fantáziája féltve őrzött maradékát, ellobbanni készülő alkotó erejét, a nőt, akibe bele fog halni.

Most csukódik az ajtó óvatosan.

Végre!

Elment!

De visszajön! Holnap megint! Ma megkóstolta, holnap szürcsölni fogja, holnapután habzsolja majd a nő csókját s nem fog tudni meglenni nélküle s nem fog írni, ha vele marad...

Mindegy!

De nem!

Mégse mindegy! Menekülni, igen. Reggel elutazik!

Ezen a gondolaton megnyugodott s békésen elaludt: önzése, az alkotók hieratikus önzése ringatta álomba.

Dél felé ébredt. Ijedten. A menetrendet kereste, mikor mehet legközelebb. Merre? Nyugatnak? Párizsba? Vagy haza, Pestre? Belegabalyodott a számokba, egyik oldalról a másikra való ostoba utalásokba. Türelmetlenül ment vissza éjjeli szekrényéhez a cigarettatárcájáért. Fölemeli. Alatta egy levél. Neki címezve. Grazia írása.

“Beatricéje akartam lenni s Beatricéje leszek, akinek emléke kivezeti a sötét erdőből végig az úton, az életúton -

Mindhalálig."

Undorodva gyürte össze és lökte sarokba ezt az irodalmi utánérzéses nyálasságot. Megkeményítette szivét s nyugodtan öltözni kezdett - útra.

Amikor elkészült, becsengette az inast.

- Az úr? - kérdezte rá sem nézve.

- A kertben olvassa postáját.

- A méltóságos asszony?

- Öltözik.

- Grazia kisasszony?

- Reggel elutazott.

Dinnyés László megfordult s végigmérte az inast: tréfál?

- Mikor jön vissza?

- Grazia kisasszony elutazott végkép, haza... Így mondta.

- Mehet.

Megvárta, míg a szolga után becsukódik az ajtó, aztán a sarokhoz lépett, fölemelte az összegyűrt papirlapot, kisimította, nézte, nézte, megcsókolta végül, mint elsiratott halottat szokás, mielőtt a koporsó födelét ráboritják, s gondosan tárcájába tette.

Még az éjjel hozzáült új regénye megírásához. GRAZIA - írta fel nagy betűkkel a címet.

Nagy siker volt, amelyet még tíz más követett. Grazia soha be nem hegedő sebet nyitott szívében, amelyből vegyesen méz és epe szivárgott sok-sok elképzelt történetbe, amelyek lassan, észrevétlenül elvezették életútja végére, ahol ötvenkétéves korában meghalt úgy, hogy Graziát az éjszaka óta nem látta többé.