Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · FÖLDI MIHÁLY: HALÁLFIAI

FÖLDI MIHÁLY: HALÁLFIAI
BABITS MIHÁLY REGÉNYE
VII. A költő

Ezt az egész regényt, mind a hétszáz oldalt egy tomboló, megszállott költő harsogja végig. Olvasása közben állandóan üldöz egy vízió: a költőt megrohanta az élet s a költő vérbeborult aggyal, tajtékzó szájjal rohan ki a piacra, köréje csődül a tömeg s a költő, aki látja a napot, nézi a bolygókat, számolja a csillagokat, iszonyú fájdalmában önti ki rémképeit az emberi sorsról. A Nap fénye közben állandóan ott bujkál a szemében, a Hold besüt a torkába, a csillagok parazsa süti a szivét, de belőle csak ömlik, zuhog a szó, a kép, izgatott, lázas beszéd, mellyel még a történet fonalát is el-elmetszi, hogy magyarázza önmagát, megjegyzéseket tegyen hőseire, magára a regényre. Innét van e regény szokatlan stilusa; nem eseményes, nem epikai, nem ábrázoló stilus; az eseményekre, az emberekre, a történetre vonagló fátyol hull, melyen át néha el is tűnnék a regény, ha nem hallanók át rajta a költő véres hangját, mely könyörtelenül ránk zúdítja a tragédiát. Innét van, hogy regényszemmel nézve, a koncepció nagyobbnak látszik a kompozíciónál; Sátordyék és Hintássék története után lapályra jut a regény, honnét csak Sátordy Imre növekedésével tud kiemelkedni; de a kompozíció töréséért dúsan kárpótol a koncepció nagyvonalúsága, mely egy lázas, váteszi álom önkívülete.

Különös szépségek vannak ebben a könyvben.

Nemzedékek történetében oly nehéz megéreztetni a nemzedékek kapcsolatát, hogy ezen a feladaton csak a legrejtelmesebb költészet tudja átsegíteni az írót. Olyan finomságok vannak a regényben a származás titkaiból, hogy külön expedíciót kellene szervezni e finomságok összegyüjtésére. Ez a regény a leszármazástan egyik legszubtilisabb irodalmi analizise, amely a testi és lelki keveredések egész misztériumait írja le. Itt van mindjárt Sátordy Imre, aki ebből a szempontból Achilles-sarka lehetne a műnek. A győzelme! Ebben a fiúban pontosan él az apja, a becsületes hivatalnokember, él az anyja, a habozó, szerencsétlen Nelli, de benne él az anyja szerelme, a züllött Hintáss Gyula is. Megérzi ezt rajta az egészséges Döme bácsi is, aki a regény háromszázötvenhetedik oldalán egyszerre csak úgy kezd beszélni az ifjú költő verseiről, mint a könyv elején Hintáss Gyula hősieskedéseiről. Köhögések, a lélegzés tempói, kézmozdulatok, sóhajtások húzódnak át a hétszáz oldalon, kísérteties ismétlődésekkel és biológiai változatokkal korokon és nemzedékeken. Boldog és boldogtalan szerelmek, apák és anyák lelki fertőzései lázasodnak ki gyerekeik száján s az ember hátán végigfut a hideg, amikor a szétdúlt szülők gyermekei egyszerre félöntudatban motyogni kezdenek: «A maga édesanyja az én édesapámmal házasságban voltak. Így minekünk mindig szabad csókolózni, mint a testvéreknek.» Szerelem kísért itt túl boldogtalanságon és halálon, mint ahogy játékok öröklődnek apákká nőtt fiúkról apákká őszülő fiúkra. Nemzedékek elfojtott dühe lobban fel mindenfelé, hogy ismét a mélybe rejtse lángfejét s minél előbbre haladunk a regényrengetegben, annál tisztábban érezzük, hogy a mult minden szavának kapcsolata van a jövő valamely eseményével; minden hang, minden mozdulat visszafelé nézve fényt kap, mintha sötét úton jártunk volna, sűrű felhő alatt s az elhagyott utat, mire hátra pillantunk, egyszerre besüti a nap.

«Különös hősköltemény ez, melynek semmi köze a hősökhöz», - mondja egy helyen a költő. A mindennapi emberek, a hétköznapok epopejája ez a regény, amelynek hősei azonban fausti küzdelmeket vívnak úgy, hogy közben maguk is hívogatják Ibsen Gomböntőjét. A szürkeség hőskölteménye helyenként rembrandti hatásokkal dolgozik, egy-egy fejezetében pedig shakespearei tragédia vihara tombol. Közben mindenfelé a lélek mesteri analizisei, a test hajszálfinom boncolásai s ember és világ titkainak csodálatos megsejtései. Milyen finom és tiszta Nelli bűntudatának leírása, vagy Sátordy csöndes és tragikus harca a törvénnyel! Babits sokszor mikroszkóppal nézi e regényben a világot, de közben hihetetlenül egybeolvad vele. Stílusa úgy változik, alakul, idomul, ahogy a mikroszkóp alatt vonagló részlet kívánja. Ez a részlet lehet egy emberi szív is, egy elvérző szerelem is, de lehet egy falusi este is, «a városi élet őszi édessége» is, lehet egy szoba is. Él és feltámad itt minden egy költő szívében. Megdöbbentően élő kapcsolatok fűznek itt egybe embert és tárgyat, embert és természetet. Megrázó erejű vihar tombol a regény elején s a mennydörgések és villámlások egy felbomló család zenekísérete. Időjárása van itt a cselekménynek; vihara a szívek pusztulásának, langyos esője a gyilkosságnak.

És a kis szépségek egész birodalma. Gyöngyszemek a Szaharában. Kis értekezések gondolatokról, érzésekről; kis tanulmány a 2-es számról. A legjobb realizmus genreképei: egy felejthetetlenül fortyogó lekvárfőzés a regény elején, amelynek emléke síró hangokkal tér vissza a regény végén. Spájzok, amelyek élnek, mulatozások, amelyek kísértenek; temetések, amelyek döbbenetesek. Kis kompozíciók fekete bajszú csókokról és fekete arcú gyilkosokról, a naturalizmus szimbólumba-növései vidéki présházakban épúgy, mint pesti bordélyházakban, ahol például az elalvó, kimerült kéjnő bilincsként használja forró combjait a tépelődő és elaludni és szabadulni nem tudó fiatalember dereka köré, mert fél a gyilkosságtól. A realizmusban víziók lobognak, hősök és a költő víziói, amelyek messzi csúcsokra taszítják a mindennapok hőseit; «a pap, vörös arcával és megfagyott kacajjal, a sárga fényben». Hasonlatok, képek hadserege; kis kameaszerű szimbólumok, melyeket úti emlékül vihetünk el a regényből; «Noémi a rács mögött ül, halványan, mint egy gyöngy». Illatok és színek költészete a regény; a szagok költője Babits Mihály; ahova nem ér el szavakkal, víziókkal, ott megérezteti a szagot, mely «mélyebben ül a szavaknál»; szagok kísértenek, küzdenek nemzedékeken át: «a keserű és férfias szag mindjobban elterjedt a lakásban és egészen elnyomta már az Illatot, amelyet anyi hagyott»...

Ami aztán a legkülönösebb és legszebb ajándéka e nagy regénynek: humor van benne; furcsa, mély, néha groteszkbe, sőt tragikumba hajló humor. Váratlanul, egy-egy megjegyzéssel mosolyogni, sőt gúnyolódni tud ez a költő s humorával helyenként egészen különös ízt ad a tragédiának. «Amint a szép asszonyt meglátta, fölugrott és fölkapta kabátját, igazi úriember.» Néha zárjelbe rejti: «(Ő bölcsen, ebédre hazaszökött)» - jegyzi meg egy izgatott beszéd közben. Pontokkal és vesszőkkel, a helyesírással tréfálkozik; «igaz, hogy a kettőspontot azelőtt úgy hívták, hogy: popont?» A hidakat és útépítményeket műtárgyaknak hivatja egyik alakjával, s humora különösen akkor mosolyodik el, ha a méltóságok és előmenetelek létrája kerül szóba. «Belőle még méltóságos úr is lehet.» «A rajztanár öntelt komolysággal beszélt: - Ez a mesterségem: a vonalakat tanulmányozni.» «Mi, bohémek», - mondatja egy vidékivel. Humorral nézi a mulatságok szokásait és jóízűen figurázza ki az italrendelések «bevett szabályait». «Neked csak előitalhoz van jogod.» Különösen tragikus helyzetekben villan fel a humora. Hintáss, aki elveszi Sátordy feleségét; ilyeneket mond: «...vendégszerető házadat, ahol annyi szivélyes órát éltem át...»; «célravezető panaceának tartom...» Egészen külön gyerek-humor él a regényben; groteszk és fájdalmas humor. Azt hírnököli az egyik gyerek: «Anya üzenteti, hogy megvan a kés, amivel elvágták a Laci bácsi nyakát.» Ez a kés, meg ez a nyak sokáig nem is tünik el a gyerekek szájáról. «Anyi! Mért vágták el a Laci bácsi nyakát?» - állnak elő a legváratlanabb helyzetekben. «Apa, úgy-e ez csárda?» snoboskodik a gyerek, mikor az apja szíve vérzik. A humor nő a gyerekkel, s kíséri őket válságos útjaikon, hogy megcsipdesse a szerelem orcáit, a tudomány nagyképűségét, a költészet hóbortjait és az élet fájdalmait.

Babits költészetének ez talán a legnagyobb meglepetése: humor a tragédiában.