Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám · / · IGNOTUS: HELTAI

IGNOTUS: HELTAI
I.

A zongoránál eltünődtünk
Egy mélabús tündérregén,
A Loreleytől társalogtunk
Egy szőke szép leány, meg én.

S a szőke szép leányka így szólt,
Sóhajra nyílt a pici száj:
«Mi lett belőled vízi tündér,
Aranyhajú, szép Loreley?»

Elhallgatott s én így feleltem,
Szomorú voltam magam is:
«A Loreley nem halt meg, édes,
A haja színarany ma is.

Járása hetyke, lépte könnyű,
A lábacskái oly picik,
Pazar ruháját Worth csinálja
S a Grand-Hotelban étkezik.

Gyémántbutont hord kis fülében,
Szép selyemharisnyát visel
S a csónakosnak enyhe mollban
Bűvös melódiát énekel.

És aki hallgat Loreleyra,
Mikor mellette elsuhan,
Azt elnyeli az ár örökre,
Annak örökre vége van.

Csak az igénye lett nagyobb ma,
A régit, ócskát megveti,
Hajdan beérte a ladikkal,
Ma már hajóhad kell neki».

Körülbelül az a harmincöt éve, amely alatt írt munkáit most gyüjteményesen adja ki Heltai Jenő, hogy nékem magamnak is heineizáló ifjúnak, feltűnt a fentírt taknyos versike az akkori pikáns hetilapban, a Magyar Figaroban. Feltünt szavának könnyed biztosságánál fogva, mely akkor nem volt mindennapi; feltünt sokszoros iróniájánál fogva, mert hiszen a Heine iróniáját s egyben a maga heineizálását ironizálja ki, - s feltünt, ami már nem utánzás vagy hatás, hanem fajtai és lélekbeli rokonság: a bánatos mosolynál, a kecses kínlódásnál fogva, mellyel az intellektus művészi felsőbbségbe emeli az emberi kiszolgáltatottságot. Nem tévedtem sem az embernek, sem a költőnek megítélésében, még rokonsága megállapításában sem, mert hamar megtudtam, hogy az ügyesen pongyola versikének írója egy fiatal budapesti fiú, Heltai Jenő, édes unokaöccse a fejedelmi Herzl Tivadarnak, ki épp akkor indult volt el, hogy a spanyol zsidó személyes gőgjét nemzeti eszmévé szélesítse. Jenő, nagy szemével, merész sasorrával kivált arcélben hasonlít is Tivadar nagybátyjához, s hasonlított a Jenő apja is, a csöndes, szelíd ember, a nem boltosnak való kereskedő, kit mikor most néhány éve meghalt, fia oly halk méltósággal siratott el. Ezt a szemérmes méltóságot fájdalmasan szerettem úgy az apában, kivel szintén megismerkedtem, mint Jenőben, kivel barátságban kerültünk össze. Ami Herzl Tivadarban lázadás volt, a Heltaiakban megadássá halkult - talán még büszkébben, mint amilyen az új zsidó királynak gőgje volt. Gyönyörü a sas, mikor szabadon s kénye szerint kereng a levegőégben, hogy lecsapjon gyilkolni. De nem nevetség akkor sem, mikor senkitől nem akar semmit, semmit nem vesz célba, semerre nem tör, semmivel nem fenyeget, s összevont szárnnyal néma komolyan ül a rabrostély mögött.