Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám

SZENES PIROSKA: EGY RONGYOS IFJÚSÁG
A Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett pályamű

Szél hajtotta végig a keskeny uccán az akácfa sok apró sárga levelét és csörögtette a sárga őszi napban fanyar játékképen. Délelőtt volt, a kültelek csendes szomorúsággal lélekzett.

A nagy nyitott udvar előtt, amin istállók álltak, a járda szélén egy fiú ült, állát felhúzott térdére támasztotta. Háta domborúra púposodott és nyűtt kiskabátján a régi folt mellett úgy szétfeszült az új szakadás, mint egy sírásra merevedett száj. A sárga napfény hígan csurgott fakószőke fejére, durva meztelen lábafején átbuktak a kis zörgő levelek. Háta mögött az udvaron kongó tejeskannákat dobáltak kocsisok társzekerekre, szokásból káromkodva. Mikor az első szekér zörögve és bukdácsolva eltrampogott a fiú mellett, még csak meg se mozdult.

- Az apád istenit! - kiáltott rá a kocsis. - Neked is az útba kell ülni?

De a fiúnak nem volt sem apja, sem istene. Félárva gyerek volt, elhullajtott és a szó elszállt a feje fölött nyomtalanul. Álmára gondolt és arcát odaszorította átkulcsolt térdére.

- Mátyás! - kiáltotta ki egy hang az udvarból. - Mátyás, gyere be!

Egy ember fordult az uccán kuporgó fiú felé, de az nem mozdult. Talán nem is hívták ezen a néven, ő sohasem mondta, talán csak ráadta valamelyik kocsis, akinek kocsiját mosta meg esténkint, de ez a név sem vert visszhangot belülről elzárt dobhártyáján.

- Erre már megint rájött az órája, - nevetett odabenn az ember.

Úgy tetszett, hogy a csendes ucca lágyan ide-oda leng a mélabús sárga napfényben, amint félighunyt szempillái alól fátyolos szemmel nézte. Pedig ő mozgatta nehéz fejét, csontos derekát észre sem vett hangtalan ritmusra, ami szétárasztotta magát benne és édes nyomással megtöltötte a szívét. Olyan szomorú volt, egyre az álmára gondolt.

A világ talán nincs is és az az igaz, amit álmodunk. Nagyon jó lenne felébredni...

Egyszerre csak felpattant benne a hallásához vezető elzárt ajtó, léptek ütötték meg tudatát oly érzékenyen, mintha bőrét lenyúzták volna idegeiről és most váratlanul hozzáértek volna. Összerándult, arcát belefúrta csontos térdébe, fogát összecsikorította.

Milyen édes a fájdalom!

A könnyű, kopogós sarkú léptek gyorsan közeledtek felé, mikor a háta mögött érezte őket, gerince megmerevedett és lélekzete elállt. Hetyke, kihívó mosolyt érzett maga felé áramlani. Zokogás akart végigcsuklani rajta, de csak odacsapódott megmeredt testéhez és megállt. Lassan fölemelte fejét.

Nagy, vörös szája kilángolt sovány arcából és úgy eluralkodott rajta, hogy mást nem is lehetett látni. Zavaros szeme a kiugró szemöldökcsont árnyékában és benyomott orra szinte elájult a száj kipattanó terrorja alatt.

- Milyen csúnya! - gondolta a lány, aki elkopogott mellette hetykén és visszavetette rá kihívóan feketerigó szemét. Uccán nőtt, vékony és vérszegény palánta volt a lány, csinos s tövéig romlott. - Milyen borzasztóan csúnya, - gondolta. - Mint egy nagy gorillamajom. - Megringatta vékony derekát és fölborzongó kis kacagással visszanevetett.

A fiú zúgó halántékkal nézett utána. A vér forró és fájó édességgel áradt el benne és piros ködbe borult a világ. Rátört megint az álma birtokbavevőn s érezte magát, mint az éjjel, megnőni kegyetlenül fájó és nagyszerű égretöréssel óriássá nőni. Vörös bársonyköpenyében végiglépdelt a városon. Az emberek riadtan néztek föl rá és nem mertek ráköpni földön úszó palástjára. A paloták összeroppantak sarka alatt. A folyó kiáradt forró lehelletétől. Egy súlyos sárga gömb vad rohanással lefutott az égről, lecsapott a folyóba és szívetreszkettetőn fölrobbant. A háztetőn át belépett a lány szobájába, de válla fennakadt a kéményben és mindinkább bennszorult. Teste vacogva égett és arcába belesüvített a fagyos szél. Az istálló falában széles rés támadt és fölötte megjelent citromsárgán a hold. De az ő vörös bársonyköpenyege rávetette magát és a hold szarván lovagolva símán beszállottak a lány szobájába. Úgy nevetett, hogy sírt.

Mindig ilyen álmok támadtak rá egy idő óta. Mióta itt lakott ennek a lánynak a szomszédságában az istállóban és kocsit, lovakat mosott odavetett kis pénzekért.

A szél elálló nagyujja közé sodort egy száraz akácfalevelet és meglengette nadrágja leszakadt alját. Összeborzongott, mint akit megütöttek és zavaros szemmel széttekintett maga körül. A doktor úr ment el éppen a tulsó oldalon és befordult a kis emeletes ház udvarára, amelyben lakott. Mért jött haza ilyen szokatlan időben?

Ez lassú mozgásra indította agyát.

Szerette a doktor urat és irígyelte. Olyan csinos volt és mindig oly csinos ruhákban jár. Egész nyáron mindig fehér ruhában és tiszta fehér cipőben. Most meg a frissen vasalt szép szürke ruhája. Úgy tetszett neki a rendessége, a mindig símára borotvált fiatal arca.

- Ha nekem ilyen ruhám lenne csak egyszer! - sóhajtotta szavakba sem foglaltan, kóválygó, nehéz gondolatok közt. Lassan föltápászkodott és bement az udvarra.

Az udvar felső végéből jól át lehetett látni a szomszéd házat, a háromemeletes, szörnyű mocskos, mállóvakolatú állatot, amely úgy fordult hosszú keskeny udvari oldalával, folyton nyüzsgésben levő folyosóival a nagy istállóudvar felé, mint az átellenső hentesüzlet közömbös vashorgain a kettészelt sertések. Megmutatta belsejét és a vegyes, csak a közös szegénységben egyszínű életet, mely szobasejtjeiben és folyosóerein mozgott.

Szerette nézni. Az első emeletet nem lehetett jól megfigyelni, mert majdnem addig ért a vakolt téglakerítés, amely a két udvart egymástól elválasztotta. A második emelet volt a legcsendesebb. Itt két gyermektelen család lakott és egy varrónő, aki vasárnap délelőtt csíkos flanellnadrágban és zsinóros kabátban sétált az ajtaja előtt és a sok üléstől megtelt csípőjére fűzte a feléje repülő csúfondáros és irígy pillantásokat.

De a fiú kedvence és szenvedélyes figyelmének tárgya a harmadik emelet volt, mert itt lakott a lány, aki átfűtötte álmait. Az egész emelet zúgott és rezgett és zajlott, ha ő otthon volt, de érdektelenségbe merült, ha elment. Mert sohasem volt a lakásban, egyik szomszédtól a másikig repült és csak nevetett, ha anyja hangosan, az őszi szél szárnyán messzehangzón szidta lustaságáért és csavargásaiért. Egy halom gyerek lakott és hentergett mindig a folyosón, különböző korú, szem- és hajszínű, de egyformán hangos és mocskos szegénygyerek; ezeket nyúzta, rázta, cirógatta, püffölte és uszította egymásnak egész álló nap. Este eljött érte az urat játszó nyurga suszterlegény és elvitte a tánciskolába.

A fiú leült a napos udvar felső végébe az üres istálló elé és szemét odaszögezte a harmademeleti folyosó sarkába. Nem mehetett messzire a lány, mert csak kinőtt kis kartonruhája volt rajta a színehagyott virágokkal. - Ősz van - szállott át a fiú fején, mint egy szál selymes ökörnyál és puhán végigsodort a szívén. Milyen vékony a dereka... És a gömbölyű térde kilátszik szoknyája alól.

Nem vette el egy pillanatra sem tekintetét a folyosó sarkából, pedig a két testvérgyerek úgy ide-oda cikázott rajta, mint eső előtt a fecskék és rontották a mozdulatlan szemet. Nem is látta őket. Csak akkor nyertek számára életet, mikor mellbeverő váratlansággal kibukkant a lány a lépcsőházból és kopogósan nekiszaladt a folyosónak. Papírzacskókat cipelt vékony karjain, így nem tudta kivédeni a gyerekek rohamát. Falnak tántorgott és a messzehordó őszi levegőben ezüstösen hallatszottak vidám és illetlen kiáltozásai. De azért nem mulasztotta el, hogy egy pillantással végig ne söprőzzön a szomszéd udvaron és ne csapjon le rögtön a fiúra, aki formátlanra gubbaszkodva küldte felé mereven remegő tekintetét.

A lány élesen felkacagott, meglengette vékony derekát, mielőtt befordult volna az ajtójukon és vállán keresztül egy kacéran csippentő pillantást vetett vissza.

A fiú torkát izgalom fojtogatta és nagy keserűség. Nem bírta tovább mozdulatlanul, görcsösen megrándította egyik bütykös lábujját. Egy mélyen torokból jövő bús és artikulátlan hang kívánt kitörni belőle, valami évezredeken keresztül hatoló vágyordítás, amit elfojtott akkor az őserdő. Jól tudta, hogy kinevetik és hogy a csábító szemvillanások olyan falnak vinnék neki, amin betörne a feje. Homályos aggyal kutatott valami fegyver gondolata után, valami szerszám vagy emelő után, amivel ezt a falat megtámadhatná.

Akkor jöttek vissza a kocsisok üres szekereikkel. Egy fiatal legény szétvetett lábakkal állt a széles teherkocsin, őszirózsa volt a kalapja mellett és harsogva énekelte egy útszéli dal refrénjét. Csak nemrég jött a faluról, kék kartonköténye még hazai keménységgel verdeste lábszárait. Ki kellett térni előle.

A fiú az ő oldalgós járásával a kapu felé húzódott. Düh émelyítette, ha a kocsisok ugrató tréfáira gondolt. Bár egy fillérje sem volt és nem is evett tegnap óta, inkább elkotródott volna, mert nem volt rendes munkában, és csak a kocsisok adtak neki valamit a nekik végzett segítségért. Már hónapok óta nem volt munkája.

Ki akart fordulni a kocsik mögött a kapun és éppen akkor jött vissza a tulsó oldalon a doktor úr. De már nem a szürke ruha volt rajta, hanem egy sötétkék négygombos és rajta világosszínű könnyű kis nyitott felöltő. Jó kedve volt és maga elé fütyörészett.

- Átöltözni volt, - gondolta a fiú és hirtelen olyan irígységhullám csapta meg, hogy visszatántorodott tőle. Pedig ő szerette és lopva szívesen nézegette a doktor urat, ha irodájából jött és ment, de most úgy meggyűlölte, hogy szeretett volna hátulról belé rúgni, hogy felbukjon a szép tiszta ruhában.

Mert egyszerre úgy érezte, hogy minden csak egy jó ruhán múlik.

Utánanézett a fiatalembernek, míg csak be nem fordult a sarkon könnyű úri járásával. Mikor már nem látta, akkor egyszerre leszakadt róla a gyűlölet és csak a nagy szívfájás maradt.

De mért éppen ma olyan szomorú az élet?

Befelé fordult, önmagába figyelőn és érezte, hogy éhes.

Átellenben volt a híres hentesüzlet.

- Hé Mátyás! - kiáltott rá az öreg kocsis törkölypálinkás hangja. - Mit tekeregsz ott, mint a giliszta, akire ráhágtak? Gyere ide, hozzál szalonnát a bótbul!

Megszokott engedelmességgel a feléje nyujtogatott képzecske felé indult.

- Szőke asszony, mi van a kosárban? - kurjantott föl a faluról jött legény. - Szeretőmnek keze-feje-lába...

Eleven hangja elkísérte a fiút az üzletbe, ahol mocskos fehér kötényében mogorvaképű kövér ember babrálta a sertésállat testrészeit kolbászszerű ujjaival. A hátborzongatón híressé lett hentesmester volt a bátyja, akit úriasszony szeretője megölt és földarabolt. A borzalmas ponyvaregény hetekre megülte az utcák hangulatát és az aszfaltból kipattant a népballada.

- Szőke asszony, mi van a kosárba?

- Szeretőmnek keze-feje-lába... - énekelte a parasztlegény egyre újuló gyönyörrel.

... - Babám, a csókodért!

kurjantotta a levegőbe, mert a fiú visszatért. Kifogta a lovait és bevezette az istállóba. A súlyos és lomha mozgású barna állattestek közül visszafordította fejét, nevető tekintetét és fehér foga kiragyogott barna arcából.

- Babám,... a csókodért!

Hangját felpattantotta a híg őszi napfénybe.

A fiún borzongva átfutott a hideg.

- Nem a gazdából hoztál-e, he? - enyelgett durván az öreg kocsis, míg a szalonna zsíros papírját bontogatta. - Mer akkor te eszed meg az egészet.

Imbolygó léptekkel becammogott az istállóba, leült a nyitott ajtajában egy ládára, elővette a kenyeret és egy húsos, már pirosba játszó zöldpaprikát. Az irodának nevezett fabódéból kijött egy kopott nadrágos kis ember notesszel kezében és az átvételi elismervényt kérte a kannákról. A kocsis balkezébe vette a nyitott bicskát, a másikkal belenyúlt kabátja zsebébe és lassan kihalászta a vékony cédulát. Zsíros paprikás foltok maradtak ujjai nyomán.

Különös, hogy ezek a piros foltocskák szinte leröppentek a zörgő céduláról, amint a raktárnok kezében elsuhantak a fiú káprázó szeme előtt. A levegőbe szálltak és páraszerűen szétterjengve eltüntek.

- Akarsz? - kérdezte az öreg kocsis a szalonnára intve, mert úgy látta, hogy a fiú fakókék szeme feléje dülled szemöldökdudorai alatt. - Ne, gyere érte!

Belépett az istálló homályos és nehézpárájú levegőjébe. Itt melegebb és barátságosabb volt, mint az ellenségesen világos és hűvös térben. A lovak evésközben puhán topogtak a korhadt szalmával borított földön és tompán rágták-ropogtatták a zabot és szénát. Békés nyugalmuk lecsendesítette a ficánkoló kedvű kocsislegényt is, meglassultak mozdulatai és halk csörgéssel akasztotta a falra a szerszámokat. Sóhajtani kellett és a szív megkönnyebbült.

Már bevette a falatot szájába, az ízes nedvek összefutottak benne és görcsbeszorult gyomra lelkendezve várta az ételt. Akkor odajött a parasztlegény is ennivalójával, rátelepedett a ládára, a sárgarézgomb csizmája sarkán odapendült a láda vaspántjához és vidám hangot adott. A legény jódolgában fölnevetett és nem állhatta meg, hogy oda ne csippentsen nyelve pattogós hegyével a fiú meztelen lábikrájára.

- Te Mátyás, osztán jársz-e a lányokkal simmizni? Mert csinos topánod van.

A fiú csak egy gyűlölködő pillantást vetett rá vastag szemöldökcsontjai alól, de az ízes falat megkeseredett és megállt a torkán. Vastag szája sarkaiban visszafelé csordult a zsíros lé, amint lenézett kivörösödött és durva lábfejére. Aztán olyan útálat fogta el az egész világ és a maga nyomorúsága ellen, hogy az étel kihullott kezéből az istálló földjére és gyorsan hátatfordítva kiment.

Kicsavargott az uccára. Meggondolás nélkül rakta egyik lábát a másik elé. A föld gyorsan hült meztelen talpa alatt, mintha meghalt volna.

- Le kellene ütni valakit - gondolta.

Mivelhogy így nem lehet tovább élni, vagy meg kell halni, vagy meg kell ölni valakit, aki helyett tovább élhetne. Mert nincs elég hely az emberek számára a földön.

Ha isten megteremtette az embereket, mért nem teremti meg azt is, amire szükségük van?

Az állatok megölik egymást. Az emberek megölik az állatokat. Az emberek megölik egymást. Jön a halál és megöl mindenkit.

De ha a halál úgyis megöl mindent, minek kínlódni? Minek szenvedni a hideget, ami felszalad a sarkon át a gerincbe? Az éhséget, ami átfúrja a gyomrot, mint egy acélféreg? És a megaláztatást?

Ha az ember rongyos, rosszabb a kutyánál.

Egy száraz fagaly nekiverődött a homlokának és reccsenve letört. Ijedten kapta fel a fejét, már kinn volt a népligetben. A nagy tágas gyepek olyan zöldek voltak még. De nyári meleg puhaságuk eltünt. Hidegen és keményen rikítottak. A bokrok lehullajtották lombjaikat, mintha jószívüket ejtették volna el. Legfeljebb már csak a mezei pocok bújhatna meg bennük.

Mért nincsen legalább mindig nyár? Nyáron minden bokor szállást ád. Nyáron könnyebb az élet és az emberek vidámak. Nyáron mindenki párt talál. Mikor az akác virágzott, olyan erős volt az illat, hogy vastagon és édesen lepte be orrot és szájat, szinte harapni lehetett. Összezavarta az emberek eszét. A párok egymásnak estek a bokrok alján. Akinek nem volt nője, bicskával szerzett magának.

Neki még volt a nyáron, akkor még cipője és rendes ruhája is volt. De hogy lehetett összehasonlítani a facér cselédlányt ezzel a vékonyderekú, picinylábú lánnyal? Ez majdnem úrilány hozzáképest. Ha az ember rettentő nagyon megölelné, eltörne...

A hanyatló nap sugártalan vörös golyóként állt a halaványkék, rózsaszínszegélyes égen. A levelek úgy szálltak és hullottak, mint nagy sárga lepkék. A széles utakon biciklisták suhantak át zajtalanul. Olyan szép és szomorú volt minden, mint egy színes levelezőlap.

Mi lenne jobb, meghalni most, vagy másképpen élni?

Végigfeküdt a hideg füvön, hogy ott marad, míg meghal.

Vajjon meg lehet úgy halni, hogy az ember visszatartja a lélegzetét?

A halál furcsa állat, nem jön, ha kívánják. Az élet tukmálja magát, mint a rossz árú. Homály beálltával felkelt a gyepről.

Vízszínű zavaros szeme nyugtalanul cikázott apró üregében. Besompolygott a homálybaborult uccák közé, lomhán. Nagy, csontos keze durva csuklóján, combja mellett himbálózott. Nyaka beszorult vállába és a rendőr mellett félrenézett. Most már bizonyos, hogy agyon fog ütni valakit. Feje szinte belesülyedt gyomrába, olyan nagy lett benne az üresség. Mintha gyomra már rég emésztené is fejét, beborítaná zúgó és őrlő pacallal, ami letéphetetlenül rátapad és megőrjíti. Tudta, hogy áldozatot keres, de nem is látta az embereket. Csak mozgó ködalakoknak látta őket, ijesztően megnőni, amint közeledtek és szürkén szétoszlani a fekete levegőben, amint elhaladtak. Akaratlanul és önkéntelenül az istálló felé indult, mint a kifogott ló.

Jászolban volt az ágya, mint a kis Jézusnak. Az állatok jók és meleget adnak. Az emberek megölik az állatokat és bőrüket lehúzzák.

Kinek húzza ő le ma éjjel a bőrét, hogy ne fázzon?

Bement az udvarra, a kis kapun, mert a nagy már be volt zárva. Sötét volt, az udvaron nem járt senki, csak az istálló nyitott ajtajából világított ki a falra akaszott petróleumlámpa. És az éjjeliőr kis házából a konyhafény. A konyhában vacsorát főzött az öregasszony. Pirított hagyma zsíros illata szállt kifelé és görcsösen összeszorította a gyomrát. Önkénytelenül megállt.

- Ki az? - kiáltott ki megrezzenve az öregasszony. Félősen jött az ajtó felé és kinézett. - Te vagy? Mit járkálsz úgy, mint egy tolvaj? Majdnem megijedtem...

- Éhes vagyok néni, - jött ki a torkából valami furcsa nyöszörgő hang. Csak állt és hallgatta ezt a hangot, mintha nem is az övé lett volna. Mintha egy alázatos kis állat nyöszörögne ki belőle.

- Van itt egy kis főzelékem délről, - szólt az öreg asszony. - Majd megmelegítem. Addig hozz a kannába vizet!

Vette a nehéz falusias fakannákat és szó nélkül kifelé indult. Útközben eszébe jutott, hogyha a vasabroncsos kannával fejbevágná az öregasszonyt, nyekkenés nélkül menne át a másvilágra. Azért, amiért egy tányér főzeléket sem adna dolgoztatás nélkül.

De mikor megkapta a pléhtányért sütögető vastag ételt és behúzódott vele a vadállat szemérmetességével az állatpárás istállóba, mikor a síma étel a szenvedély gyönyörűségével siklott le benne, átmelegítette és meglágyította, akkor könny borította el szemét és úgy érezte, hogy nagyon-nagyon jó és nem akar bántani senkit. Lehullajtotta karját, csontos térde még az üres tányér melegét élvezte és az álmosság édes ártatlan borzongása futott át bőrén. Könnyes szemmel nézett a vacka után, amit egy rozoga vályúban vetett magának szalmából. Ha egy kicsit hosszabb lett volna, nagyszerű fekvőhely lenne. Most lefeküdni és nem tudni sokáig semmiről.

Vagy megint valami szépet álmodni?

Megrezzent, amint az álmok elképzelt édessége megakasztotta lélekzetét, az üres pléhtányér csörömpölve hullott a földre. A csöndben bóbiskoló lovak fölhorkantak, elégedetlen lábdobogásuk hallatszott és ő ijedten behúzta nyakát. Olyan alázatos lett, hogy gyorsan felemelte a tányért és kivitte a kúthoz elmosni. Aztán lerázogatta róla a hideg vizet és kutyaszemmel vitte vissza az öregasszonynak.

Most ott állt a konyha előtt és belenézett az udvar sötétjébe. Jobbfelől az istálló tompa sárga lámpája világított puhán és melegen. Egyszerre mégis lehetetlen volt visszamenni, balfelől az uccáról nyugtalanító hangokat hozott a hűvös szél. Néhány mezitlábas ugrással a kapunál termett és mire a kislány odaért gavallérjával, már dobogó szívvel lapult a kapufélfához. Most mentek táncba. A kislány fázós kacérsággal emelte arcához kabátja gallérját, homlokába húzott kalapkája pereme alól kiszámított fürtöcskékben lobogott a haja. Rögtön észrevette a fiút, hisz itt találta minden este. Odavágott a szemével kacérul és meglökte könyökével az udvarlóját.

A fiú tudta és látta ezt. Tudta, hogy kicsúfolják mindig, minden este. De ha ez a lány jött vele szembe, vagy meglátta valahol, akkor a világ azonnal megváltozott. A föld megingott és fölszaladt majdnem az égig, az emberek füstté váltak és elfolyt az arcuk. Piros homály lett, amiből csak a kislány feketerigó szeme villámlott ki és mikor meglökte könyökével a suszterlegény karját, az olyan hangot adott, mint az érczengés.

Szíve eldobta alázatát és vadság költözött belé.

- Nézze, - súgta a lány a legénynek, - nézze, nem olyan-e éppen, mint egy nagy gorillamajom? Huh!... - nevetett bele a gallérjába. - Egész álló nap les rám. Még egyszer elrabol, mint egy képen láttam.

A legény kedvetlenül megrántotta a vállát.

- Mit akarsz ettől a rongyostól? - mondta, éppen mikor elhaladtak a fiú mellett.

Ezt meghallotta. Visszahúzódott megfeszített izmokkal, vak ösztöntől hajtva, hogy ráugorjon a magas, vékony legényre. Égető és bőszítő fájdalom töltötte el. De akkor a kislány csibész arca suhant el a szeme előtt és a föld megint megrendült meztelen talpa alatt. Reszketve markolta meg az ajtófélfát.

Nem tudott lecsillapodni, térde remegett, hogy alig tartotta. Kibújt az ajtó homályából az uccára és utánuk nézett. A lány magas cipősarkain könnyedén és kopogva lépdelt, fejét féloldalra hajtva nézett föl udvarlója arcába. A legény magas volt és fekete posztóból való, hosszú, egyenes kabátja csak még magasabbá és vékonyabbá tette.

- Félkézzel földhöz vágnám a nyavalyást, - gondolta gőzölgő fejjel a fiú. Rövidszarvu fekete bikának gondolta magát, aki rózsaszín orrlikaiból forró gőzt fújva nekirontana fejjel a suszterlegénynek, leütné, letiporná, szétszaggatná beleit és meginná a vérét.

- Jaj!

Elszédült és nekiesett a kerítésnek. Gyomra émelygett a tehetetlen dühtől, térde remegve tartotta.

Az uccán kevesen jártak. Csak egy távoli kocsmából hallatszott ki a hegedű cincogása és föl-alá hullámzó töredezett ének. Az átellenső oldalon hazafelé tartott a doktor úr. Jó kedve volt és halkan fütyörészett. A fiú magához tért, amikor meglátta. Látta, hogy sötét ruhája fölött már összecsukva hordta világos felöltőjét.

- Csak egyszer, csak egyszer ilyen ruhákban járni! - tört ki a kívánság elkínzott lelkéből. Csak egyetlen egyszer így állhatni a lány elé, hogy megállna bámulatában a csalfa kis mosoly az arcán!

És a fiatalúrnak több ilyen ruhája van. Hát igazság ez?

Mire a doktor úr befordult a házba, már meg is gyökeredzett benne, hogy ellop tőle egy ruhát. Legfeljebb, ha nem meri hordani, becseréli egy ócskásnál. Lassan megindult és átment a tulsó sorra. Föl-alá cirkált a ház előtt. Csak egyemeletes régi ház volt, az udvaron egy földszintes szárnyépülettel. Itt lakott albérletben a doktor úr, ablaka az udvarra nyilott és vadgesztenyefa állott az ablaka előtt. A kapu nyitva volt, nem volt még kilenc óra sem.

A szomszéd házban most zárták be éppen a hentesboltot és amint föl-alá járkált a két ház előtt, különös borzadállyal olvasta el a fölkelő félhold fehér fényében a jólismert nevet. Nagy darab véres húsokat látott maga előtt, megint megémelyedett a gyomra. Nem tudott tovább járkálni itt. Képzelődni kezdett és azt hitte, hogy a néhány járókelő utána fordul. Körülnézett és gyorsan besurrant a kapu alá.

Az udvar nem volt megvilágítva és két megkopott lombú gesztenyefa tartotta árnyékban. Nyugodtan meghúzódhatott itt és úgy helyezkedett el, hogy egyenesen beláthasson a doktor úr szobájába. Az ablak be volt hajtva, de a vékony kis csipkefüggönyön teljesen át lehetett látni. A doktor úr éppen levetette a szép sötétkék ruhát és alsóruhájára egy öreg felöltőt húzott. Fütyörészve járt-kelt a szobában, gyermekesen telt ajkát összecsücsörítette és borzas szőke haján megcsillant a villanyfény. Kefét vett elő és kikefélte a sötét öltönyt, rendesen összehajtogatta és beakasztotta a szekrénybe. A szekrény egyik szárnya nyitva maradt és látszottak a szép rendben felakasztott ruhák. Csak az akasztók nem álltak valami sűrűn egymás mellett.

Most leült az asztalhoz, amin egy tányér állt kikészítve kenyérrel és kibontotta a kis fehér csomagot, amit hazafelé jövet kezében tartott. Felvágott volt benne, vaj, meg zöldpaprika. Jó étvággyal enni kezdett, szabad kezével fellapozta az egyik asztalon heverő könyvet és szórakozottan belenézett. Az ügyvédi vizsgára készült, de most más foglalhatta gondolatait, mert hamarosan becsapta és elgondolkozva nézett maga elé, míg állkapcsa egyhangú mozgással őrölte az ételt.

Az ablak alatt a fiú szinte belemerevedett a mozdulatlanságba. Már nem gondolkozott és nem is érzett mást, mint a vadász megfeszített és egy pontra irányított merev figyelmét. Apró szeme zöldesen fénylett a sötétben.

De ahelyett, hogy lassan elcsendesedett volna a kis szárnyépületben, még inkább veszekedős zaj támadt. A háziasszony lármázott férjével, mert az még el akart menni valahová. Minden szavuk kihallatszott, a doktor úr a szobában bosszúsan emelte fel a fejét. Aztán kivágódott az előszoba ajtaja és egy férfi tört ki rajta dühösen. A küszöbön megbotlott és káromkodva rúgta félre a kinnfelejtett aprófavágó baltát. A fiú riadtan húzódott a fa mögé, szíve szinte hallhatóan vert.

Az asszony még valamit utána kiabált a férjének, aztán dühösen visszament és nemsokára eloltotta a lámpát. Csak a doktor úr ült még elgondolkozva üres tányérja fölött. A fiú arra gondolt, hogy nemsokára bezárhatják a kaput és akkor ki kell előbb szöknie. Akkor nem lesz a dologból semmi. Vad türelmetlenség zavarta még jobban össze homályos gondolatait.

Végre felkelt a doktor úr, megállt a szoba közepén és megnyújtóztatta fiatal tagjait. Aztán megnézte karkötő óráját és szinte szemmelláthatóan mondta: - Hát gyerünk lefeküdni!

Kivette a szekrényből a szürke ruhát és gondosan letette a székre az ágya előtt. Tiszta pár cipőt is tett az ágy elé, aztán megmosakodott.

Minden egy örökkévalóságig tartott, a fagyos föld szinte égette a meztelen talpat. Megrázkódott, mikor a doktor úr váratlanul az ablakhoz lépett, már hálóruhában volt és kinyitotta éjjelre az ablakot. Aztán eloltotta a villanyt és lefeküdt.

A fiú fogvacogva eszmélt rá, hogy számított erre a nyitott ablakra, anélkül, hogy tudott volna róla és csak gondolt is volna rá. A teljes sötétben most fehér fénnyel égett a félhold és hosszú fehér sugara rámutatott a küszöbön heverő baltára. Úgy csúszott a csillogó tárgy felé, mint egy holdkóros és rongyos kabátja alá, a mellére szorította a hideg vasat. Összekuporodott a földön, úgy várakozott. Érett vadgesztenyék hullottak körülötte tompa puffogással. Az idő végtelen hosszúságban úszott el feje fölött.

Végre nem bírta tovább. Úgy érezte, hogy meztelen lába már belesüppedt a földbe, eltemetődött. Egész a combjáig merev lett. Föltápászkodott és az ablak alá surrant. Bedugta rémülten eltorzult arcát a nyitott ablakon és füle kihegyesedett a figyelésben. Hirtelen mintha valaki hátulról meglökte volna, fölpattant zajtalanul az ablakpárkányra. Félkezével melléhez szorította a baltát, de nem akart vele semmi rosszat, eszébe sem jutott. Meztelen talpával lecsúszott a padlóra, onnan négykézláb mászott tovább.

Különös, hogy milyen hosszú volt az út a kis szobában az ablaktól az ágyig. Mászott nagy erőfeszítéssel a levegő ellen, amely folyékony ólomból volt. Köröskörül nyomta és fejére nehezedett, hogy zúgni kezdett halántékán a vér és füle mögött rángatódzott a nagy ér. A sötétből hangtalan hangok bújtak elő és az ágy felől az egyenletes lélekzetvétel szélzúgássá erősödött. Egészen meggörnyedt, homloka a földet érte, úgy csúszott a székhez. Már elérte és megfogta a ruhát. De mintha a szövet ezer kis karommal kétségbeesetten kapaszkodott volna a székbe, nem ment. Térdére emelkedett és merev szemmel az ágyra nézett. A hold felszállt az ablak felső pereméig és hosszú sugarával rámutatott a doktor úr arcára.

Fehéren és mozdulatlanul nehezedett feje a párnára, úgy tetszett, mintha csak a fej lenne itt test nélkül, mintha már régen meghalt volna. De orrlikaiból szélzúgás tört elő és horpadt halántékán táncoltak az árnyékok. A szoba árnyékai mind mozogtak és zúgtak. A fiú borzongva meresztette ki szemét.

Akkor az ablakpárkányra, mint a mennydörgés, úgy zuhant le egy fárólszakadt gesztenye és száraz levélhullás kísérte recsegve. A fej a párnákon megmozdult, szél süvített be az ablakon, mintha nevetett volna. A fiú előrántotta és fölemelte a baltát és egyenesen belevágta a süppedt halántékon mozgó árnyékokba. Az árnyékok szétfutottak és felsüvítettek. A szoba sötétje összefutott, mintha megaludt volna. Valami dermesztően recsegett és ropogott. Biztosan a ház gerendái hasadtak ketté, de homok is csikorgott a foga alatt. Összecsikorgatta fogait, szeme már hosszú fonálon lógott ki üregéből. Az egész világ hörgött és észvesztőn zúgott. Fölemelte és lecsapta, fölemelte és lecsapta a baltát, míg a recsegő fej vörös lett és elnyúlt. Akkor egyszerre csend lett.

A föld forgása egy rándulással megállt. Minden azonnal meghalt. A szél elült, a levegő megfagyott. Reszketve a hóna alá vette a ruhát és a cipőt és kimászott velük az ablakon. A lelógó nadrágtartó nyomon követte. A küszöb előtt földre ejtette a baltát és üres keze most bénán lógott le karjáról.

Amint az utca túlsó felére ért, hallotta kicsoszogni a kapúaljból a házmestert, hogy bezárja az ajtót. Éppen tíz óra volt. Besurrant a kiskapun és félrehúzódva az őrház világossága elől, csendesen belépett az istállóba. A lámpa már nem égett, csak a hold halott fénye szűrődött be a félig-nyílt ajtón. Fölmarkolta fekhelyén a szalmát és alája gyömöszölte a ruhát és cipőt. Rá akart feküdni, de nem ment. Leült a földre a vályu elé.

Egyáltalában nem gondolt semmire. Feje forró volt és telisteli bogarakkal, amik egymás hegyén-hátán bukdácsoltak és zúgtak, mint a gyufaskatulyába zárt cserebogarak. Az istálló fekete mélyén parázsfészkek keletkeztek és szikrákká pattantak szét. A ló, akinek lábai előtt ült, fölsóhajtott és hátrafordította fejét. Ránézett a sötétben, a szeme szemrehányón csodálkozva fénylett és így szólt: - Nem is tudtam, hogy te ember vagy.

Ezt nem lehetett kibírni, mert nagyon fájt. Fölkelt és az ezüstösen derengő ajtónyíláshoz vánszorgott. Érezte, hogy a ló folyton utána néz a sötétből és ez elfullasztotta lélekzetét. Megkönnyebbült, mikor kilépett az éles, vékony levegőre. Az ég halványan és ezüstös fénnyel messzire elterült. Elment az istálló mellől és leült a szabad udvarra. Itt jó fehér és hideg volt minden. A föld is hideg volt, mint a levegő, most jó volt a hideg. Kiszívta a forróságot és olyanná tette az embert, mint a kő.

A kő csak hever az udvaron, nem mozdul, nem csinál semmit, nem gondolkozik, nem eszik és nem veszi észre, ha belerúgnak. A földön ült és arccal fölfelé fordult.

Milyen nagyon nagy az ég és milyen nagyon sok csillag fénylik rajta!

Az iskolában kétféleképpen tanítanak. Úgyis, hogy isten teremtette a földet és a csillagok nekünk világítanak. Úgyis, hogy a föld égitest és forog a nap körül, mint a többi égitestek. A többi égitestek a hold és a csillagok.

Most mi lenne, ha mind a csillagok olyanok lennének, mint a föld?

Ha mind olyan lenne, akkor mindegyiken lenne egy ilyen utca, egy ilyen udvar, ahol ül egy fiú, mint a kő, szembenéz a csillagokkal és minden csillagból a saját szeme néz vissza rá. Apró sárga szemek lobogó fénnyel az éjszaka kiugró homlokcsontja alatt és így szólanak: - Hetedik parancsolat: - Ne ölj!

Megrendült és az ingó égbolton a csillagok érczengéssel összeverődtek. Aztán csend lett és mozdulatlanság.

Hajnaltájban váratlan zaj támadt az utcán. Megérkeztek a rendőrök és detektívek, akiket a házmester hajszolt föl. Mikor a doktor úr házigazdája éjfélután hazajött, belebotlott a kisbaltába. Fölvette és véres lett a keze. Fölfedezték a gyilkosságot és a házmester emlékezett rá, hogy ki ment ki utoljára a házból zárás előtt.

A fiú meg sem mozdult, mikor megdöngették a kaput és cseppet sem csodálkozott, mikor mindenki vadul feléjerohant. Már egészen kihült a hideg földön és a szikrázó csillagok hideg szeme alatt. A feje is, szíve is hideg volt, mint a kő.

Egy rendőr felrántotta a kabátja gallérjánál fogva és rákiáltott. De ő nem értette és nem is felelt rá. Valaki az istállóra mutatott és amint beléptek az emberek kézilámpáikkal, a nadrágtartó, amely egész a vályuig nyomon követte, feléjük lógatta útmatatóan ágait.

A zseblámpák fényénél akkora vérfoltok sötétlettek a szép szürke nadrágon, hogy a fiú egyszerre észretért és fölcsukló sírással gyászolni kezdte a tönkretett ruhát.