Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN

INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN
A NYUGAT ANKÉTJA
SZINI GYULA:

Ha jól értem, Ignotus nemcsak fölveti a kérdést, hogy jogos-e az indiszkréció az irodalomban, hanem meg is oldja olyanformán, hogy indiszkréció nélkül nem mozdul előre az irodalom.

Ha azt nézzük, hogy minden társadalom - a legnagyobb és legkisebb, ma és mindenkor - a hazugságok micsoda szövedékével veszi magát körül, az indiszkréció világraszóló jelentőségét föl kell ismernünk. Az indiszkréció ilyenkor semmi más, mint hogy valaki váratlanul azt az ablakot, amelyet sokáig szándékosan zárva tartottak és amelyet a «konvencionális hazugságok» pókhálója lepett el, betöri, hogy beengedje a szükséges friss levegőt. Az indiszkréció ilyenkor nem irodalom, hanem tett, amelynek célja az volt, hogy egészségesebb levegőt teremtsen. Néha valóságos életmentése egy társadalomnak, amely már csaknem megfulladt saját hazugságaitól.

Az indiszkréciót olyankor, amikor valamely korhadt és fülledt társadalmi életet «szellőztet», magasabb állambölcseleti szempontból üdvösnek, szükségesnek kell tartanunk. Maga a társadalom nem szokott ilyen bölcsen és elnézően gondolkodni. A társadalom olyan emberekből áll, akiknek a házai sokszor a hazugságok köveiből vannak fölépítve. Ezek megrettennek a legkisebb szellőztetéstől is, különösen, ha ezt az a veszedelmes kis jószág csinálja, amelyet írótollnak neveznek.

Az irodalmi indiszkréció tehát mindig szemben fog állni a társadalmi diszkrécióval, a társadalom konzerváló és palástoló irányával. Mindig egyes ember konok, kétségbeesett, kockázatos lázadása lesz a tömegszerű gondolkodás ellen. És a legtöbbször az írók közül, akik a legegyénibb szellemi életet élik, fog támadni az az üstökös, aki a társadalmi bolygó téves pályáját másfelé akarja terelni.

Az irodalom és az indiszkréció egy anyaméhből születtek. A cári uralom Oroszországban sohase dőlt volna meg, ha Tolsztoj, Dosztojevszki, Gorkij és a többiek nem szellőztették volna az oroszországi állapotokat. Az indiszkréció útja néha Szibérián át vezetett, de végül mégis eljutott a nagy tömeghez is. A régebbi példa, a francia encyklopedistáké is ide tartozik.

Az indiszkréció ebben a tágabb értelmében tehát valóságos éltető oxigénje az irodalomnak. Annyira, hogy ahol elnyomják, ott a legsajátságosabb módokon keres és tör utat magának. Oroszországban annak idején annyira ránehezedett a szibériai levegő az irodalmi szabadságra, hogy húsz évvel ezelőtt Arcübasev valósággal egy újszerű és ma már komikusan hangzó forradalmat csinált «Szanyin» című regényével: a nemek lázadását a fennálló törvények ellen. A politikailag elnyomott Oroszországban Arcübasev a szexuális indiszkréció felé fordult és Szanyin alakjában bemutatta az akkori modern orosz intellektuális ifjút, aki a cári törvények helyett a nemi életet forradalmasította. És a cári uralom tűrte a «Szanyin»-t, mert legalább másfelé terelte az ifjúság figyelmét. Hogy aztán ott, ahol a cső mindkét vége be van dugva, ahol se politikai, se szexuális téren nem engedik meg az indiszkréciót: hogy az ilyen porhadt országban mi az irodalom sorsa, arról jobb nem beszélni...

Ignotus azt a boldogtalan régi regényírót, Tolnai Lajost emlegeti, aki helyi hatóságok és más vidéki piszlicsár potentátok ellen folytatott ádáz küzdelmet. Ez is egy módja vagy inkább biztosító szelepe az irodalmi indiszkréciónak. Úgy értem ezt, hogy akiben a túlságig megfeszül a fölháborodás, a kritika, a méltatlankodás gáza - mert ennek kitörését szigorú törvények és rendeletek korlátozzák - furcsa és groteszk módon fordul azok ellen, akiket a törvény és hatalom kevésbé véd. Szegény Tolnai Lajost kortársai úgy ismerték, mint aki mindenkit ok nélkül megmart, és én, aki nem egy kortársával beszéltem, még az ő kellemetlen ítéletük hatása alatt vagyok ma is. Magyarország egyébként mindig a «querelleur»-ök hazája volt vagyis azoké a gyáva hősöké, akik talán belül a közállapotokat magasabb szempontokból bírálták el, de kifelé - kellő szabadság híján - csak egyes, nem is jelentékeny emberek ellen szálltak síkra és belegabalyodva a saját meddő kis harcaikba, végül elveszítették iránytűjüket és boldog-boldogtalanba beleharaptak.

Az ilyen eltévelyedésnek a magyarázata nagyon egyszerű és kielemezhető abból, hogy a politikai (a közre vonatkozó) és társadalmi (az egyes ember családi, magán és nemi életére vonatkozó) indiszkréció forrása ugyanaz. Arcübasev esetében láttuk, hogy a politikai téren érvényesülni nem tudó indiszkréció szexuális térre terelődött. Az összefüggés a kétféle indiszkréció közt olyan szoros, hogy ott, ahol a közélet szellőztetése abszolute tiltva van, ott az egyes ember magánélete vagy családi élete ellen irányul. Ha valakit politikailag nem támadhatok meg, de magánéletének valamely szennyét vagy bűnét tudom, néha politikai elkeseredésből fogom egyénileg megtámadni: így hangzanék az a lélektani formula, amely megmagyarázza, hogy a kevés politikai szabadságok országában miért nő nagyra a magánrágalom dudvája.

A Sánta Ördög, aki fölemeli a házak födeleit és belenéz az emberek bizalmas négy fala közé, nemcsak a Le Sage regényének ragyogó főalakja, hanem az irodalomnak általában egyik vezető szelleme. A mindent megszépítő Poetikai Múzsa mögött ott settenkedik a gúnyosan vigyorgó nagy Leleplező. Heine nem egy költeményének zseniális báját az idézi elő, hogy múzsája elbűvölő dalából ki-kicseng egy szatir éles, keserű kacagása. Németországban talán még ma is haragszanak Heine egyes indiszkréciói miatt.

A mi időnkben Blasco-Ibánez az az író, akinek Spanyolországból azért kellett elmenekülnie, mert az ország királyáról és kormányáról, vezető osztályáról kiméletlen indiszkréciót követett el. Párisi számkivetésében társa Unamuno, aki szintén a mai spanyol viszonyok bírálata miatt vált lehetetlenné hazájában. Mussolininek viszont eddig nem akadt olyan irodalmi ellenfele, mint a spanyol diktaturának.

Az indiszkréció olykor szívesen veszi kezébe a komikum csörgő pálcáját. A felelősség sohase olyan nagy, ha nevetés enyhíti az indiszkréciót: ilyenkor a lázadás gesztusába a rezignációé is elvegyül: eh, nem érdemes komolyan venni, nevessünk rajta! Viszont igen hatásos fegyver. Úgy, hogy azt lehet mondani, hogy mindig kár, ha indiszkrét természetű emberek nincsenek megáldva a komikum tehetségével. Bernard Shaw az élő szobra annak, hogy még a világhódító angol nemzetet is szembe lehet kicsúfolni, ha valaki olyan fölényesen és ötletesen tud kinevetni, mint Shaw. Egyik jámbor kritikusa bibliai idézetekkel igyekezett bizonyítani, hogy G. B. Shaw maga a csúfolódás és indiszkréció ördöge. Gondoljuk csak el, mi volna, ha Olaszországnak volna egy Shawja és a mussolinizmus némi theatralizmusát tudná szatirizálni! Igaz, hogy Olaszországban még irek sincsenek.

Eddig jobbára külföldi példákat említettem, mert a magyar példákból hamar kifogytam volna. Nem mintha Magyarországon nem volna egyáltalán indiszkréció, de sajnos, mindig kisvonalú és kisigyekezetű volt. A helyi lap szerkesztője mindig leleplezte a helyi kis panamákat és még ez se volt addig, amíg 1848-ban be nem vezették a sajtószabadság nemes intézményét. Erre a sajtószabadságra is - most csak a multról beszélek - a cenzura, a csendőrszurony és a hírlap-kaució különböző kautéláit kötötték rá. Ami indiszkréció Magyarországon történt, a sajtó útján történt. Az irodalom egyes kivételektől eltekintve mentes volt mindig tőle.

Talán Petőfi indiszkréciója emelkedik ki még a leginkább. Emiatt goromba, nyers embernek is tartották és ezt a szellemi bélyeget viseli még ma is egy kicsit a homlokán. Ady sajgó sebeiről most nem beszélhetünk. Az indiszkréció teljes hiánya jellemzi például főként történetírásunkat is. Csak nemzeti bálványokat ismerünk, akikhez nem érhet föl a bírálat és indiszkréció szelleme. Emlékezhetünk még néhányan arra a fölzúdulásra, amelyet Herczeg Ferenc «Ocskay brigadéros»-a, majd Szekfü Gyula Rákóczi-könyve okozott. A mi szobrainkra a «de mortuis nil nisi bene» kategorikus parancsa van fölírva. Talán innen van történetírásunk teljes marazmusa és történeti drámánk tökéletes elnémulása. Hiába, csupa hódolatból, dicskoszorúból és tömjénfüstek szalagából nem lehet emberileg igaz alakokat talpra állítani. Görögtüzes irodalmunk már csak akadémiai pályázatokon kérődzik.

«Több világosságot!» mondta Goethe. «Több indiszkréciót!» mondanám a magyar íróknak, ha buzdító szavam nem hangzanék el olyan időben, amelyet egyrészt a fáradtság és másrészt a talpraállás igyekezete jellemez. Háborúk, forradalmak után szinte természeti törvényként a hálósipka unalmas uralom szokott bekövetkezni. A fölzaklatott, ezer sebből vérző társadalom lepihen, a vesztett vért, pénzt és erőt igyekszik kiheverni, visszaszerezni. Az indiszkréció ilyenkor a hálószobák körül settenkedik, de innen is visszariasztják a paragrafusok. A mi korunk határozottan nem kedvez az indiszkréciónak.