Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám

IMECS BÉLA: FUTOK HOZZÁD...

Futok hozzád, mint forrás hűs vizéhez
A vándor, ki csak szomjúságot érez.

Ha nem látlak, sebem tengernyi támad,
És mindegyikkel sír a vágy utánad.

Szél nem sirt így esővert őszi tájon,
Hulló lomb nem zihált még így a fákon.

Lágyan ér hozzád szárnya mind e kínnak,
Így nem lep el álom, se szénaillat.

Mégis, kutaknál mélyebb sebeimbe
Magad-keresőn sohase tekints be,

Ne tudd, hogy torzul benne, egyre képed,
Míg napról-napra mélyebb lesz s egészebb,

Hogy nem lehetsz számomra színes álom,
Mely könnyű fénybe vonja árvaságom,

Hogy átfonhatsz egy percre önfeledten,
Karod máskor mindig szaggatja lelkem,

Hogy csak szavadnak suttogó zenéje
Cseng s rángat engem minden néma éjbe,

S ha elmentél, az élet is megállott
És minden virág illata lepárlott.

És sehova se néző pusztaságban
Fojtó kínná lesz minden könnyű vágyam.

És, mintha fojtó, égető sebekben
Elégett volna érted már a lelkem,

Szénné lett testtel, lelkemet keresve,
Zihálva, rángva, vágyva és elesve

Futok az úton, amely egyre vérez,
Hozzád, örök forrás örök vizéhez.