Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám · / · ANDRÉ GIDE: ISABELLE

ANDRÉ GIDE: ISABELLE
Fordította: GYERGYAI ALBERT Copyright by Nyugat
II.

Már kora reggel fölébredtem a konyha változatos zajaira, amelynek egyik ajtaja ép az ablakom alól nyílott. Széttártam a zsalukat és örömmel vettem észre, hogy az ég majdnem kitisztult; a kert csakúgy ragyogott, alig-alig ocsúdva fel egy iménti záportól; a levegő szinte kéklett. Már-már megint bezárkóztam, amikor az ablakon át egy nagy fiút vettem észre, amint a veteményes kertből a konyhaajtó felé szaladt; - nem láthattam, milyen idős, mert az arca a testénél három-négy évvel többet mutatott; torz tagjai ferdén mozogtak: két kicsavart lábszárán hihetetlenül furcsán járt: rézsútosan ment előre, jobban mondva szökdécselt, mintha a lépésben való járás béklyókba csavarná a lábát.... Csakis az abbé növendéke, Casimir úr lehetett. Mellette egy hatalmas ujfundlandi kutya ugrált, együtemben szökdelt vele, valósággal körülrajongta; a fiú nagy üggyel-bajjal védekezett e dulakodó tombolás ellen; de, a konyhaajtó előtt, a kutya úgy feldöntötte, hogy csak úgy hentergett a sárban. Egy terebélyes szolgálólány, láttam, rohant, hogy fölemelje:

- Na tessék! most aztán szép tiszta! Hogy van szíve ilyesmit tenni! Hányszor rágták a fülébe, hogy hagyja Ternót a félszerben!... Menjünk! erre jöjjön-e, hadd tisztogassam le kicsit....

Becipelte a konyhába. Ugyanakkor kopogtak nálam; a szobalány melegvizet hozott a mosdótálban. Rövid negyedóra múlva csengettek a reggelire.

Mikor az ebédlőbe léptem, az abbé felém jött és így szólt:

- Ha nem tévedek, asszonyom, itt a mi kedves vendégünk.

Floche-né felkelt a székéről, de így se látszott nagyobbnak, mint ülve; meghajoltam előtte mélyen; futó bókkal tisztelt meg, fejes ugráshoz hasonlón; valamikor szegénykét szörnyű csapás érhette: a feje, gyógyíthatlan módon, a vállai közé süppedt; sőt, el is ferdült kissé. Floche úr közvetlen melléje állt s úgy nyujtotta felém a kezét. A két kis öreg egyforma nagy volt, egyforma módon öltözködött, egyidősnek, egy testből-valónak látszott.... Néhány percig mind a hárman bizonytalan bókokat váltottunk, egymás szavába kapva, összevissza. Aztán előkelő csend lett, s Verdure kisasszony hozta a teáskannát.

- Olympe kisasszony, szólt végre Floche-né, aki, nem mozdíthatva a fejét, egész testével fordult felém - Olympe barátnőnk igen nyugtalan volt, mert nem tudta, jól aludt-e s jó ágyat kapott-e a vendégünk.

Erősködtem, hogy jobban már nem is aludhattam volna s hogy a melegvizes korsó, amelyet az ágyban leltem, mindenképpen kellemes volt.

Verdure kisasszony, miután jóreggelt kivánt, megint kiment az ebédlőből.

- És reggel a konyhalárma nem zavarta tulságosan?

Még erősebben tiltakoztam.

- Panaszkodjék csak nyugodtan, kérem, mert semmi sem egyszerűbb, minthogy egy másik szobába költöztessük... .

Floche úr, aki egy szót sem szólt, csak a fejével bólintott, ferdén, felesége minden szavát a magáévá tette, a mosolyával.

- Látom, mondtam, hogy a ház igen téres; de nem hiszem, hogy bárhol is kellemesebben lakhatnék.

- Floche úr és a nagyságos asszony, szólt az abbé, szeretik kényeztetni a vendégeiket.

Olympe kisasszony egy tányéron pirított kenyérszeleteket hozott; maga előtt tuszkolta a kis bénát, akit az imént még a sárban láttam. Az abbé karonfogta a fiút:

- No Casimir! Már nem kisbaba; jöjjön, köszönjön Lacase úrnak, mint egy felnőtt. Adja oda szépen a kezét... Szembe nézni!... aztán felém fordulva, hogy mentegesse a növendékét: - Még nem nagyon ismerjük a társasági illendőséget....

A fiú félelme feszélyezett:

- Az unoka? kérdeztem Floche-nét, megfeledkezve, hirtelen, az abbé tegnapi tájékoztatásáról.

- Csak a kis unokaöcsénk, felelte; nemsokára látni fogja a sógoromat és a nővéremet, a gyerek nagyszüleit.

- Nem mert az ebédlőbe jönni, magyarázta Verdure kisasszony, mivel játszott Ternóval és besározta az öltözetét.

- Furcsa játék, szóltam közbe, Casimir felé fordulva, barátsággal; ép az ablaknál álltam, mikor a kutya feldöntette... Nem ütötte meg magát?

- Tudni kell ám Lacase úrnak, magyarázta helyette az abbé, hogy hamar felborul az egyensúlyunk....

Meghiszem, hisz magam is észrevettem, nem kellett külön is figyelmeztetni. Ez a jól megtermett abbé, kétféle színű szemével, egyszerre ellenszenves lett előttem.

A gyerek egy szóval se felelt, de az arca bíborosra gyulladt. Resteltem, amit kimondtam s hogy célzást érezhetett benn a hibájára. Az abbé, hogy a levessel végzett, felkelt és fel-alá járt a szobában; a száját, mihelyt nem beszélt, olyannyira összeszorította, hogy a felső ajaka, mint a fogatlan öregeké, valóságos kis vánkost formált. Megállt Casimir háta mögött, s mikor ez kiürítette a bögréjét: - Menjünk, menjünk, fiatalember! Avenzoar vár bennünket!

A fiú fölkelt; mindketten eltávoztak.

Reggeli után Floche úr így szólt hozzám:

- Jöjjön a kertbe, ifjú vendégem, s beszéljen Páris szellemvilágáról.

A jó Floche úr nyelvezete már hajnalban virágzott. Meg se hallgatva, mit felelek, kikérdezett barátjáról, Gaston Boissier-ról és még néhány tudósról, akikről feltételezhette, hogy tanáraim voltak az egyetemen s akikkel még levelezett hébe-hóba; érdeklődött izlésem, tanulmányaim felől... Irodalmi terveimről persze egy szót sem említettem s csak a Sorbonne növendékét mutattam meg belőlem; aztán mingyárt belefogott Quartfourche történetébe, ahonnan úgyszólván ki se mozdult, vagy tizenöt esztendeje; beszélt a parkról, a kastélyról s későbbre hagyta a családot, amely valaha itt lakott, viszont azonnal rátért arra, hogyan is jutott birtokába azoknak a XVII-ik századi iratoknak, amelyek az én munkám körébe vágnak... Apró, sietős léptekkel járt, jobban mondva tipegett az oldalomon; a nadrágját, észrevettem, olyan mélyre engedte, hogy a vágása majd a térdéig ért; elől sok ráncban hullt a lábfejére, hátul meg, valami fortély révén, csak a cipője száráig ért; csak félfüllel hallgattam, inkább szórakozottan, mintegy egészen elkábulva a langy és lágy levegőtől, s valami vegetális zsibbadtságban. Végigmentünk egy fasoron, magas gesztenyefák között, amelyek ívbe hajoltak a fejünk fölött s egyszerre csak elértünk majdnem a park legvégéig. Egy pad volt itt, a nap ellen toll-levelű bokrokkal védve, s Floche úr felszólított, hogy üljünk le. Majd hirtelen:

- Santal abbé nem mondta még, hogy a sógorom kicsit...? Nem mondott többet, de egyik újját a homlokára illesztette.

Olyannyira meghökkentem, hogy egy szóval se feleltem. Floche úr viszont így folytatta:

- Igen, Saint-Auréol báró, a sógorom; az abbé tán Önnek sem szólt, mint nekem se... de azért tudom, mit gondol; és én is azt gondolom... És énrólam nem mondta-e, hogy én is... egy kicsit...?

- Óh, Floche úr, hogy képzelhet ilyet?...

- De, fiatal barátom, mondta s rápaskolt a kezemre bizalmasan, ezt én, a magam részéről, igen természetesnek találnám. Hogy is lehetne ez máskép? itt, távol a világtól, egy kissé... a forgalomból is kiesve, lassan-lassan mindannyian... bogarasak lettünk valahogyan. Semmi se hoz... változást; igen, ez a legjobb szó rá. Ha tudná, milyen kedves, hogy eljött hozzánk! - s amikor próbálkoztam tiltakozni - ismétlem: igen-igen kedves s még ma este megírom kitünő barátomnak, Desnos-nak; de ha, mondjuk, eszébe jutna, hogy elmondaná, mi minden vonzza, mily kérdések izgatják, micsoda problémák érdekelik... tudom, hogy meg se érteném.

Mit is felelhettem néki? A botommal a homokot turkálgattam....

- Itt nálunk, lássa - folytatta - semmivel sincs már kapcsolatunk. Nem, nem, ne is tiltakozzék; fölösleges. A báró süket, mint egy ágyú; de oly hiú, hogy mindenkép eltitkolná; úgy tesz, mintha hallana s mit se mondatna hangosabban. Én meg, a mai eszmék terén, úgy érzem, ugyanolyan süket vagyok; amit különben nem is nagyon bánok. Még csak nem is erőlködöm, hogy esetleg jobban értsem őket. Bossuet és Massillon társasága azt a hitet érlelte bennem, hogy azok a problémák, amelyek e nagy elméket háborgatták, ép oly szépek és fontosak, mint amelyek az én fiatalságomat hevítették. ...pedig az én problémáimat e nagy elmék aligha értették volna... aminthogy én se érteném meg az Ön mai keletű problémáit.... Akkor hát, ha jónak találja, Ön majd, kedves jövendőbeli kolléga úr, főkép a tanulmányairól beszél nékem, mivel ezek egyben az enyémek is, - és ugy-e majd megbocsát, ha nem sokat kérdezgetem kedvelt költői, szónokai s muzsikusai felől, sem arról a kormányformáról, amelyet a legeslegjobbnak tart.

Megnézte, hogy hány óra van, egy fekete szalagra csatolt órán:

- Most menjünk be, mondta és fölkelt. Elveszettnek tartom a napot, ha tízkor nem ülök a munkám mellett.

Elfogadta a karomat s mivel, az ő kedvéért, olykor meglassítottam a lépteimet:

- Siessünk! szólt, siessünk! Az eszmék, akár a virágok, akkor tartanak legtovább, ha kora reggel szedjük őket.

A quartfourche-i könyvtárterem két helyiségre tagolódik, amelyeket csak egy függöny oszt ketté: az egyikben, a kisebbikben, ahova három lépcsőfok vezet, Floche úr szokott dolgozni, egy asztalnál, az ablak alatt. Kilátás semmi; szíl- meg éger-ágak verdesik olykor az ablaküveget; az asztalon antik lámpás, zöld porcellán-ernyővel; az asztal alatt hatalmas lábmelegítő-párna; egyik szögletben kis kályha; a másikban még egy asztal, telerakva lexikonnal; a kettő közt iratosszekrény. A másik szoba már tágasabb; a falakat könyvek szegik, fel, egész a mennyezetig; két ablak; a szoba közepén nagy asztal.

- Itten fog majd elhelyezkedni, szól hozzám Floche úr; - és amikor tiltakozom:

- Nem, nem; én megszoktam a kuckót; megvallom, ott jobban is érzem magam; ott jobban kialakulnak a gondolataim. Foglalja el a nagy asztalt; egy csöppet se restelkedjék; s ha gondolja, hogy zavarhatnók egymást, akár a függönyt is leereszthetem.

- Óh, miattam igazán ne, tiltakoztam udvariasan; eddig is, ha a munkámhoz magányra lett volna szükség, nem nagyon....

- Akkor hát, szakított félbe, úgy hagyjuk a függönyt, amint van. Jómagam csak örülök, ha majd úgy félszemmel meg-meglátom. (S csakugyan, másnap és azontúl, ahányszor felnéztem a könyveimből, mindig találkoznom kellett az öregúr tekintetével: ilyenkor vagy mosolygott, a fejével bólogatva, vagy pedig, félve, hogy terhemre van, gyorsan elfordította a szemét s úgy tett, mintha elmerülne az olvasásban.)

Mingyárt elém is tárta sorra azt a sok könyvet és kéziratot, amik munkámra vonatkozhattak; a legtöbb a kisebb szoba iratos-szekrényébe volt zárva; mind számban, mind fontosságban túlszárnyalták Desnos úr értesüléseit; legalább egy hét kell hozzá, míg kijegyzek belőlük minden értékes adatot. Végre Floche úr kinyitott, az iratos-szekrény mellett, egy kicsike szekrénykét és kiszedte belőle Bossuet híres bibliáját, azt, amelybe Meaux püspöke, a textusnak vett versek mellé, a verssugallta szentbeszédek dátumát is odaírta. Csodálkoztam, hogy Albert Desnos nem használta fel mindezt a munkáiban; dehát a könyv csak nemrég jutott Floche úrnak is a birtokába.

- Már bele is kezdtem, mondta, egy idevágó értekezésbe; s boldog vagyok, hogy mindmáig senkinek se hoztam ezt tudomására, mert így frissen szolgálhat az Ön értekezése céljaira!

Megint védekeznem kellett:

- Munkám minden érdemét az Ön jóságának köszönhetem. Megengedi-e legalább, hogy Önnek ajánlhassam, Floche úr, köszönetem halovány jele gyanánt?

Kissé szomorún mosolygott:

- Oly közel a halálhoz, szívesen köszöntünk mindent, ami egy kis maradandóságot igér.

Nem tartottam illőnek, hogy még tovább feszegessem ezt a témát.

- Most pedig, szólt, tekintse magáénak ezt a könyvtárt, és csak akkor emlékezzék arra, hogy én is itt vagyok, ha netalán valami útmutatásra van szüksége. Ne hagyja itt a kéziratait... Tehát: a viszontlátásra!... s amint a lépcsőn lejövet feléje fordultam mosolyogva, mégegyszer intett a kezével, egészen a szeme előtt: - Akkor hát: viszontlátásra!

Magammal vittem a nagyszobába azt a néhány kéziratot, amire elsősorban volt szükségem. El se kellett mozdulnom az asztal elől, ahol ültem, mégis világosan láttam Floche urat az ő portiunculájában: pár percig még izgett-mozgott: fiókokat nyitott és csukott, iratokat húzott elő, aztán visszatette őket, mint akinek egyszerre száz dolga van... Sejtettem, hogy valójában zavarta, sőt feszélyezte a jelenlétem s hogy az ő csöndes életében a gondolat egyensúlyát a legkisebb rázkódás is megbonthatja. Végre elhelyezkedett, belemélyedt térdig a láb-vánkosba s meg se mozdult...

Jómagam meg úgy tettem, minthogyha nekifognék a nagy munkának; de a gondolataimat csak nehezen fékezhettem; igaz, hogy nem is erőlködtem; ott keringett valamennyi a quartfourche-i kastély körül, mint valami vár körül, aminek fel kell lelni a bejáratát. Van-e bennem találékonyság: erről kellett meggyőződnöm. Regényíró barátom, mondtam, most majd meglátjuk, mit tudsz. A leírás? Ugyan, mit ér az! nem erről van mostan szó, hanem a valóság felfedezéséről a látszat alatt... Hogyha ebben a pár napban, míg Quartfourche-ban tartózkodhatsz, sorra ki nem bogozol minden gesztust, minden kis furcsaságot, még pedig mind történeti, mind lélektani alapon, teljességgel, - akkor meg sem érdemled, hogy regényírónak nevezd magad.

Akkor megint Floche úrra néztem; ezúttal a profilját láttam; nagy lágy orrát, kifejezés nélkül; bokros sűrű szemöldökét, simára borotvált állát, amely folytonosan mozgott, mintha csak dohányt rágott volna... és az jutott eszembe, hogy nincs kifürkészhetetlenebb látszat, mint a jóság álarca.

Az ebédre szóló csengő ilyféle gondolatokból riasztott fel.