Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · FILM-FIGYELŐ · / · Hevesy Iván: REPERTOÁR- ÉS REPRIZ-MOZI

Hevesy Iván: REPERTOÁR- ÉS REPRIZ-MOZI
2.

Néhány évtizeddel ezelőtt, a filmművészet első hódításakor a film jelentőségét a szinházakkal szemben mindenki abban látta, hogy a film a szinész produkcióját a muló pillanatokból átmenti a halhatatlanságba. Nem sok idő kellett hozzá, hogy mindenki csalódjon ebben a hitében, mert rövidesen kitünt, hogy az egyszer már lejátszott filmek nyomtalanul és hozzáférhetetlenebbül eltünnek, mint a szindarabok, mert azokat az érdeklődő legalább a szövegkönyvből rekonstruálhatja magának.

Felmerült már többször az a gondolat, hogy nem alakulhatna-e egy új mozitipus, amely az eddig oly szórványos filmreprizeket rendszeresítve, repertoárszerű programmal dolgozna és az új filmek közül csak azokat illesztené műsorába, amelyek a filmművészet örökbecsű alkotásainak látszanak.

A következőkben ismertetjük azokat az érveket, amelyek alapján a moziigazgatók bizonyára egybehangzóan lehetetlenségnek tartják a repertoármozi megvalósítását. Ezeknek az érveknek túlnyomórésze természetesen a dolog üzleti lehetőségeire vonatkozik. Azt mondják, hogy a filmeket első megjelenésükkor a mozik közönség szempontjából úgy kifacsarják, mint a citromot. Másodszor a filmek monopoljoga, u. n. «licenc»-e öt évenkint lejár, a megújítás pedig olyan összegbe kerül, amelyet csak nagyon kivételes értékű film reprize tud behozni. Arról nem is beszélve, hogy minden esetben új kópiákra is van szükség, ami megint a vállalkozást drágítja. Igen sokszor előfordul az is, hogy a régebbi példány felírásai fotografálási kivitelükben és szövegükben is elavulnak, és így kicserélésre szorulnak.

Fokozná a repertoár-mozi anyagi nehézségeit az a körülmény is, hogy neki az összes filmeket kizárólagossági joggal kellene lekötnie. Ez talán még nem volna olyan kivihetetlen a régi filmeknél, amelyeknek kópiáit és licenceit az új filmek árához viszonyítva aránylag igen olcsón lehetne összevásárolni és az egész dolog inkább a nagy tőkebefektetés szüksége miatt okozna nehézséget. Sokkal súlyosabb, szinte megoldhatatlan anyagi feladat lenne az új filmek kizárólagossági jogú lekötése, miután éppen a legkitünőbb, tehát igen sok esetben egyúttal a legdrágább filmekről lenne szó. Ez utóbbi nehézséget még tetézné az, hogy az ilyen monopolban lekötött filmet nem volna tanácsos tovább adni a másod- és harmad-hetes moziknak. Már pedig a filmek anyagi hozadékának túlnyomóan nagyobbik részét ezek adják, nem pedig a premier-mozik.

Ami mindezeket az anyagi nehézségeket illeti, azokra nézve azt kell felelnünk, hogy egy ilyen repriz- és repertoármozi megalapítása legcélszerűbben állami kötelesség lenne, mint ahogyan az állam teszi lehetővé sokszor igen súlyos áldozatokkal a repertoár-szinházak és operaházak föntartását, amelyek az állami gazdálkodás minden hibája mellett is mégis csak komoly és szükséges hivatást töltenek be. Ugyanilyen feladata lenne egy állami repertoár-mozinak is esetleg egy filmtörténeti múzeummal, filmtörténeti előadások rendezésével egybekötve. Hogy egy ilyen állami mozinak milyen nagy irányítószerepe lehetne nemcsak a közönség filmkultúrájának nevelésében, hanem az illető ország filmgyártásának jóirányban való befolyásolásában is, azt bizonyítgatni teljesen felesleges. Ami pedig a műsor felfrissítését illeti, nem látjuk feltétlenül szükségesnek, hogy az új, kiváló filmeket feltétlenül monopolban játssza ez a mozi, hiszen főcélja az volna, hogy a komolyabb értékű filmalkotásokat megmentse a meghalástól. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ennek az állami repertoár-mozinak kulturális kötelezettségei közé tartozna az is, hogy bemutasson olyan filmeket is, amelyeket éppen exkluziv művészi értékei miatt az üzleti alapon álló mozik egyike sem akar műsorába felvenni.

Az új mozitipus ellen hangzó érvek között gyakran halljuk azt is, hogy a filmművészet «rohamos» haladása gyorsan elavulttá teszi a régi filmeket. Ezt az érvet éppen az idei filmszezon reprizei cáfolták meg leginkább. Külömben is egy ilyen mozi történeti szempontból állítja be a filmeket és így egyaránt hozhat régiesebb és modernebb technikájú és művészi beállítású filmet. Ahogyan a repertoár-szinházak is hozzák a modern technikájú darabok mellett a sokkal primitívebb technikájú antik- vagy Shakespeare-tragédiákat. A második érv a reprizek ellen a közönséghatás szempontjából az, hogy a nézőre bántóan és nevetségesen hat a régi filmeken a divatjamult ruha- és kalapviselet. Két feleletünk van erre. Az egyik, amit mindenki beláthat, ha visszagondol az idei szezon reprizeire: a maradandóbb alkotások, különös véletlenképpen, mind történelmi, fantasztikus, általában véve kosztümös filmjátékok voltak, amelyeknél tehát ez a kifogás önként elesett. Másrészt pedig egészen viszonylagos dolog az, hogy mit tekintsünk kosztümös filmnek: amint elfogadjuk azt, hogy egy filmben, mondjuk, a hatvanas évek ruhaviseletében járnak-kelnek a szereplők, úgy akceptálhatjuk azt is, hogy egy kosztümös filmet látunk a háborúelőtti ruhaviselettel. Nincs tehát egyébről szó, mint hogy a mögöttünk hagyott évtizedeket - teljes joggal - elszakítsuk a mától és történelemnek nézzük.