Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 9.szám · / · KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE

KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE
Önétetrajz III. - Csavargások (3)
VII.

Istenien jól éltünk. Bármihez nyúltunk, minden sikerült. Mintha a jólelkek földjére kerültünk volna, privát helyeken laktunk és korcsmákban ettünk. Vagy százötven kilométerre lehettünk még Stuttgarttól, elhatároztuk, hogy kitérők nélkül befutunk. De nem erőltettük meg magunkat, mielőtt tovább indultunk volna, reggelire beültünk egy Herbergszerű kiskorcsmába. A helyi koldusok és csavargók fészke volt ez a hely. Sokan voltunk a helyiségben húsz- és hatvanéves emberek, húst ettünk és pálinkát ittunk. Egy szakállas vén csavargó oktatott bennünket az országutak moráljáról.

- Akinek ragadósak a kezei - prédikálta -, az nem az országútra való. Rázza le magáról a föld a tolvajokat és gyilkosokat. A csavargók az emberek barátai. A csavargó előtt nyitva vannak az ajtók. Neki mindenre alkalmat adnak a véletlenek, éppen ezért csúnya bűn lenne ezzel a helyzettel visszaélni. Egy igazi csavargó semmi egyebet nem akar, csak élni, nincs szüksége se két öltözet ruhára, se megtakarított pénzre. Mindenki elégedjen meg a maga körzetével, aki a nagy világot akarja átgázolni, az gyanus, telhetetlen embernek tűnik fel előttem.

- Aki így gondolkodik, az viszont nem egyéb közönséges munkakerülőnél - feleltem. - Az ilyen embert megeszi a tétlenség, a saját igénytelensége öli meg és elhull valamelyik árokban.

- Hát én vállalom, hogy munkakerülő vagyok! Attól sem fáj a fejem, hogy az árokban vagy a püspök diványán fogok-e megdögleni. Nem dolgozni jó s oktalanság lenne bizonytalanul belemenni a világba. Egyik háztól a másikig még csak birja az ember, de az ördög vállalkozzon többre, mint amennyire kényszerült. Látod, ha nem volna esze az embernek, akkor most azt mondhatná magában: "meleg nyár van s ilyenkor, mint az urak, hogy egészen jól éljek, kimegyek a falura". De hidd el, hogy az urak között és mi közöttünk mégis van valami különbség. Ha én most beállítok egy paraszthoz élelmet kunyorálni s arról panaszkodom előtte, hogy nincs munkám, amiből fönntarthatnám magam, mint valami nagy pók rögtön utánam kap a gazember, belekényszerítene valami buta munkába, amit se testem, se lelkem nem kíván. Azt mondja "sajnállak, testvér és jó szívvel segíteni akarok rajtad. Itt hajnaltól éjfélig dolgozhatsz és kapsz annyi savanyu kenyeret és savanyu tejet, hogy majd a füleid is kétfelé állnak tőle." De hála Istennek annyi eszünk nekünk is van, mint a parasztoknak. Nyáron bennmaradunk a városban, elhüsölünk itt a korcsmában, télen pedig kimegyünk a falura, a paraszt akkor benn alszik a kemence mögött, munkahiány van, de a szivek azért nem romlanak meg egészen s nekünk is jut ott valami meleg zug két-három hónapra.

Az első pillanatokban úgy tünt, hogy sok igazság van ennek az embernek az okoskodásában, mégsem kívántam meg az ő életmódját. Itt ültek körülöttem a környék helyiérdekü csavargói reménytelenül lekopottak voltak, nyujtózkodtak és tátogtak az unalomtól. Éreztem, hogy az ő abszolut céltalanságuk engem még lejjebb vinne a lejtőn, teljesen elveszíteném emberi ábrázatomat. Mi is csavargók vagyunk, mi se végzünk semmi produktív munkát, de nincs is semmi, ami féken tartana bennünket. Erők élnek bennünk, arra megyünk, amerre jól esik és mondhatjuk, hogy miénk a világ. Ma például majdnem délig üldögéltünk ebben a korcsmában, elettük és elittuk, ami pénzünk volt, de aztán félelem és spekulációk nélkül továbbindultunk.

Vidámak voltunk, mint a gyerekek. Huszonöt kilométer állt előttünk, körülbelül négyórai gyaloglás. A nap forrón sütött fölöttünk, hogy könnyítsünk magunkon, levetettük a cipőinket. Most először indultunk neki mezitláb. Mintha tüzes lemezre léptünk volna, az első percekben a por égette a lábunk, de aztán ezt is megszoktuk, tele voltunk jóérzéssel. Mentünk és mentünk s ha kedvünk jött hozzá, belekiabáltunk a könnyű szélbe. Köllhet-e valami jobb, valami életesebb élet az embernek, aki arra született, hogy éljen?

- Milyen bolondok voltunk, hogy eddig csámpás bocskorba törtük a lábunk - lamentálta Gödrös boldogan. - Mintha újjászületett volna az ember.

- Én azért már érzem kicsit a talpaimat. - Fölemeltem a lábam és megmutattam. - Látod, milyen vörös? Hátha megdagadnak a lábaink?

- Üljünk le kicsit - mondta Gödrös. - Még semmit se érzek, de lehet, hogy már fájnak az én lábaim is.

Leültünk az árokpartra, az árnyékos gödör hűsítette a lábainkat.

- Én gondolkodtam afölött, amit az öreg mondott a korcsmában - kezdte Gödrös. - Nem egészen bolondság... Mennyivel is van több hasznunk nekünk abból, hogy igy elnyűjük magunkat? Most már látom, hogy marhaság volt egyáltalában eljönni hazulról. Talán Ady is gyalog ment ki Párisba?! Ha te nem lennél velem, vissza is maradtam volna a városban. Ha jól meggondolom, nem akarok én sem Apolló, sem Tirteus lenni... Fájnak a lábaim, az Isten döglessze meg ezt az egész világot.

- Fájnak, fájnak - tört föl belőlem is az elkeseredés. - Hát az enyémek is fájnak.

Mikor talpra álltunk, erős fájást éreztünk, mintha ezer tű keresztül-kasul feküdt volna a lábfejünkben. Lépésről-lépésre belénk szúrtak a fájdalmak.

- Mégis jobb lenne, ha fölhúznánk a cipőinket - indítványozta Gödrös. - Nézett rám a szétálló egérszemeivel és nem látszott túlságosan vidámnak.

Újra leültünk az árokpartra és megpróbáltuk felhúzni a cipőinket. Be kellett látnunk, hogy itt minden rafinériánk és okoskodásunk hiábavaló. A megdagadt lábaink már nem fértek bele a kemény alkotmányba.

- Már nem lehet - mondtuk. - Már nem lehet! - Fölkeltünk és továbbcsoszogtunk. Az a néhány kilométerünk, ami még hátra volt, egyszerre a végtelenbe nyúlt előttünk és éreztük, hogy furcsán reménytelen lesz a helyzetünk. Lassan jutottunk előbbre; sarkainkat nem akasztottuk bele a földbe, nem kapaszkodtunk velük, csak éppen emelgettük őket a testünk alatt. Tüzes kis pontok születtek meg a talpunkon, fájdalmasan nőttek a föld érintésétől.

A helyzeten nem lehetett változtatni. Már túl voltunk az út felén, hacsak nem akarunk fedél nélkül maradni az éjszakában, estig még el kell érnünk a legközelebbi városig. Artikulálatlan hangon Isten ellen és magunk ellen káromkodtunk. De sorsunkban ez se jelentett változást. Nem apadtak le a bokáink s talpunk alatt nem puhult meg és nem hült ki a föld. Hol egyikünk, hol másikunk mondta: - No gyerünk, gyerünk, mert este lesz. - Gyerünk, mert este lesz. - Biztattuk egymást s már gyűlölködőn vicsorogtunk egymásra.

- Most örülj neki, hogy levetetted a cipődet. Mért nem fecsegsz most? Talán énekelhetnél is valamit.

- Utálatos vagy - ordította Gödrös. Villogtak a szemei s látszott rajta, hogy nekem szeretne ugrani. De nem jutott tovább trágár, nyöszörgő káromkodásoknál. Sokkal nagyobbak voltak a pillanatnyi bajaink, semhogy verekedőn egymásnak tudtunk volna esni. Mintha tüskéken jártunk volna, minden lépésünk újabb fájdalmat okozott. S az idő gyorsan mult felettünk s a város még kegyetlenül messze volt.

Újra leültünk és újból erőszakoltuk fölfelé a cipőinket. A talpunk, a sarkunk s az ujjaink közei is tele voltak már hólyagokkal. Gödrösnek nagyobb cipői voltak, mint nekem, azok talán fölmentek volna a lábamra, de nem mertem szólni neki. Annyira elkeseredett voltam, ha a cipőket kölcsönözné, bizonyára egyedül hagynám itt az országúton. Hallgattam tehát, védtem magam ettől a megkísértéstől. Ha már eddig együtt voltunk, nem akartam visszaélni a kellemetlen helyzettel. Pillanatról-pillanatra változott a hangulatunk. A föllobogott dühből majdnem vénasszonyos siránkozásba hulltunk vissza. Meggörbülten, magasra emelt lábakkal lépegettünk tovább. Nézelődtünk, hogy valami fiákker vagy szekér mutatkozzon a láthatáron, de egyedül voltunk, akárha az egész világ elpusztult volna körülöttünk. Olyanok voltunk, mint két tengeralatti búvár, társtalanok és kiszolgáltatottak.

De semmi se tart örökké. Végre megérkeztünk. De így mezitláb nem mehettünk be a városba, az első rendőr elfogott volna bennünket.

- Most aztán nincs más hátra - mondtam, - át kell szúrnunk ezeket a hólyagokat és fel kell húzni a cipőket.

- Fel kell húzni - dünnyögte Gödrös. - Nincs más mód, fel kell húzni.

Elővettük a bicsakot. Fájós lábunkat az ölünkbe emeltük és elkezdtük az ostoba hóhérmunkát. A kés hegyével fölszúrtuk az első hólyagot, fehér víz jött ki a megfőtt, fehér bőr alól és az egész nem is volt olyan fájdalmas, mint ahogy azt mi előre elgondoltuk. Nagy figyelemmel dolgoztunk, de a kés hegye néha hozzá ért az eleven húshoz és ilyenkor mintha tüzes vassal érintettek volna, fölszisszentünk. Aztán a cipőhúzásra került a sor.

- Isten segíts! - sóhajtotta Gödrös. - Irgalmazz nekünk! - De kiérződött a hangjából, hogy szavainak nem az az igazi tartalma, amit kimond. Igazán még most se tudott megenyhülni, cinikus grimasz volt az arcán, kezei remegtek a lefojtott izgalomtól.

Kitartóan próbálkoztunk a cipőkkel. Mintha valami élesfogú pofákba dugtuk volna bele a lábainkat, ellenségeskedtek, haraptak ezek az elcsámpázott dögök. Gödrös ordítozva elvágta magától az egyik cipőt, de hogy kissé kifújta magát, négykézláb értemászott.

Nekem sikerült először révbejutnom, lábamat moccanás nélkül már félig beleerőszakoltam a cipőbe, mikor valami lassú zsibbadás fogta el az egész testem. Az állkapcsaim mintha megmerevedtek volna, még kiáltani sem tudtam. Kidülledt szemeimmel láttam, ahogy az ég elsötétedik, a mesekönyvek virágkertjei és elszabadult üstökösök keringtek az ürben. Aztán egyszerre, mintha a kút fenekéről a tiszta napverésbe jutottam volna, túlvoltam a fájdalmakon. Megdagadt lábaimat mint acélfogók szorították magukba a cipők, de az égető és szúró fájdalmak elmaradtak s majdnem érzéketlen megnyugvás állt belém. Gödrös sokáig nyafogott még, fogadkozott, hogy inkább felakasztja magát, de ő ezt nem bírja ki. Végre ő is túljutott a legnehezebbjén.

Járásközben mintha nem érintkeztünk volna közvetlen a földdel, úgy éreztük, valami emelkedő és süllyedő bőrhídon járunk. Későn volt már, az üzletek zárva voltak, gondolni sem lehetett holmi pénzszerzésre. Éhen kerültünk ki az Asylba. Akárha részegek lettünk volna, nem érzékeltük a környezetünket, az egésznapi kínlódás szörnyen kimerített bennünket. Lefekvés előtt afölött tanakodtunk, vessük-e le a cipőnket vagy így, bepréselve jönnek könnyebben rendbe a lábaink. A levetkőzés mellett döntöttünk. De így se volt jó amit tettünk, alighogy eldőltünk az ágyon, úgy éreztük, a lábaink rohamosan dagadni kezdenek és fájt rajtuk a megfeszült bőr. Később visszaemlékeztem, gyerekkoromban hallottam, ha szűk az ember cipője, magasra kell tartani a lábakat, hogy a vér kimenjen belőlük és így megszűnik a fájdalom. Megpróbáltam, feltettem az ágyvég magas támlájára és néhány perc mulva a fájdalom csakugyan megenyhült.

- Tedd föl a lábaidat az ágy támlájára - tanácsoltam Gödrösnek is - és mindjárt jobban leszel. - Megtette és benne is megenyhültek a fájdalmak.

Így, az ég felé tartott lábakkal aludtunk reggelig. Munkaképesen ébredtünk, csak éppen rosszkedvüek és türelmetlenek voltunk. Rendes módszer szerint kezdtük meg a koldulást, de mintha az egész város összebeszélt volna, nem tudtunk semmi eredményt elérni. A négy-öt napi mennyországos élet után most egyszerre beleestünk a pokolba. Nincs egyéb lehetőség, tovább kell mennünk. Azt azonban lehetetlennek tartottuk, hogy az országútra lépjünk. Tudtuk, Németországban nagyon szigorúan büntetik azokat, akiket jegynélküli utazáson kapnak rajta, mégis elhatároztuk, hogy így próbálunk szerencsét.

- Ezért két hónapra lecsukhatnak bennünket - mondta Gödrös, - de most ez is csak áldás lenne.

- Amilyen szerencsénk van, még az se fog sikerülni, hogy becsukathassuk magunkat. Az azonban bizonyos, többet nem indulunk el mezitláb.

Kimentünk az állomásra, megvizsgáltuk a lehetőségeket s elhatároztuk, a legközelebbi vonattal tovább utazunk. Hogy hova megy ez a vonat, nem is érdekelt bennünket. Fontos, hogy túllegyünk ezen a letarolt vidéken.

Nemsokára begurult az első vonat. A szertár mögött a pályatestre lopakodtunk és a másik oldalon beszálltunk az egyik kocsiba. Leselkedtünk az ablakon át s láttuk, a kalauz a vonat elején száll föl, mi pedig a végén vagyunk. Úgy gondoltuk, ha szerencsével jár a dolog, a legközelebbi állomáson leszállunk. Nem egészen így történt. Az első percekben nagyon izgultunk, aztán megnyugodtunk s hogy még mindig nem fogtak le bennünket, felébredt bennünk a hazardirozó kedv. Az első állomáson nem hagytuk ott a vonatot, csak éppen a végéről átszálltunk az elejére. Úgy gondoltuk, a kalauz most valahol a mi előbbi kocsink felé jár, így tehát biztonságban lehetünk megint legalább egy állomásig. Így még néhányszor átlopakodtunk a vonat elejére és vissza. Végre is, hogy nagyon sok helyet el ne hagyjunk magunk mögött lekoldulatlanul, kapzsi, vak ösztöneink leszállíttattak bennünket a vonatról. Szerencsésen keresztüllopakodtunk az állomáson.

- Ez jól sikerült - mondogattuk röhögve. - Ezt máskor is megcsinálhatjuk. - Tele voltunk életes bizakodással.

- Mindjárt a kőfaragóknál kezdjük - mondtam. - Te bemész oda, én valami privátházat veszek munkába.

- Estére megint urak leszünk - lobogott Gödrös is. - Rajtunk azért nehéz kifogni.

Elértük az első házakat. Ott állt előttünk a kőfaragóműhely, kis kert vette körül, a ház előtt fekete és fehér márványoszlopok ragyogtak.

- Nézd csak, a Krisztusát - mondta röhögve Gödrös -, éppen ilyen tanya körül jártunk már egyszer. A műhellyel sréhen vizavi egy villaszerű épület állott.

- Nekem is nagyon ismerős - feleltem már kissé megszeppenve. - Nézd csak ott azt a házat, Isten bizony, már voltam ott egyszer. - Gödrösnek hirtelen meggyulladt a feje. - Az egész utca nagyon ismerős.

- Nekem is az egész utca. - Még mindig ott álltunk a kőfaragók kertje előtt, a műhelyből most uzsonnás kosárral kijött az inas, mellettünk kellett elhaladnia, ismerősen ránk köszönt "Grüss Gott".

- Teremtő Isten, - ordított föl Gödrös. - Négy nappal ezelőtt már jártunk ezen a helyen. - Ez a kiáltás, mintha már valami hegyszakadékból visszhangzott volna.

Tönkre voltunk silányítva. Mi keresnivalónk lehetne ezen a tájon, amit négy nappal ezelőtt már megkopasztottunk? Nem szóltunk és nem mertünk egymásra nézni. Lassan megindultunk, de sehova se mertünk bekopogtatni, mindenütt ismerős pofák álltak az üzletajtókban. Éhesek voltunk, az egyik rendőrtől megkérdeztük, hol van a "Verpflegungsstáció" s csak úgy ösztönösen arrafelé tartottunk. Korán volt még, sütött a nap, nagyon nemszívesen fogadtak bennünket. Az asztalokon még rajta volt a tegnapi vacsora nyoma, valami gyúródeszkafélén egy öreg asszony és egy fiatal lányka a jövő hétre beáztatandó pacalt darabolták nagy, széles késekkel. Az öregasszony zsörtölődött velünk, szeretett volna kimarni az utcára, de mi már nem mozdultunk. Olyanok voltunk, mint a halálraítéltek. Fejünkben megálltak a gondolatok, nem mertünk a holnapra gondolni. Bámultuk a két dolgozó alakot s alig is láttunk meg belőlük egyebet a föl-le mozgó kések villogásánál.

Aztán lassan, mintha valami csigalépcsőn mennénk lefelé, teljesen belevesztünk a szundikálásba.

(Folyt köv.)