Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · M. POGÁNY BÉLA: ÉLET A PORBAN

M. POGÁNY BÉLA: ÉLET A PORBAN
A Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett pályamű
I.

Hét óra után az öreg csöndesen otthagyta az irodát s hazaballagott. Mindig egyedül ment. Lerobotolt életerejével színtelen porszem volt az életben. Az uccán kutya sem ismerte, senki sem üdvözölte, rá se néztek, úgy mentek el mellette, mint valami jelentéktelen szürke bogár mellett.

A negyedik emeleten lakott a folyosó végén. Fáradt volt: minden lépésnél belemarkolt a karfába.

Nővérét az ágyban találta.

- Mi az? Beteg vagy?

A nő ülőhelyzetbe emelkedett, merev testtartással, s szemrehányóan nézett rá.

- Igen, - mondta rikácsolva. - Influenzám van.

Úgy maradt mozdulatlanul.

- Miért nem gyujtottad meg a lámpát? Alig látni már.

- Azért csak nem kelek fel!

József megcsörgette gyufaskatuláját. A lompos, szomorú lámpafényben megtekintette nővérét.

- Boszorkány! - villant eszébe, de azonnal lelkiismeretfurdalást érzett s gyorsan érdeklődni kezdett. A válaszok titokzatos értelme az volt, hogy ma nem lesz vacsora.

Márta haja is őszült már s az a kevés, ami volt, kócosan, bomlottan laffogott szanaszéjjel feje körül. Sovány válla és vézna karjai ijesztő szemérmetlenséggel meztelenkedtek. Arcán rosszkedv fenyegetőzött.

- Takard be magad, hisz úgyis meg vagy hűlve!

Márta némán visszadőlt. Nyakig húzta a dunyhát. Haja szürke kígyói dúltan tekeregtek minden irányba.

Egymásra meredtek hipnotikusan, hosszú-hosszú percekig. Értették egymást, a szó felesleges volt köztük.

József szeme így szólt: “Márta testvérem, jól tudod, egész nap dolgoztam, kifáradtam, megéheztem. Belátom, ha rosszul érzed magad, le kell feküdnöd. Szívesen lemondok a vacsoráról és nem is az fáj nekem, hogy evés nélkül kell lefeküdnöm, hanem az fáj nekem, hogy nem ejtesz egyetlen egy sajnálkozó szót sem, amiért nem tudtál vacsorát készíteni testvérednek."

Márta szeme így válaszolt: “Tudom, hogy fontosabb neked a vacsora, mint az, hogy én halálos beteg vagyok. Éppen ezért nem gondoskodtam ennivalóról. Azt akarom, hogy ha már nem is érzel együtt velem, szenvedj te is, máshogy, akárhogy. Érezd te is, mily csapás az, ha én megbetegszem."

József szeme így folytatta: “Ne mondd, hogy a vacsora hiányzik nekem. Én a testvér szeretetének a hiányát érzem. Nincs egyebem, mint ez a nyomorult otthonom. Miért nem teszed elviselhetőbbé számomra ezt a “minimumra redukált" életet? Nem a gyöngélkedésed gátolt meg a vacsora elkészítésében, hanem az a rossz vágyad, hogy szenvedéseidért - melyeket én okoztam - rajtam állj bosszút."

Márta szeme így vágott vissza: “Gonosz vagy, József! Amiért életedet nekem áldoztad, azt kívánod, hogy rabszolgád legyek és kiszolgáljalak. Ha lelkemet is kiadnám miatta, áldozatodért aprópénzben követeled a törlesztést. Elvárod tőlem a cselédséget, de én csak azért sem leszek a cseléded!"

József szeme szikrázta: “Hát ha oly beteg vagy, mért vacsoráztál meg hazaérkezésem előtt suttyomban?"

Márta szeme villogta: “Azért, hogy megpukkadj!"

A merev nézésbe már szinte belezsibbadtak. József nyelt egyet, hümmögött és elkezdett sétálni fel-alá. Márta hisztériásan rikoltva fellobbant:

- Ülj le! maradj nyugton! Ne szaggasd az idegeimet!

Az ember riadtan hőkölt a rohamra. Szótlanul nézte. Maga sem tudta, sértő akarattal vagy igaz részvéttel kérdezte:

- Nincs szükséged valami orvosságra? Nyolcig nyitva a patika. Akarsz valamit?

- Tőled sem kell semmi, - bunkózta Márta s szemét lehúnyta.

A férfi szeméből könnyek hullottak hirtelen fájdalommal. Tőle nem?! Hát kitől? S már mindent odaadott. Olyat is, amit többé már nem adhat: ifjúságát.

Taglóval ütött bús marha: leroskadt. Elfödte arcát.

Csönd volt. Rémület sercegett a lámpában. Harminc éven át, e négy fal között, az öreg nő szavak kését szurkálta szívébe. Nem kellettek események, bűnök, még bűnös szavak sem, hogy egyik a másikat föleméssze. Hajszálnyi vágások és döfések, semmiségek elegendők voltak könnyük hullásához. Tán még ez se kellett: egymásnak szegezett lelkük összerebbenésével, gondolatok nem érzékelhető sejtelmével is horzsolásokat ejtettek egymáson. Összeláncolva, egymás terhére és átkára, vonszolták dupla terhüket a mozdulatlan életben. Oly közel voltak egymáshoz s oly homogének, hogy sohase tudtak egymásra találni, kivéve azt a szerencsétlen percet, amikor elhatározták, hogy mindhalálig együtt élnek. És túlságosan összeszövődtek ahhoz, hogy szét tudjanak válni.

A vénlány szipákolt, szörcsögött: orra lázasan tüzelt. Köhögött s olyankor fel kellett emelkednie. Teste rázkódott s míg szörnyű vonaglását hatásosan erőltette, sértő szemrehányással mutatott a férfira. Szót se szólt, de József tudta, hogy a csontos ujj végéből zeng-zúg a vád: “Te ölsz meg!"

Odament hozzá. Tanácstalanul megállt. A roham csillapodtával mondta:

- Menjek orvosért?

- Nem kell.

- Hátha rendel valami csillapítót? Nyolcig nyitva a patika.

- Nem kell semmi.

- Akarsz enni vagy inni valamit?

Márta nem is méltatta válaszra. Lehúnyta szemét. Arca ezt sugározta:

- Eriggy innét! Hagyj békében!

- Nem akarsz fejedre egy kis borogatást?

A vén csont meg se mukkant. József a leány fejére tette kezét. Márta elrántotta. Pulzusát akarta megtapogatni, de az kivonta csuklóját kezéből s a dunyha alá rejtette.

Rágta bajuszát. Kezét összeszorította, mert átgörcsösödött benne a gyilkosság tompa láza. Ó, ha ezt a ráncos, gonosz nyakát megkarmolná!

Rögtön utána elsárgult az önutálattól. Arca eltorzult, szemét összeszorította, foga vicsorgott, körmeivel kopasz koponyájába vájt s nyála elcsöppent.

Márta rápillantott és sikoltott.

József az ágy szélére bukott s esdekelve, rimánkodva nyafogta:

- Mondd, testvérem, ma mivel bántottalak meg, hogy úgy idegenkedel tőlem? Még a kezem érintésétől is húzódozol. Azért, amiért beteg vagy, ne bánts! Hisz ha rajtam állna, odafeküdnék helyedre. Átvenném bajodat. Véremet pohárba ereszteném, ha az meggyógyíthatna. Ruhámat orvosnak adnám. Mezétláb járnék az uccán, mert cipőmtől is megválnék. Egész éjjel imádkoznám, vezekelnék, térdemen vonszolnám magam egészségedért. Megbánom gonosz érzéseimet, ki nem mondott gondolataimat, a porig alázkodom, megtépem ruháimat, a bőrt lemarom orcámról, csak arra kérlek, ne tégy rosszá, ne légy rossz hozzám, hisz látod és annyiszor mondtam már, jó akarok lenni és szeretni akarlak. Életünk más volna, ha szeretnők egymást.

Márta türelmetlenkedett:

- Menj, menj! Őrült vagy! Pihenni akarok.

József, mint mindig, kihúzta zsebéből az ujság tegnapi számát, melyet főnöke gondossága juttatott hozzá a másnapokon s beletúrta magát. Lombtalan fejét a lámpafény virágozta be. Bánatát belelógatta Európa gazdasági életének káoszába. Pondró szívére rágörgette a trianoni átok malomkövét s gyomrába beleorgonálta az éhező Németország bömbölését.

Márta pedig óvatosan felemelkedett az ágyon, a dunyha alól elővonszolta karját s mint valami furkósbottal, megfenyegette. Szeme haragosra dülledt. Az öreg fiú rápillantott. Abban a minutumban szép csöndesen visszafeküdt; semmi sem történt. József úgy tett, mintha nem vette volna észre.

- Most nem is gyujthatok rá? - kérdezte lemondóan.

- Még csak az hiányzik!

A napihirek bűntényei közé menekült. Egy éhségből elkövetett öngyilkosság mentőötlethez segítette.

- Nem mehetnék le valami vacsorát venni magamnak? Mingyárt bezárják a boltokat.

Választ nem kapott. Pénzét minden elsején nővérének adta - nála semmi se volt. A helyzet ma megint élére fordult.

A falióra nyolc álmosat pettyentett.

- Hol a pénz? - esdekelte elszorult szívvel. Arca vonásai megnyultak, ráncai mélyen belekanyarodtak a husába.

- Nincs! - hörögte Márta s testét szegényes zökkentéssel arccal a fal felé dobta. Hirtelen visszafordult, szívrepesztő prüszköléssel dörrent egyet s újólag az ágy túlsó végébe hajigálta csontvázát.

József behorpadt mellel gubbasztott az asztalnál. Előre nyujtotta lábait, két kezét zsebébe lógatta s az ürbe néző szemmel kineszelt az udvar tavaszi zümmögésére. Mert a naptár szerint tavasz volt. Este volt, tavaszi este, hívások és belső szózatok ideje. Halványan előrémlettek régmult tavaszok, rózsaszínű vágyódások és egyéb pelyhedző botorságok. Ma már tudta, hogy a vágyódás boldog emberek csemegéje. Ez is elmult tőle, mint minden megfoghatatlan és elillanó szépség - és maradt helyében ez a négy kopár fal, ez a börtön itt és súlyos lánc, mely csontjáig mélyedt. Bágyadtan és öreges bambasággal hurcolta körül a szobán véreres szemét. Szutykos falak, beszeplőzve megölt állatkák feketés sebhelyeivel, ódon, billent butorok - a színtelenség szürkéje és az elnyűttség barnája. Itt minden hozzáöregedett, elócskult vele együtt. Még az óra is kimerülten rövidkéket lihegett a falon.

Élet! Élet! - hümmögte József.

Szeme látomásokra tágult. Érzéssel nem kísérte, ahhoz nagyon fáradt volt már, de látott tompult ragyogásban egyensúlyozó színeket, idegenszerű lobogásokat, harcias mozgékonyságot, meleget hintő reményeket s ilyesmiket. Tudta, de oly furcsának tartotta, hogy ő volt az hajdanán, akiben e friss dolgok keringtek vagy legalább is úgy rémlett, hogy ő volt az. Máskor ezt biztosabbra vette, ma kimerült és különösképpen levert. Kietlenség, elszáradtság, nem tavasz, csak este és csönd van körülötte.

- Mi lesz!! - sipított az ágyból a hang. (Ezt még alig értette.) - Mikor fekszel le már? Meddig égeted a lámpát? Hadd aludjam! Vinne el az ördög!

Feltápászkodott.

- Ne készítsek valamit az éjjelre, fiacskám?

Odament az ágyához, ráhajolt:

- Mi? Nincs szükséged valamire?

- Hagyj már békében! Ne légy oly utálatos!

Lehajolt, hogy megcsókolja, de Márta idegesen felkapta karját és mellbe taszította. Ijedten hunyorgott föl rá, aztán a párnába fúrta magát.

- Semmi - motyogta József szorult gégével -, jó éjszakát, jobbulást!

Eloltotta a világosságot. Átcsetlett-botlott a szomszéd cellába, ahol csak nyugvó vackának volt hely.

Lefeküdt.

Lompos és cammogó keserűség szívódott bele a sötétségből: megduzzadt tőle. Elérzékenyedett.

- Jaj életem! - siránkozta. - Bár vége volna már! Csak már a temetőben pihenhetnék! Uram teremtőm! Elfáradtam...

Márta is hasonlóképpen kesergett. Egész élete vigasztalan meddő várakozás volt a megváltó férfira. Ám csúfosra fordult minden, s immár a szenvedést megelégelte. Meggyűlölte az élőket és a holtakat s főleg Józsefet. Azelőtt a menekvésnek egyetlen egy útja lehetett volna: a céda szabadságtól ez az ember tiltotta el, puszta létezésével.

A folyosón lopakodó léptek surrantak. Szerelmes legények, vihogó szolgáló leányok. Gyermekek nyafogtak fonnyadt életerejükben. Mozgolódó élet vánszorgott keresztül a falakon.

Márta dörgőket tüsszentett. Vonítva köhögött, nyögdécselt. József rozoga szíve öregen riadozott.

A házmester parancsolóan dörmögött odalent s becsapta a kaput. Megrengett a ház.