Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám

IGNOTUS: A TÖRTÉNELEM MÖGÜL
LENIN ÉS GANDHI

Fülöp-Miller René, a bolsevizmusról írt emlékezetes nagy munkája után most, ugyancsak a bécs-zürichi Amalthea-Verlag-nál, Leninről és Gandhiról ad ki megint testes kötetet, - a Leninről szóló fejezetekbe jó részt a bolsevista könyvből vesz át, a Gandhiról szólóak egészen újak, s az egész afféle plutarchosi párhuzam a két férfi közt, kik, csodálatosképp, egyazon esztendőben, az 1869-ikiben születtek, s Fülöp-Miller hite szerint a mai idők legnagyobb cselekedeteit vivén végbe, ezekre leginkább rányomták bélyegüket. Ez értékelés ellen nem lehet szólani, ez valóban így van, - úgy az orosz forradalomnak bolsevistába való átfordítása, mint az indus szabadságmozgalom, mely mindkettő többé-kevésbbé végig megy Ázsián s egy rész Afrikán s ezzel megrendíti a gyarmattartó Európa alapjait, valóban történelmi jelenség, s bár következése a világháborúnak, de jelentőségre fölébe fontosodik. Az sem erőltetés, sőt sok helyt szerencsés lelet, ahogy Fülöp-Miller a két végzetes férfi közt a párhuzamot az ellentétekben is meglátja, - teszem hogy Lenin fanatikus hívője volt a gépnek s azt hitte, hogy a félvad nemzetóriást, az oroszt, a géperő segítségével százados fejlődését átugorva, egy csapással át lehet vinni a huszonegyedik századba, Gandhi pedig fanatikus ellensége a gépnek, s azt hiszi, hogy géprombolással, angol árúk ellen való bojkottal s a kézi rokka és kézi takácsság visszaállításával a huszadik századbeli indus népeket egy csapásra vissza lehet terelni a Krisztus előtti vagy még régibb idők boldogságába. Lenin az erőszak embere volt s meggyőződése volt, hogy ami az emberek számára helyes, azt nemcsak az ellentállókból kell kigyilkolni, de a megváltandókba is bele kell verni. Gandhi meg a békesség embere, ki betű szerint odatartja jobb ábrázatát, ha a balt megütötték, s az ellentállásnak csak egy foganatos formáját vallja: az ellen nem szegülést. Mindkét vagy mindnégy felfogás alkalmas arra, hogy életébe, szabadságába s boldogságába kerüljön teméntelen egyes embernek s számlálatlan sokaságoknak - s itt már nem ellentéten át való közvetett, hanem egyenes és közvetetlen párhuzam a két férfi közt egyfelől a veszekedett fanatizmus, mellyel a külső világot belső hitükhöz akarják átformálni, másfelől a hirtelen könnyűség, mellyel, ha a megváltás nem jól sült el s az intézkedések visszáját érték el a célozottnak, egyik napról, sőt óráról a másikra hitet vagy legalább is taktikát változtatnak s ezt az új hitet aztán ugyanoly fanatizmussal vallják, javallják és kényszerítik, mint az elébbit. Gandhinál ez még valahogy megjárja, s mikor ő a népet az angol hatóságok ellen való békés bojkottra lázította s a vége az lett, hogy a nép agyonverte az angol tisztviselőket: a vért, amibe e tévedése került, ő valóban nem akarta ontani, nem is várta, hogy ontatik, s ezért elég töredelem, ha az eset után öt napig böjtölt s várta, hogy a böjt lázában az isten milyen sugallattal igazítja tovább más cél vagy taktika felé. De Leninnél ez a szkrupulustalanság, ez a lelkiismeret nélkül és meghökkenés nélkül valóság, azonkívül, hogy egyenes gonosztett, egyben a világtörténelem legnagyobb orcátlansága. Mert Lenin eleven bőrökön kisérletezett, s mikor ő 1917-ben elkergette a mérsékelt szocialistákat, Kerenszkit s a mensevikeket, hogy - helyükbe a galoppirozó szocializmust, a bolsevizmust emelje uraságba, mely az új gazdasági és társadalmi rendet hat hónap alatt akarta a sok helyütt állatian primitív Oroszországban nyélbe sütni, s utána megint néhány hónap alatt a magas fejlettségű kapitalista világra is tovább erőltetni: ezt Lenin ezrek meg ezrek életével, szabadságával s boldogságával fizettette meg, még pedig nem akaratlan, mint Gandhi, hanem akarattal, szándékkal és számítással. Mikor ilyen ember rájő hogy tévedett, ez egyrészt irtózatos lekifurdalás kell legyen az életek miatt, mik hiába oltattak el, másrészt óvatosságra int az új taktika iránt, ha ez megint életekbe kerüljön. Mert, amily véres a történelem s amennyire semmi nagy nem lett meg vér nélkül: azt még valahogy meg lehet adni, hogy aki hisz magában, igazában, embermegváltó átlátásának csalhatatlan voltában, annak, amíg meg nem csalódott és ki nem tünt, hogy tévedt, tehát máskor is tévedhet: joga van vérrel csinálnia történelmet. De aki egyszer tévedt, s maga is kéntelen átlátni, hogy tévedt: hogy mer az tovább hinni magában, hogy mer az tovább fanatikusa lenni újabb hitének, hogy mer e hitért bár egy csepp vért ontani, ha nem a magáét, s ha egyáltalában, amit legjobban tenne, nem akasztja fel magát?

Fülöp-Miller ezt a következést már nem vonja le a külömben hű beállításból, ahogy két hősét a kortársak elé állítja, - de a roppant gonddal s leleménnyel összeszedett adatokból lehetetlen más következtetésre jutni. S ezzel lehetetlen e pontnál el nem válni Fülöp-Millertől, és, hálával véve a roppant becses anyagot, mit fürkésző, szimatoló és megérző genieje rendelkezésünkre ád, hőseinek értékelésében ezúttal szögesen el nem térni tőle. Ő tudniillik úgy Lenint, mint Gandhit nagy embereknek ítéli, s azt hiszi, hogy az adatok, miket róluk közzétesz, e nagyságot bizonyítják. Ebben, azt hiszem, téved. Ezekből az adatokból csak a Lenin s a Gandhi kapcsán s személye körül vagy révén végbement események és folyamatok óriás volta bizonyosodik be. De nem személyüknek óriás volta. Nem egyéniségük emberfeletti volta. Nem elméjük félisteni volta. Nem bizonyosodik be egyéb, mint hogy vannak idők és körülmények, melyek közt erős akaratú s kellő makacsságú embernek közepes tehetséggel is sikerülhet nagy események tetejébe kerülni s ottan megmaradni. Ha az időket s a körülményeket nem ők maguk alakították, mint alakította volt Cromwell maga számára az időket - pedig sem Lenin, sem Gandhi nem idézte fel, nem is vezette a világháborút, mely mindkettejük cselekvése számára a talajt feltörte: akkor miben állt nagyságuk? Felebarátaikra való befolyásukban? Minden faluban akad egy nagyszájú vagy részeges ember, aki után a falu vakon megy s aki miatt a falusiak akasztófára is jutnak, anélkül, hogy azért ez az ember nagy ember volna. Minden forradalom felvet kalandorokat, kik - egyidőre ráülnek az emberek nyakára s késsel sem lehet őket onnan leszedni. A magyar forradalom és bolsevizmus is felvetette például Pogány József úr figuráját, aki, ha nem jő és nem győz az ellenforradalom, ma is nyakán ülne az országnak - s ki állíthatná azért, hogy Pogány József úr nagy ember? Ha valaki, ilyen szerepü ember, valóban nagy ember, e nagyságnak egyébben is meg kell mutatkoznia, mint pusztán hatalomra való jutásának s abban való megmaradásának tényében. De - Gandhiról e percben nem szólva, majd őrá is rátérünk - Leninnek nagyságáról, ha nagy ember lett legyen, semmi egyéb adatunk nincs, mint hogy Ludendorff segítségével, aki úgy szállította 1917-ben a Kerenszki forradalmába haza, mint ahogy a tetűt teszik bele a bundába, hazakerült feldúlt hazájába, ott hatalomba jutott s hatalmon maradt s igen tudott a paraszt s a munkás nyelvén beszélni. Mindehhez nem kell sem nagyság, sem genie. Anatole France mondja Napoleonról, hogy Napoleon nem volt intelligens ember, mert, olvassátok csak el, miket mond írásaiban életről, halálról s egyéb ilyesekről: csupa lapos közhely! Egy igen elmés megfigyelés, nem is helytelen ítélet, azonban egyoldalú, mert vannak egyéb adatok is Napoleonról, s ezek igenis geniere vallanak. Például: ahogy háborúit viselte, ahogy hadseregeit ellátta, ahogy országát adminisztrálta (Franciaország ma is ebből él), ahogy, tudatlan ember létére, alkalomadtán mindent úgy meg tudott tanulni, hogy a legtudósabb s legeszesebb theoretikusok s praktikusok gyülekezeteiben tévedhetetlenül megállapította a leghelyesebb expédienset, rendszabályt vagy fogalmazást. Ez mégis csak több, mint amit Wells állapít meg róla (Napoleonról), hogy «igen büszke volt rá, hogy kevesebb alvással beéri, mint a többi ember». A Lenin nagyságáról semmi ilyen bizonyság nincs, még amit Fülöp-Miller külön trouvaille gyanánt emel ki: a parlamentáris forma helyett a szovjeti, az sem őtőle származik, hanem már 1905-ben felbukkant volt, az akkori első orosz forradalom rendjén. Amit filozófiáról, tudományokról, gazdasági folyamatokról s egyéb effélékről vagy ezekbe vágóan mond, az nemcsak csupa középszerűség és laposság, de egyben végzetes és irtózatos következésű félreértés is, - ahogy ő Marxot érteni véli és továbbgondolni merészeli, az egyenest antimarxista félremagyarázása a Marx megalapította történelmi materializmusnak, melyért irtózatos, hogy nem Lenin kapta valamelyik pártiskolában az ötöst, hanem helyette a boldogtalan orosz nép. Bizonyos fokú emberismeret: ez minden, ami nagyobbfajta képességet Leninben meg lehet találni, de ehhez nem kell sem genie, sem nagyság, ez megvan a legtöbb parasztemberben, akinek benőtt a feje lágya. Nemrég mondtam el más helyütt a kedves anekdótát, mellyel Vandervelde belga külügyminiszter ironizálgatja önmagát és emberismeretét, hogy ő, mint szocialista kongresszusok elnöke, a lehetőségig átnézett Lenin fölött, mikor az szót kért, mert üres és rideg szószaporítónak ismerte s az volt róla a benyomása, hogy pas homme d'action, nem a tettek embere... Ez bizonyára tévedés, Lenin bebizonyította, hogy, ha tere volt a cselekvésre, tudott, sőt nagyon is tudott cselekedni, de kell valami okának lenni, hogy a jószemű s nagy tapasztalatú Vandervelde ilyennek látta, s annak is, hogy, mint hallom, a mi Garamink nemkülönben, ahogy Lenint külömböző kongresszusokról ismerte, efféle futóbolondnak tartotta. Az actiont, mely Lenint akcióképességbe juttatta, nem őmaga cselekedte meg, hanem Miljukov és Kerenszki, akik az orosz forradalmat csinálták. Lenin a megcsinált forradalom lehetőségeivel csak ráült aztán e forradalom nyakára, s rendre megöletett mindenkit, aki onnan levehette volna. Ehhez nem kell nagyság, ehhez nem kell koncepció, ehhez csak megátalkodottság s megveszekedettség kell, ami bizonyára megvolt Leninben.

A Gandhi esete, hogy őrá térjek, más. Gandhi embernek megható jelenség, - valóban szent ember, s Assisi Szent Ferenchez csak azért nem lehet hasonlítani, mert nincs benne semmi báj, semmi összefüggés a természettel s a teremtett állatokkal, megszállottságában semmi a költőből, ami a poverettónak minden lélekzetéből kirezdül. Gandhi, szegény, a megtestesült próza és közhely, olyan lapos és földönjáró, mint a nyomorult páriák, akiket meg akar váltani. (Bár, mellesleg mondva, s ez jellemzi alapjában reakciós voltát: azért meg akarja őket hagyni kasztnak.) Gondolata, a hagyással való ellentállás, szintén nem az övé, - egyrészt ősi indus hagyomány, Jézus Krisztusra is onnan hatott át, másrészt, új fogalmazásában, Tolsztoj Leótól származik, e vén parasztnak paraszti elgondolásából. De Tolsztoj genie volt és óriás költő és művész, - ha, mikor gondolkozni és filozofálni kezdett, gyermekes lett, az összefügg a genienek örök gyermeki voltával. Ám szegény Gandhi csak gyerek, minden genialitás nélkül, és, bár az ő tétlen ellentállása az angol imperializmus zavarbaejtésére momentán taktikának nem rossz, életirányításul éppoly naivan illogikus, mint teszem a Krapotkin munkamegosztásellenessége, aki, ismeretes, diadallal mutat rá, hogy nem kell munkamegosztás, mert ime ő is az ő forradalmi ujságját maga írta, maga szedte, maga nyomta ki s maga hordta szét, de megfeledkezik a csekélységről, hogy nem maga bányászta az ólmot a betűhöz, nem maga ejtette a fát a papirhoz, nem maga égette a szenet s vágta a marhát a festék feketéjéhez és zsiradékához - és így tovább. Lehet, hogy ha az angolok Indiában emberek helyett eleven halottakat találnak: nem bírnak majd velük, megúnják, ott hagyják őket. Dehát mit érnek az indusok olyan élettel, mely az életről való lemondásban áll? S ha az angolok, téve-tagadva, kivonulnának Indiából: hol van megírva, hogy utánuk menten be nem vonulnának az oroszok vagy a japánok? Amily lehetetlen, mint Lenin akarta: egy paraszti népet átmenet nélkül hiperindusztrializálni, éppoly lehetetlen, mikor vannak a világon gépek, van a világon tehnika, van a világon fejlettség és nagy és gazdag élet, egy földrésznyi népet, mint Gandhi akarná, ősemberi primitívségben s remetei aszkétaságban tartani. Aki genie, aki nagy ember, aki államférfi, az sem erőszakot nem akar tenni az időkön, mint Lenin, sem vissza nem akarja csavarni az időket, mint Gandhi, hanem kimesterkedi, mint kicsiben Bismarck tette, az időkből a lehetőségeket. Gandhi igen megható ember, de mindent összevéve korlátolt, lapos, unalmas, közhelyes félintellektus. S ugyanilyen Lenin is, csak nem megható, hanem felbőszítő, - mint ahogy Gandhi egy helyi érdekű Buddha, a tatár Lenin egy külvárosi Dsingiszkán, akit a körülmények rászabadították egy világnyi világrészre, s aki után, mint e sokkal nagyobb stílusú őse után, két-három századnyi romlás és visszavetettség marad örökül.

Hatalomvágy bizonyára nem hajszolta Lenint s nem hajtja Gandhit. Ami hatott rájuk s megátalkodott fanatizmusukban fűtötte őket, az két igen emberi dolog: Leninnél ahogy gyerekfővel szeretett s vele összenőtt testvérbátyját látta, mikor a cári pribékek elragadták oldala mellől s elvitték, összeesküvő üzelmek miatt, akasztani, Gandhinál mikor, szakasztott mint Buddha királyfi, látta vármegyényi területeken az éhinségtől haldoklókat fetrengeni és rohadni. Azt a cárságot megtörni és soha visszatérni ne hagyni: arra valóban jó a methodus, amely egyszerűen megöl mindenkit, aki megmaradhatna, vagy visszatérhetne. S az angol imperializmust megbénítani szintén nem rossz methodus a Gandhié, mely, mintegy elébevágva, maga mondatja le az emberi életről azokat az indusokat, kiknek az angol imperializmus nem tud emberhez méltó életet juttatni. De sem az orosz, sem az indus probléma; sem a szocializmus; sem az emberi társadalom problémája ezzel megoldva nincs. A nagy emberek azok lesznek, akik ezek irányában cselekszenek valami megállót és megmaradhatót. Egyelőre ijesztő s mutatja a sokaságok állapotát, amelyből ki kell őket emelni, hogy legnagyobb és, sajnos, világtörténelmi hatással két olyan ember volt rájuk, aki maga a laposság, korlátoltság, földhözragadtság, maga, az egyik, a baromi erőszakosság, maga, a másik, az állati hosszantűrés.