Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · M. POGÁNY BÉLA: RÉVÉSZ BÉLA

M. POGÁNY BÉLA: RÉVÉSZ BÉLA
(Irodalmi arckép)
Művészete

A belső líra azonban nem szubjektivitást jelent. Semmit sem tudunk meg róla, az íróról, az első személyről. Elérzékenyedés nincs benne s főleg önmagával szemben nem indul meg. Nem dolgozza föl önmagát. Mindig szemlél. Kis részleteket és nagy, unanimista jellegű viharzó freskókat mutat. Első látszatra olyan, mintha soha nem akarna elszakadni a valóságtól. Valahogyan fölötte, kívüle álló érzéssel objektíven vizsgál; mindent látnia kell s a könny csak elhomályosítaná a szemét. Áltatni sem akarja magát a képzelet szárnyán, amikor a szenvedést a betevő falat hiánya okozza s az ember nem juthat tovább felsőbb bonyolultságokig, hisz meg van fosztva az élet legprimairebb szükségleteitől, amihez képest minden más csak móka. Egy darabból való ember: az élet, a lélek cifra cizellálása, nüanszozása nem érdekli, mindig csak a súlyos, való lényeg ihleti s parancsoló szükség a leghívebb visszatükrözésre. És mégse igazi objektivitás a látása, annál sokkal túlfűtöttebb. Mélyen kiárnyalt alakok, szavak, gesztusok kavarognak valami megdöbbentő, irreális rembrandti félhomályban és titokzatos, fekete udvart, árnyudvart szőnek a dolgok köré. Ez váltja ki a goromba realitásoknak messze a halálba vesző végtelenségét, a halálba néző perspektíváját. A háttér mindig misztikus s a Halál áll ottan. Van-e olyan lapja, amelyen nem leng által a Halál réme?... Minden részletben a természet, az élet és a halál végtelensége rejlik. «Szemének gömbje alól, mintha a lejtőkbe leszorított kékség felörvénylett volna...» Jelentőséggel terhes minden kicsiség. Egy újfajta dimenzióban zajlanak le a kép-események. Újszerű szintézis ez, amelynek összetételét és törvényeit meg kell oldani még. Itt a világra-érzésnek egy sajátlagos metafizikája kezdődik. A képzelet specifikus légkörében a valóságot teljesen kifejező élet, a szubjektivitás elvont földöntúliságán átszűrve. Csak a tömegpszichológia alapján lehet megérteni, miért nem individualista módra szubjektív.

A matrác lakói: szintetikus rajza tömegszubjektivitásának: életrajzi, gyermekkori emlék (fejlődésének legutolsó stádiumából), melyben saját nyomorának mondja el, régen és most sirt könnyek siratásával. Másik felén a matrácnak, melyet ismeretlen éjszakás hálótársakkal osztott meg, fölvonulnak a szörnyű alakok, a homályos ismeretlenek árnyai, megpihen szenvedésük, felhördül a könnyük. Révész Béla eltűnik az egyetemes fájdalomban, a nagy Szenvedésben. Ő csak egy rabja a régi Nagy Börtönnek s az ő könnyhullása beleolvad százezrek könnyébe. Ő csak egy hang, egy a milliók közül. Önmagát, ösztönösen, a tömegérzések szimbolumául emelte. Ő maga a tömeg abszolut bizalma önmagában. Valamely nagy tömegnek a hordozója, öntudatlan energia, kiáltó szó, gránitszerű valóság. Élet s nem szavak fuvalma. Ő a Tömegakarat. Nyílt szívére, férfias erejére rááramoltatja a világegyetem fájdalmát s anyásan, komoly édesanyasággal becézi. Nagyon tisztának kell lenni az ilyen szívnek, magányosnak, komornak és fenségesnek. «Szocialista» létére nyoma sincs benne az intellectuel gyűlölésének s a tömegbe beleérzi a művészt is, az igazit. De a voltaképpeni tömeg a gépek mellé legázolt, a gépek közé bepréselt emberek összessége. Ő énekli meg a szívükben rokkantan bokázó vágyakat, ő kiáltja ki a jogait követelő emberi lélek dalait. Embermilliók legázolt emberségének a kifejezője. Nincs ideje eljutni individuális bánatokhoz. Ő maga is közömbös saját életének külsőségeivel szemben s hogy is lehetne másképpen, amikor a szenvedés örök megújulását látja szenvedő ősök nyomán? Látásában ezért oly gyakori a sub specie aeternitatis-féle átszárnyalás. Nincs mosoly, derű ez írásaiban. Tudhat-e mosolyogni az, aki így lát és azt látja, amit ő? S vajjon nem hősies-e az örök szenvedés szemléletének ez az elfogadása? Bölcs, aki azonban meg nem nyughatik. Vannak ugyan enyhe, szép, égő, nyári színei, de a fény is kormos, komor, szomorú, mint az élet, mely mindenképpen komoly valóság. Vígsága is zord és félelmetes. A szenvedés állandó, véghetetlen ténye miatt nem lehet mosolyogni sohasem.

Az élet örök vajúdásának a költője, aki alulról néz, a mélységből, a bajok gyökeréből s onnan projiciálja föl egyetemes elkomorulása képeit, melyeket mindig zsufolt érzés tölt ki. Nem légüres, modern szavak ezek: tüdő és szusz rikoltja őket, harsányan zengenek, nagyot szólnak, mert a tömegre zúdulnak vagy pedig mivel bennük a tömeg mellkasa zihál.