Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 7.szám

SZIRÁKY JUDITH: ZÖLD SZAMÁR

Hideg volt már. Látszott a lehelet az utcán. Beszéd közben kis, fehér gomolyag szállt ki a szájából és forogni kezdett az arca előtt. Mindég valami kis nedvesség maradt utána a szemhéjain.

Vékony, uras cipői alatt hideget csikordult a kő. Por nem volt. A levegőben pókhálósan úszott el néha az ökörnyál és délidőben olykor még kiviláglott a nap. Nagyon őszi nap volt már. Hidegen, színtelenül nyilalt az ablakokba és egy pontba tűzte le minden maradék melegét.

Korán nőtt az árnyék. Mindjárt este lett és akkor a kapúk feketét ásítottak. Sűlyesztős, valószinűtlen feketét és a kezek után tompán dörrentek. Nehéz ütéssel. Mint a gong. Messze hallatszott.

A kapuk ősszel máskép csukódtak. Nehézkesen, lomha-tétován, nem mindég talált zárjába a kilincs. A sarkok rozsdásan csikordultak, az egész ajtó megdagadt, megnehezült, nyirkos tapintású lett a nedves páráktól és reggelenként a dér zöldesfehér prémül a szélekre rakódott.

A kilincs nagyon magára csípte ujjait. Fagyosan beszívta a tenyerét, mint egy óriás pióca. Utálta a kapukat ősszel, mindég egy kicsit berúgta térddel, ha sietett.

Egy este hazajövet úgy látta, hogy a kerítés nagyon megvékonyult. Roppant hézagok tátongtak a lécek között, fél lábbal beléphetett rajta. Hosszan megnyúlt az egész, fogasan kihegyesedett és a drótháló meredt tüskéivel le-föl lengett fölötte hidegrázósan.

Megállott és nézte. Aztán közelebb ment és nagyon elbámult rajta érthetetlen csodálkozással. Mintha megfogyott volna a kerítés, az egész kis város valahogy összébb ment a hidegben. Megkopott, elcsenevészesedett. Még álldogált egy kicsit, lábait cserélgette, topogott, aztán befordult a kapún.

Akkor este ott a kapu alatt valaki ráköszönt.

- Alászolgája, gyógyszerész úr.

Visszafordult. A kulcsot lóbálni kezdte a két ujja között, elrándította a száját, hogy köszönjön, aztán megint összecsukta.

- Alászolgája - hallotta megint.

Nagyon a sötéthez szokott szemét a hang felé meresztette, aztán visszaköszönt.

- Alászolgája.

Nem volt senki. Még várt egy kicsit. Aztán zavarodottan oldalt fordult. Előre. Nem volt senki. Röstelkedve beljebb húzódott.

Ha valaki hallotta volna! Hogy visszaköszönt, senkinek! Mert volt ez így már. Néha otthon is. Vacsora közben sokszor egészen tisztán hallotta, hogy nagy csörrenéssel hullik le mellé egy kanál. Lehajolt érte, nem volt. A hang még pillanatokig fülében rezgett friss, hideg csengéssel, a kanál ott feküdt előtte az asztalon, szemébe villantva magát, fehérfényesen, csúfondárosan.

Már éppen csukni akarta a kapút, amikor megint hallotta.

- Alászolgája, gyógyszerész úr.

- Ni! - mondta egész örömmel, hogy mégis csak jól hallotta. Karját előre nyújtotta, kicsit rövidlátósan tapogatózva a hang felé.

- Mit bujócskázol velem?

- Fene bujócskázik, csak te már nappal sem ismered meg az embert, éjszaka se...

Nagyon kényszeredetten nevetett. A kaput vendéglátósan szélesre tárta, hogy betessékelje az igazgató-tanítót, aztán eszébe jutott, hogy éjszaka van.

- Na, - mondta az - régen nem láttalak.

- Mert nem jársz a patikába...

- Minek járjak? Én nem vagyok beteg...

Ezen aztán mind a ketten nevettek. Őszintén megrázták egymás kezét. Az igazgató nagyon barátkozón átölelte a vállát és megpaskolta a kabát fölött a langyos nyakát.

- Hogy vagy, János - kérdezte - na hát hogy virágzol?

A sovány ember megint megrázta a feléje nyújtott kezet, aztán azt mondta:

- Köszönöm, hát csak úgy...

Kicsit nézték egymást.

- Nem szeretem ezt a sárga, városi színedet - mondta az igazgató. Sötétben kémlelő szemei mint apró lámpások le-fel szaladtak világító fénnyel az arcán.

- Így... este... - húzódozott a sovány ember.

Az igazgató nagyon jónak találta, amit mondott, mert megismételte:

- Fene egy sárga, városi színed van...

Ezen megint nevettek egy kicsit.

A kapu felől szél fujt, sivítós, őszéji szél, pár lépést tovább mentek, aprókat topogva a talpukon egymás hátát veregetve.

- Beteg voltál? - kérdezte az igazgató-tanító, aztán meg sem várta, mit felel rá, tovább mondta:

- Én nem értem, hogy én sosem vagyok beteg... biztosan, mert nem akarok beteg lenni.

Szembefordult, elállta előle az utat. Rossz borszag csapott ki a szájából, de szépen mondta ezt. Mint valami megdönthetetlen igazságot. Tagolva ejtette ki a szavakat. Nyomatékosan. Egy egész életnek leszüremkedett bölcsessége érzett belőle. Derült, kövéres testéből csak úgy sugárzott a nyugalom, magaszeretés. Gömbölyű hasa, gömbölyű álla, gömbölyű karjai voltak az igazgató-tanítónak, a lelke is ilyen gömbölyűre csiszolt valami lehetett ebben a felpárnázott testben, a gondolatok is.

- Sok véred van - mondta a sovány ember, petyhüdt ujjait a zsebébe sülyesztve. - Nekem nincs.

- Kölcsön adok egy-két litert - évődött az igazgató nagy, vérbő ajkát szélesre rántva. - Úgyis sok. Gutaütést fogok kapni, mint az apám, meg a nagyapám, na, de legalább addig is jól élek. Nem igaz?

- Persze - bólintott - persze. - Nem mindég hallotta, mit mond. Már messze elmentek a háztól.

- Hol voltál - állott meg egyszerre a tanító. Szemeiben egy kis ravaszság parázslott fel. Közel, a füléhez hajolt és súgott bele valamit.

- Á! - mondta a sovány ember.

Lenézett a kövér, rózsaszín arcba, a nedvesfénybe borult mogyorószín szemekbe és még egyszer azt mondta: - Á!

Keserű nyál szökött a szájába. Az igazgató feje ebben a pillanatban nagyon rózsaszínre pucolt disznóéra hasonlított, csak a citrom hiányzott a tátott szájából.

- Sétáltam - mondta zavarodottan. Arcába piros melegség szökött. Tudta, hogy ez most nem hiszi el neki.

- Nappal nincs időm, - erőlködött - este muszáj... vacsora után.

- Persze - bólintott az igazgató -, hogy kiszellőzzön fejedből a patikaszag. - Na nézd csak, az egész kabátod olyan szagú! - Elfintorította az arcát. Orrát befúrta a feketeposztóba. Szimatolt.

- Az egész ember patikaszagú, a bőröd is, meg a hajad... Egy kilóméterre megérezlek a szagodról, ma is... nahhhát... röhögött. A hátába vert.

Ezután nagyon gyorsan búcsúztak. Az igazgató befordult a Templom-téren egy szűk kis utcába, aminek nem is volt neve, csak két ház között nyúlt el vékonyan. Utána nézett, látta. Aztán futva ment a házig. A kaput nagyon óvatosan csukta, az ajtókat is bent, hogy ne csikorduljanak. Már a tornácon levetette cipőit és nagyon csendesen tette le az ágy mellé. A lámpakanóc büdöset sercent, ahogy meggyujtotta. Vetkezni kezdett. Lassan babrálta le magáról a ruhákat. Kézelőit igazgatta a kis asztalon, a cipőit rendesre, aztán végig feküdt az ágyon. Az ágynemű hűvös volt, síma. Valami jóleső borzongással mártotta bele a testét. Meghempergett. Orrával a párnába túrt, mint az igazgató a kabátjába és szimatolt. A párna is olyan szagú volt. Patikaszaga volt a párnának! Karján is végigszántott orrával, aztán kihajolt az ágyból és egy kicsit körülnézett. Rögtön utána előrenyujtotta a nyakát és beleszagolt a levegőbe. Langyos, édes szagot érzett, mintha valami könnyű por szállt volna a torkára, nyelt utána egyet. Nyálának is édes íze volt. Figyelmesen, vizsgálódva még egyet, mint az inyenc, szakértő ízléssel, az édes íznek összetételét kereste, orrában boncolva az illatot, ami most már fanyar-kesernyésen futott össze a száján. Ez az illat határozatlan volt. Kimondhatatlan. Minden pillanatban más, mint réten a kaszált fűnek. És az igazgató csak így mondta: patikaszag! Patikaszagú a bőröd, meg a hajad!... Pedig nem is tudja, mi az. Azzal a tömpe orrával nem is érezheti meg. Most nagyon haragudott az igazgatóra, már sokszor meg akarta neki mondani... vagy utána menni este az utcán és csattanósat ütni arra a kövér fejére, mikor a lányokhoz megy. Hogy fájjon! Már arra is gondolt, hogy egyszer behívja ide, magához és leülteti erre a székre.

- Uram - fogja neki mondani. - Az nem úgy van, hogy valamit csak úgy el lehessen intézni: patikaszag és köpni utána, meg mi... Mert mit gondol, Uram, hány illatból tömörült ez a szag, ez a nagy egy-szag, ami beivódott a ruhámba, a bőrömbe, meg a hajamba, ami kiszűrődik az utcára és a házfalon is érzik...

- Uraim! - fogja neki mondani, mintha sok kis igazgató-tanító ülne a széken és mindnek olyan gömbölyű feje, meg orra volna, mint neki.

- Uraim, önök szeretik a mesterségüket, én is. Nem is azért mondom, de ha a kettőt szagánál fogva mérjük, a büdösség súlyosan lehúzza az önök serpenyőjét. Pedig arány sincsen. Mert teszem föl: négyszáz stand-üveg aránylik negyven gyerekhez, na? Negyven rossz ételektől bűzös kis lehellethez, ugyanannyi ápolatlan lábhoz és piszkos nyakhoz, hozzászámítva a háromszor tízperces szellőztetéseket is, ismétlem, a «szag» ott van...

Az elgondolás valami torz mosolyra rándította a száját. Valami gúnyolódó szatírmosolyra, ami az igazgató-tanítót csúfolta.

A kék és lila üvegek mintha egyetértőn felvillantak volna az ajtóüveg mögött, finom párákat izzadtak maguk köré. Barna és fehér zsírok ellágyultak a lapos tégelyekben és könnyű illatot leheltek bádogfödőjük fölé. A porok fehéren libbentek a fiolákban. Két pohos üvegben helyeslően fortyant a szesz, dugó fejükről forró izzadságcsöppek gyöngyöztek le. Zúgott az egész patika. Boldogan és felháborodva. Egy karcsú serlegben a mézcukrok édes nyárszagot leheltek. A jódos üveg csücsöri szájjal nevetett feketén, mint egy kis néger, alig bírt a helyén maradni, folyton integetett egy cukorcsigának, aki szendén, rózsaszínre pirulva guggolt vérpiros mamája mellett, ki olyan feltünő volt, mint egy kokott, csak finom úri gyerekeket szeretett - drága volt. Egy gilisztacukor meglökte a másikat: nézd, a koszos, velem egy deszkán született, aztán hogy adja... A gilisztacukor ugy kicsit kommunista volt. Piros nyakkendőt hordott, csak paraszt-gyerekek hasában érezte jól magát. Szegény asszonyok vették. Útálta a felfuvalkodott, úri népséget. Azok csak forgatták, forgatták a szájukban, benyálazták, aztán mikor senki sem látta, kiköpték.

- Te - mondta egy kövér szappan a másiknak - odanézz! Orrukat az üveglaphoz nyomták, mint a parasztasszonyok az ablakrácshoz, úgy bámultak kifelé.

- Nézd mán, ha az ura látná, letörné a derekát!

Egy karcsura fogyott modern fogkefe, legújabb divatú sörtekalapjában - az egész világ szemeláttára - egy úrral kacérkodott.

- Ilyet! - tajtékzott a két szappan. Csak ezt tudták mondani és álltak ott bámészan. Két, már nem fiatal szappanok voltak. Az idő és a tapasztalat megkeményítette a szívüket és ráncossá tette az arcukat. Mióta az új, «cifra-népség» bekerült, csak gubbasztottak, csak gubbasztottak, a kutya sem törődött velük. Két becsületben megőszült szappanok voltak, öregek, szűzek, rég kimentek a divatból.

Egy sarokban komoly tanácskozás folyt:

- Merthogy azért mégis van valami igazsága az igazgatónak, na már csak úgy felületesen, de...

- Nem igaz - sikoltott valaki.

- Na, na, - intette le egy komoly basszus. - Tessék csak előbb meghallgatni engem... ne tessék közbevágni...

- Dehogynem!

- Ne vágjon közbe!

A pénztár magától éleset csöngetett, erre csend lett.

- Mert tessék nézni. Mire szükség az olyanokat itt tartani, akiknek «szaguk» van. Hacsak nem valami fontos személyiség, menjen a drogériába. Cacherlin... mire kell cacherlin - súgta.

- Veszik - mondta valaki.

- Rossz szagot csinál - néha kipukkan a tokja és akkor egész héten az orromban van.

- Meg kátrány!

- Mi?

- Kátrány!

- Fene egye meg!

- Rühesek a parasztgyerekek. Kell!

A terpentin lélekzetelfojtva figyelt. A benzin pöffeszkedve, mint a nagyurak, néha közbeszólt. Tudta, hogy nem dobják ki. Félnek tőle. A csúf természetétől, mert hogy olyan lobbanékony.

Rossz kis zsírok javulást igértek egyre finomuló mamájuknak, aki már városi dáma volt.

A haszontalanságokat is ki kell dobni a patikából - javasolták. Puderpamacs, szivacs... csak rontják itt az erkölcsöket...

A szivacs hangtalanul sírni kezdett. Azért, amiért igazán szemérmetlen életet élt, lelkében mindég tiszta maradt...

A pamacs nem szól semmit. Fölényesen végignézte őket és a sovány ember szobájába libbent. Igazán csak fiatal lányok tudnak ilyen szemérmetlenek lenni.

A morfium mámoros szemekkel bámult utána, tudta, hogy romlott, kacér kis dög, mégis szerette... a szenvedélye volt...

Pillanatok mulva a sovány ember bejött a patikába. Körülnézett... Meleg, izzó volt itt a levegő, illatos, mint egy bálteremben. Jó ideig csak ragyogást látott. Sok, sok szem ragyogását. Olyan volt a patika éjféli tündöklésébe is, mint egy ékszeresbolt. Ökölnyi rubintok, smaragdok és gyémántok vibráltak mindenfelé... egy tálban arany folyt izzón... a polc, mint végtelen barna bársony, redősen hullott, s a mérhetetlen kincsek alatt pihegni látszott. A sovány ember meggörnyedt ettől a boldog gazdagságtól.

- Gyógyszerész úr, gyógyszerész úr... suttogták mindenfelől. Az üvegtestek pattanásig voltak hevítve. A karzat elé kordont húztak, különben a tömeg kitört volna a sorokból.

Soha senkit így nem ünnepeltek.

A sovány ember pedig csak állt... állt... homlokát előre dűtötte, mert nagyon perzselte a meleg, a szíve pedig egyszerre a fekete kabátja fölé szaladt, s ott kinyílt, mint egy szép, piros virág.

- Gyógyszerész úr... gyógyszerész úr... rebegték mindenfelé.

- Elvtárs! - harsogta a gilisztacukor, tetszett neki a piros szíve...

- Valamit mondani kell, érezte a sovány ember, valamit mondani, de... a nyelve sehogy sem akart megmozdulni a fogai között.

- Dolgozó munkás vagyok - akadozott - dolgozó munkás... és majdnem sírt.

- Az emberiséget szolgálom általatok, hogy élhessen.

- Ne hívjatok engem «gyógyszerész Úrnak». Én a barátotok vagyok, a testvéretek... Úr az, akinek tulajdonai vagytok. Úr az, akinek pénze van és éjszaka nyugodtan alszik, mert nincsen gondja, - se gondolata... Én Úr nem vagyok, csak segéd úgy, amint van boltossegéd, meg lakatossegéd... De ha egyszer felszabadulok, de ha egyszer a munkámnak meglesz a gyümölcse és magamhoz válthatlak benneteket, de ha... de ha... nem is tudta végig mondani. Szeméből fényes csöppek gurultak a szívére...

- Tisztesség... munka... becsület... - gügyögte - Isten!... Már többen sírtak.

És egyszerre, mint a nagy programmbeszédek után szokás, frenetikus taps remegtette meg a falakat, valahol egy ágyú dördült el, mint a királyok ünnepségén.

Utána csönd lett. Mély, halálos csönd. Mint egy kriptában. Valami nyirkos, penészszag is érzett. A fények kihúnytak. Üres, feketeség tátongott mély, ásító szájjal, csak messze... messze... hunyorgott valami világosság - az ünnepségről egy fáklya - gondolta és jobban arra nézett. A karját is kinyújtotta, mintha a távolságot mérné...

- A szék - ordított valaki egy egész más világból - nézzenek oda, leveri a széket... na, mondja meg, mit csinál, drága kollégám... én csak hallok egy nagy durranást a legjobb álmomban, hát berohanok, hát persze hogy az én lámpám pukkan el. Drága kollégám, maga vígan alszik és az én lámpám elpukkan azalatt. Mért ne pukkanna el, igaz? Mit bánja maga az én lámpámat, drága kollégám, a kanócomat, meg a drága olajat... Na úgy-e...

Az Úr, akit tunya éjféli álmából riasztott fel a durranás, egy szál gyufa alatt topog álomtól és dühtől veres szemekkel.

- Negyvenezer - mondja sokszor, nem lehet minden nap negyvenezret csak úgy kidobálni... Ezt a negyvenezret azután még többször elismétli.

A sovány ember úgy érzi, hogy ijesztővé dagad ez a szám. Szorozni, osztani próbálja.

Az Úr, már huszadszor mondja a negyvenezret. Nem érti. Összegabalyodik. Húszezer gyógyszertártulajdonos, vagy negyvenezer, vagy patikaszag...

- Hogy elaludtam? - Nagyon kétkedőn ráz a fejével. - becsület... - mondja - tisztesség...

Nagyon fiatal ember még és nagyon álmos. Rossz gránitkockákkal van kirakva a gyógyszertár, kimeríti az egész napi ácsingálás. Már alszik is. Félálomban valahol egy ajtó becsapódik. Úgy hal el, mint a messzi dörgés...

Puha, fekete csend hullik a plafonról, mint rossz vakolat. Kis tűhegyes fényeket szemetel a sötét.

Éjfél után egy óra van. Ez a kis város itt a zúgó Garam partján már az igazak álmát alussza. Rendes, emberi élet van itt. Szép, nyugodt. Nincsenek égbetörő vágyak és nem történnek tragédiák. Emberek születnek és meghalnak. Nagyon rendes dolog ez. Éjjel aludni kell, nappal elvégezni a kiszabott munkát. Vasárnap minden hívő lélek a templomba megy, mert egy héten egyszer az Úrnak is meg kell adni, ami az övé, azt már úgy hozza a tisztesség.

Aztán ahol ilyen nagy rend volt mindég, ahol semmi baj sem volt igazán, most egyszerre csak betolakszik egy ilyen, rossz-képű és aszondja, hogy hétköznapi ruhában is el lehet menni vasárnap a misére, akár hogy... hogy az nem számít meg mi... Hászen meg is bünteti az Isten, hogy csak olykor somfordál be sunyin, mikor senki sem látja, biztos, valami nagy vétek nyomja a szívit...

Csak a Rák szállodában beszélgettek még így.

- Tudod - mondta az igazgató-tanító a vendéglősnek - csak megy az utcán, osztán nem köszön... Nem lát, vagy mi, de nem köszön. Ma is megyek... még egész világos van...

- Olyan ravaszképű - mondta a vendéglős.

- Az... - nem jár sehova - csak éjszaka kódorog a Garam partján, mint a kivert eb, pedig van tisztességes ágya... lefekhet... Aztán olyan fene patikaszagú. Mondja is Béla bátyám, hogy minden vacak orvosságot hozattat vala a városbul. Aszondja ez sincs, az sincs, aztán a fenének kell az a sok lötty meg lőre. Azóta olyan büdös az a patika. Nem is szeretek arra járni. Eddig olyan jóféle barack, meg szilvapálinka szagú volt, hogy no. Mondtam is: na Béla bátyám, hol szerezted ezt a tuskót. Aszondja, Pestről ajánlták... No mondom, ez minden becsületes embert kimar onnan azzal a savanyú ábrázatjával. Dobd ki, mondtam, dobd ki, a flaskáival együtt. Nem köll a mi városunknak semmi, csak hashajtó meg borovicska...

A vendéglős az asztalt csapkodta a tenyerével, meg a combjait.

- Még egy féllitert - intett a fiúnak. - Erre a nevetésre iszunk egyet. Zsíros orra körül csak úgy csorogtak a könnyei. A kis söntésben egyedül voltak. Bortól kótyagos fejjel, most már mindenen röhögtek.

- Te, - kiáltott fel az igazgató-tanító - mert még valami el nem mondott jó az eszébe jutott. - Azért ez szemtelen is.

- Na!

- Hát kérlek, Béla bátyám meséli, hogy a jómultokba bemegy a patikába a méltóságos alispán urunk felesége, a méltóságos asszony. Ez a piszok aszondja neki.

- Jónapot kívánok, mi tetszik?

- Sz...

- Ez a pernehajder, ez... na aztán Béla bátyám megmondta neki: nézze, kolléga úr, az lehet, hogy maguknál Pesten így szokás, de minálunk - mondja - illedelmesen szokás köszönni. Csókolom a kezét, méltóságos aszony, mit méltóztatik parancsolni!...

- És tudod, mit csinált erre?

- Na, na? - sürgette a vendéglős.

- Szemberöhögte... Szemberöhögte Béla bátyámat.

- Sz... ehhez foghatót! Csak azt nem értem, hogy mire kell ide hozni az ilyen idegen fajtát. Akadt volna köztünk is valaki... a Petky fiú. Igaz, hogy nem járta ki egészen a gyógyszerész-iskolát, de hál Istennek, nem is szorult rá, van az apjának pénze elég...

- Meg osztán, aki meg akar halni, annak úgyis mindegy, beveszi-e azt a löttyöt, vagy se... mert én be nem venném...

- Nem is jó a'.

Ezen eltanácskoztak még egy kicsit.

A szomszéd kamrából cuppogás, vartyogás hallatszott ki, két markos cselédlány dagasztotta ünnepre a tésztát. Fojtós lisztszag érzett, a kovász savanykás illata. A tészta sikongott a dögönyöző öklök alatt. A tanító szerette a kenyérszagot. Jól érezte magát. A kemence forrót lehelt. Az ablakról csorgott az izzadtság.

- Hideg lehet künn, - mondta a vendéglős.

- Az.

Mind a ketten érezték, hogy nincs miről beszélni. Kifogytak a szóból. Az üveg alján még lógott egy-két korty, azt a tanító kitöltötte magának.

- Hát megtárgyaltuk a városi ügyeket - mondta a vendéglős és a hátába vert. - Ittunk is kicsinykét, most már mehetünk hájtálni...

Aztán nem is mondott többet. A bor nagyon elálmosította. Ragadt le a szempillája. Majd eldűlt a lábán. Vissza is ült az asztal mellé és nehéz pislogással nézte az igazgató-tanítót, aki lassan piszmogta magára a kabátját. Húzta az időt. Rossz egyszerre ebből a jó melegből csak úgy kitámítani az utcára. Még kabátban is elácsorgott egy kicsit.

- Tudod - mondta a vendéglősnek az ajtóból - annyi bizonyos, hogy én még világéletemben zöld szamarat és okos patikust nem láttam.

A vendéglős felemelte nehezülő pilláit, egy kicsit gondolkozott, aztán ráhagyta: én sem...

Ebben maradtak.

*

...meg fogok őrülni ebben a faluban. Jaj Istenem, hát ezért tanultam. Gyakorlat, mondták a városban, ahonnan elindultam az életem felé, a drága, lüktető városban mondták, a mindég siető emberek és a gépek is folyton ezt zakatolták: gyakorlat... gyakorlat... olajosan forgott ez a szó minden lüktető élet küllőjén. Belebizsergett a szívembe, minden idegszálamba, úgy csattogott a hátam mögött, mint egy ostor, nem fájón, csak sürgetőn és kihajtott ebbe a faluba...

Városi fiú lelkemben nagyon meleg fénye volt ennek a szónak. A csendet jelentette, a nyugalmat, kicsit valószínűtlen dajkamese íze volt az egésznek, Te tudod, én azt hittem, apró házikók várnak, pirospozsgás asszonyok meg pufók gyerekek és dolgozni fogok, dolgozni... A Város szent, a Város egész embert kíván, azért jöttem ide, elkészülni az életemre. És nem lehet. Ki az oka? Én? Te? Az a kis poros falusi szekér, ami a patika elé rázott.

Nincs munka, érted, csak pepecselés... ácsingálás... Nem dolgozó ember vagyok, csak cseléd, aki délután likőrt kavar és este a lánynak pamutot gombolyít a kertben... Rossz helyre jöttem, anyám, mert nem falu ez, hanem város, torz, pici mása a mienknek, engedd, hogy hazajöjjek, anyám, mert itt nincs semmi, se vég, se kezdet...

Mióta elküldte ezt a levelet, úgy érezte, hogy van valami értelme az életének. A napok kellemes izgalomban teltek. Várt.

Nem akart csak úgy, készületlenül hazatámítani. Akarta, hogy hívják, talán az anyja valami helyet is talál addig, nem bent, - a külvárosban - ahol lehet ügyetlenkedni kicsit, kezdőnek lenni, didergő ujjakkal keverni valamit, amitől az embertársa meggyógyul. Egy kicsit rokonnak érezni magát az Istennel... Az ő képére teremtettnek.

Egy hét is eltelt, aztán kettő... még mindig nem jött semmi. Reggelenként rossz-szagú parasztok gyűrt recepteket teregettek szét az asztalán és fényesre kent zsíros fejükkel közel az arcába hajoltak. Büdös, pálinka szaguk volt. Bajuszukról valami fehér-avas lé csöppent a márványlapra, amit mindég tisztességtudóan elmázoltak a tenyerükkel. Bekecsükből fojtott meleg szállt ki, nehéz állatszagot lehelve, ami úgy megrekedt az üvegajtó mögött. Nehezülő újjakkal babrált a porcellán mozsarak között. Sárga zsiradékot kent be tégelybe «hátfájástól az asszonynak», azután sokáig elbabrált a csillogó grammocskákkal, amiket ő pucolt olyan aranyszínűre - unalomból. Délig csak két öreg asszony jött a patikába, vörhenyes, ivós szemmel, denaturált szeszért. «Ablakot mosni», mondták a fogatlan szájukkal. Tudta, hogy nem igaz. Adott nekik. Aztán minden ok nélkül hüvelyeseket készített, apró miniatür tokocskákat, aszpirinnak. Csak úgy. Annyi aszpirin nem is volt a patikában. Nem is fogyott volna. Ollóval faricskált és vonalzóval mérte pontos-egyformára őket, verejtékező homlokkal, ezerszer bontva őket, ha nem úgy sikerültek.

Ez az idegölő pepecselés nagyon megtörte az utóbbi hónapok alatt. Bőre halvány, viaszkszínbe sárgult, álla alatt a bőr petyhüdten csüngött gallérjába. Szeme körül megtüremkedett piros-lila erek szöktek az orráig, amin fényesre feszült a vékony bőr, szinte rászáradt, ettől egy kicsit felrándult az ajka, keskeny, sárgás csík látszott az ínyjéből, ha beszélt vagy nevetett. Kezével tétova, apró mozgásokat végzett, minden ok nélkül nyitogatta és csukta az ujjait. A gondolatokhoz is gesztikulált. Hangos, félszavakat mondott és olykor egész karjával ellóbált az arca előtt. A feje egyszer alig észrevehetően megbillent, a szeme elé cikcakkos sötétség szökött és a homlokát valami nyirkos izzadtság verte ki, ami végigcsordult az arcán, le, egészen a szájáig, és sós ízű volt. Akkor megijedt. A fáradtságtól - gondolta később - azontúl kevesebbet járt.

- Maga, kollégám, egy csöppet sincs jó színben - mondta egy nap a patikus, - pedig a dolga felől akár egy mázsányit hízhatnék... Jó kis hely ez, az Isten tartsa meg, minden évben ha egyszer van valami komplikáltabb recept... az ilyen magafajta fiatal ráér egy kicsit a jányok után nézni.

Özvegy ember volt a patikus. Egész nap büdös szivarokat szítt és csak mászkált ki-be, ki-be. Ha délidőben sütni kezdett a nap, egy széket húzott az ajtó elé és messze az utcára nyujtotta lábait. Kövér volt, alacsony, tüskés, bozontos szakállú, a szemét nem lehetett látni, annyira benőtte a szemöldöke, olyan volt, mint a kóc.

Néha a lánya is bejött a patikába, kis, jelentéktelen szőkeség, roppant rengő mellekkel és folyton mosolygott. Néha szagos szappant kért a sovány embertől selypegve, mint egy iskoláslány és mellével a karjához súrolt.

Eseménytelenül teltek a napok, súlytalanul, a nagy semmittevésben. A hó is lehullott. Finom kis pelyhek szállingóztak a patikaablak elé. Aki az utcáról jött, hideg szagot hozott be és a padlóra rázta süvegét.

Levél még mindég nem jött. Már nem is várta. Csak cammogott benne az élet előre-hátra, előre-hátra.

A kedve néha fiatalosan felparázslott. És akkor éjszaka akart elszökni ebből a házból, sötétben, mint egy tolvaj. Reggelre lehült, elfelejtette. Vágyai most már csak álmában kísértették. Néha a városba álmodta magát, de már nem fájt utána a szíve. Hozzá alázkodott a semmihez. Lassan nyelte el a falu.

Délutánonként benézett hozzá a járásorvos. Barátkoztak. Mindenféle mulatságos történetet tudott ez az ember az előbbi patikusról. Dicsérte, milyen nagyszerű fiú volt, remek, szép szál ember. Reggel jött, este ment. Mikor Béla bátyánk megmutatta a szobáját, csak ránézett avval a két nagy szemével és azt kérdezte:

- Ez a szoba?

- Ez. Miért? Nem jó? Az előbbi kolléga, aki itt lakott...

- Már engedjen meg - mondta ez a remek ember - aki itt lakni tudott, az nem kolléga volt, hanem egy disznó - és délután visszautazott. Városi fiú volt. Amolyan hencegős...

A sovány ember úgy érezte, hogy a szíve fennhangon dörömböl az inge alatt. Semmi ember vagyok - érezte - semmi ember. Csak szép szavakat tudok mondani, meg érezni. El fognak taposni, mint a szemetet. Az is vagyok. Szemét. Éppen ide való. Látta magát, amint az első nap szerényen behúzódik abba a levegőtlen lyukba, boldogan, hogy itt lehet. Dolgozni akart!

- Hahaha - az orvossal együtt nevetett.

- Nagyon jó lehetett.

- Nagyszerű - mondta az orvos és együtt kacagtak. Elmenőben lehúzta a szemhéját és lábujjhegyre ágaskodott. - Vérszegény vagy - mondta és egy párszor a térdét is megcsapkodta.

Karácsony felé megenyhült az idő. A hó elolvadt. A hegyi utakról szennyes lé patakzott a városkába. Apró gyerekek fenyőgallyakat hurcoltak a sárban és a csatornákba csapkodták.

A patikus rövid bekecsben ült az ajtó elé, csaknem meleg volt. Nyugtalanító fénye volt a napnak. Olyan erjedt földszag érzett, mint tavasszal.

- Elmegyek - biztatta magát a sovány ember - most már elmegyek. Gyerek vagyok vagy mi, hogy az anyám szavát lessem? Ha attól fél, hogy a nyakára költözöm, hát attól ne féljen...

Éjjel kutyák vonították a teleholdat az ablaka alatt, már aludni sem bírt.

Egy nap aztán mondott is valamit a patikusnak, mire az nevetni kezdett.

- Ugyan, drága kollégám - mondta - ugyan, ugyan... Nem vette komolyan.

A leány akkor este bejött hozzá és az ágyára ült. Nagy, fényes könnyeket sírt. - Ne hagyjon itt - mondta - ne hagyjon el. Jaj Istenem, mi lesz velem... Úgy könyörgött, mint egy megúnt szerető. Mákszagú volt a keze.

Egy pillanatig érdeklődve nézte. Tetszett neki, hogy így ragaszkodnak hozzá. Szeme elhomályosult, nem látta meg önzésüket, kényelemszeretetüket.

- Nem jó embert, bútort és lakást cserélgetni - mondta a patikus és igaza volt.

Az ereszről vígasztalanul csepegett a hólé. Reggelre apró, síkos kúpok fagytak az ablakok alá.

Ásítani jött... mindég csak ásítani.

Már nem elégedetlenkedett és nem voltak különösebb vágyai. A patikus örömmel nézte ezt a változást. Valami köze volt már ehhez a fiúhoz. Kis igényű, kis étkű, jó dolgos ember, kár kiengedni a kézből, a többi mind csak az egészségét ette. Ezt nevelni is lehet ráadásul. Úgy a maguk mintájára. Jó, formálható anyag. Rendes úri gyerek, az a kis pökhendiség, ami az első hetekben mutatkozott, szépen lekopott róla. Csupa szerencse, hogy azt a pár jányos-írású levelet elhalászta előle. Az effélétől megbolondul a fiatalság, osztán nem áll a munkához a feje. Tűzbe velük, úgy ahogy jöttek. Pár napig lógott az orra, de most már semmi baj. Ha jány kell, van a falúban elég...

- Eszter - mondta a lányának - mit gondolsz, ha ezt a sápadtképűt magunknak tartanánk... kicsit felhízlaljuk és a bolondériákat kiverjük a fejéből.

Elvégeztetett.

Karácsony táján történt, egy gömöri faluban, minden aképen, mint azt a patikus ravasz, tót eszével kifundálta.