Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · DOMBY BÉLA: MELANKOLIA

DOMBY BÉLA: MELANKOLIA
1.

Ezen a szomorú estén - lehet, hogy az est éppen olyan nyirkos és őszies volt, mint a legtöbb októberi este, csupán a gondolataim tették szomorúvá, mindegy - tehát: ezen a szomorú, ködös estén, Mesterem, az öreg író, azt mondta: jól kieszelte!

Ő ezt nem valami ravasz spekulációra mondta, ahhoz én soha nem értettem, hanem egy falusi leány egyszerű történetére, melyet két nappal azelőtt írtam s mert egyik részét nem tartottam elég jónak, tanácsot kértem tőle. Szó szót követett, végül elmondtam neki az egész történetet. Természetesen vártam, hogy a történet meghassa, ellágyuljon, talán még arra is gondoltam: velem együtt sírjon. Ez azonban nem történt meg. Ellenkezőleg. Azt mondta: jól kieszelte!

Mesterem kijelentése - hiszen én a szívem szomorúságát fontam abba a történetbe - olyan mélyen hatott a lelkemre, hogy mikor mentem lefelé a lépcsőn, sírtam.

Nem mintha feltünően síró természetű lennék. Például - és erre, habár húsz évvel ezelőtt történt, határozottan emlékszem, - szegény elhalt atyám temetésén, annak dacára, hogy születésemet mégis csak neki köszönhetem s azonfelül igen jó ember is volt, nem sírtam. És nem felejtettem el még azt sem, hogy mikor öcsémet az orosz harctéren egy rettenetes gránát szememláttára kettéhasította, egyetlen csepp könnyem se folyt ki. De nemcsak, hogy nem könnyeztem - félrefordulva mosolyogtam. Ez valóban igaz. Tudniillik: öcsém agyveleje szétfreccsent a fekete földön s egy nagyon furcsa bohóc-alak formálódott ki belőle, egészen nevetséges helyzetben. Pedig őszintén szerettem az öcsémet. Mikor még élt és iskolába jártunk, én két osztállyal feljebb jártam, ha észrevettem, hogy a mellettem ülő fiú, mialatt a tanár úr magyarázott, könyvébe kengurukat és emberfejeket rajzol, bizony én is szerettem volna megpróbálni. De én olyankor mindig arra gondoltam: ha besatirozom könyvemben a betűket, öcsém nem fog tudni tanulni belőle. Boldogult atyám szűkösen mért állami fizetéséből nem vehette meg ugyanazt a könyvet kétszer.

Mindezt azért mondtam el, hogy bebizonyítsam: ha ritkán is sírok, szívem rendkívül érzékenyen megdobban minden külső hatásra. Hogy ott a lépcsőházban a karfának támaszkodva sokáig és erősen sírtam, annak egyéb oka is volt, mint a «jól kieszelte». De ezt akkor még nem tudtam.

A kapú előtt, miután könyeimet felszárítottam, a Dunapartról nedves-hűvösen becsapó őszi szélroham magamhoz térített. Fázósan néhány pillanatig állhattam a sötétedő utcán, mikor hirtelen kigyulladtak a városi villanylámpák. Ez a váratlanul támadt vöröses világosság úgy tünt fel nekem, mint egy szívdobbanás. Ejnye - gondoltam, - már megint a szívdobbanás! S ezt akkor másodszor kérdeztem. Ugyanígy kiáltottam fel Mesteremnél, az öreg írónál.

És éppen ez tette azt az estét szomorúvá...