Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám · / ·
Lassan elindulok a folyosón, le a lépcsőn, a dübörgő hajógép felé.
Egészen furcsa érzésem van, agyamból hangok szakadnak ki, mintha én szólnék, én nevetnék, én kiabálnék: belőlem kiszakadt Éneim.
Vitatkoznak, pörölnek.
- Hülye, mit tettél?! Másnak harc nélkül otthagyni, ami a tiéd - ami az enyém!
- Hallgass! Mit tudod te, milyen közömbös dolog az, hogy az ember még egy nőt...
- Nézd a finomkodó arisztokratát! - Hihi, tán egy kicsit impotensek vagyunk!
- Persze, marha vagyok, ha nem csinálom vissza az egészet! Az a nő az enyém!
- Piha, nem úntatok rá még az útszéli állati élvezetre? Ó igen, ott lenni, nézni, ahogy ők...
- Jaj, most ledönteném az alsó ágyra, térdébe kapaszkodnék, ajkammal az ajkára tapadnék...
- Átsiklanék a zárt födélzeten, halkan odasurrannák a kajütöm ablaka elé, szépen bekukucskálok, nem sejthetik, hogy jövök. - Érzem, megsűrűsödik bennem a vér, dagadnak az izmok - letépem a ruháját, leszaggatom az ingét...
- Hagyjátok! Nem jobb, ha az a két gyönyörű fiatal test...
- Összekerítettem a bolgárt a románnal. Ime, a két ellenséges nemzet. Ime Európa!
- Ide a nőt, kár az elveszendő kéjért...
- Elmulasztom a látványt...
- Csiba, te parázna! - Kushadj, te néző! - Kinek tettem? Mindnyájunknak tettem, magamnak tettem, Énemnek, Éneimnek tettem! - Ó, hát nem én fulok a kéjbe, nem én szülök, nem én születek? nem én sóhajtok utolsót? - ezer millió emberben? - de igen, de igen - ó mert én vagyok te, te vagy én...