Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

KARINTHY FRIGYES: MOLNÁRJÁTÉK A KASTÉLYBAN"-JÁNAK KRITIKÁIRÓL ÉS NÉHÁNY SZÓ ÁLTALÁBAN

erről a problematikusan érdekes kérdésről, a Molnár-darabokról, mert most már bizonyos, hogy valami bajom van velük, azontúl, hogy nagyon tetszenek és élvezem őket - és éppen azt akarom kimutatni, hogy ez nem az én egyéni bajom, és nem is az én bajom, hanem mégis inkább a daraboké, szóval igazam van.

Hát először is a «J. a. k.»-ban kritikái. Egyetértenek abban, hogy Molnár ezúttal a szinpadi rutin bűvészkonyháját tárta fel, semmi más célja nem volt, az izmai játékát mutogatta, súlyzók nélkül. Legalább hat kritikában olvastam a «boszorkányos» jelzőt, szinpadi technika, elmésség és nemtudommilyen főnevekkel kapcsolatban.

Ami a boszorkányosságot illeti, Könyves Kálmán kitünő kollégám álláspontjára helyezkedem. De strigis vero quae non sunt, nulla quaestio fiat. Abban, hogy valaki tisztességesen és jól megszerkeszt és kigondol egy ügyes és kedves szinpadi produkciót, szemben azokkal, akik ügyetlenül és rosszul és tehetségtelenül csinálják, nincsen semmi boszorkányság. Normális szinházi viszonyok közt az a természetes, hogy amit a szinpadon látok, az első perctől az utolsóig mulatságos és változatos és ötletes legyen, ha vígjátékról, pláne, ahogy Molnár mondja, anekdotáról van szó. A szinpad trükkjeinek leleplezése önmagában nem volna ujság és kuriózum - hiszen a névtelen szerző «Szinpadi képtelenségek»-jeitől egészen Pirandellóig számtalanszor próbálkoztak vele, kabarépódiumon és szinpadon is - Molnár érdeme, éppen ellenkezően, nem az, hogy megcsinálta, hanem az, hogy szellemességében és pompás humorában bízva, fel merte újítani ezt a műfajt. Hogy milyen sikerrel, bizonyítja a szinpadi siker. Ehhez nincs mit hozzátenni, - a «Játék a kastélyban» nem példátlanul, hanem igenis példásan és tanulságosan szembetűnő írói erényei, az elmés szerkezet, a gazdaságos, kiegyenlített dialógusok, a valőrben biztos kézzel elhelyezett önálló kis aforizma és tréfa-csemegék csettintgetve dícsérik lakomázó ínyünkben a jó szakácsot.

Ezen a ponton tehát csak szabatosabb fogalmazásra inteném a pongyola kritikát. A lényegbevágó tévedés ott kezdődik, hogy Molnár «ezuttal» nem foglalkozik az ő sajátos problémáival, hogy ennek a darabnak, életbölcseleti és életszemléleti szempontból tulajdonképpen nincsen «témája», hogy tehát ez a játék nem alkalmas a molnári filozófia molnári élet- és lélek-ábrázolás megértésének tanulmányozására.

Nagy tévedés. A Játék hősei, cselekvésben és gondolkodásban, nem marionettek, hanem tipikus Molnár-figurák, a legtipikusabbak közül valók - ami történik velük és általuk, merész és nagy ugrásban való kiteljesedése és továbbfejlődése annak az egyéni, furcsa hőskölteménynek, melynek egyes fejezetei a Molnár-darabok, - ebben a hőskölteményben a Játék korántsem intermezzó, hanem, vakmerő fordulat, előre lehetett látni annak, aki jól megértette az eddigieket.

Jól tessék figyelni. A Molnár-darabok és regények bonyodalma - kevés kivétellel - a rajongva szerelmes férfi hol kómikus, hol tragikus csalódásában oldódik fel, aki újra, meg újra rájön, hogy szerelme ingatag és hazúg kis nőcske ugyan, de ebben a minőségében is, sőt, úgylátszik - legalább Molnár szerint - ebben a minőségben még inkább kívánatos és vonzó központja vágyainknak és szerelmünknek. Minél jobban csal és hazudik a nő, annál jobban szereti őt Molnár boldogtalan férfieszménye. Van egy darabja Molnárnak, ahol a férfi közvetlenül a nőnek könyörög, hogy olyasmit hazudjon neki, amit el lehet hinni.

Már most, hogy a Játék hőse, a fiatal, vidám zeneszerző mennyire azonos az Ördög, a Testőr a Farkas és a Farsang hőseivel, bizonyítja a darab legszebb és legérdekesebb aforizmája, amelyben végre bölcseleti tétellé kristályosodva vágják a szemébe ennek a hősnek a molnári szemlélet e nagyon jellemző produktumát, hogy «az embert nem az első győzelem, hanem az első csalódás teszi férfivá».

Szép mondás, finom és mély ötlet. És elvinné magával az ember, mint egy kiváló szellem ajándékát - mert gyönyörűen hangzik. Azaz hogy: gyönyörűen hangzana - a harmadik felvonásban, mint rezümé és tanulság. Csak az a baj, hogy ez a mondás nem a harmadik, hanem a második felvonásban hangzik el. A második felvonásban ugyanis a csalódott férfi két öreg, bölcs barátja, miután ezzel a bölcsességgel megvígasztalták ifjú barátjukat, összebeszélnek és visszaveszik tőle ezt a bölcsességet, visszalopják tőle, mint valami brilláns ékszert, helyébe hamis követ csempészve, hogy ne vegye észre a lopást - ravasz trükkel bebizonyítják neki, hogy tévedett, hogy a nő nem is csalta meg és meghatva nézik, ahogy boldogan és szerelmesen öleli magához a nőt, alázatosan kérve bocsánatot a tévedéséért - fennen lobogtatva a hamis kővel helyettesített gyémántot. Szerepet tanult a színésznő, nem csalt - vissza az egész! S a becsapott férfi, akinek becsapására (vakmerő fordulat, mondom, még Molnárnál is) ezuttal nem az ördöggel és nem nőtársaival, hanem a becsapandó férfi két férfitársával szövetkezik össze a nő - a nővel összecinkoskodó férfitársaitól is becsapott férfi rajongóbb hittel szerelmes a nőbe, mint valaha.

Karrikaturámban, amit erről a darabról egy szinházi lapban írtam, az in flagranti jelenet úgy játszódik le, hogy a fiúnak az édesanyját ölik meg a jelenlétében - de a két bölcs öreg elkeni a dolgot, bebizonyítják neki, hogy tévedett és egy idegen nőre ráfogják, hogy az az ő édesanyja.

Nem hiszem, hogy túloztam. Ahhoz a változathoz képest, hogy ezuttal nem vénasszonyok, hanem bölcs öregemberek kerítik el a szerelmes vőlegénynek, harmatos rózsa gyanánt, a bordélyház virágát - nem is olyan túlzott vicces változat, ha csalás helyett gyilkosságot játszatok el, - persze, feltéve, hogy vagyok olyan ügyes humorista, mint Molnár.

Dehát, úgylátszik, nem vagyok. Én ebben a témában semmi vicceset nem látok. Vagy ha igen, ez egy roppant kellemetlen és kínos vicc. És Molnár legtöbb vígjátékát ilyen kellemetlen és kínos viccekre építette fel. Vannak jó viccek és vannak jó viccelőadók. A jó viccelőadók azért veszélyes emberek, mert a rossz viccet is úgy tudják előadni, hogy az ember kénytelen nevetni rajta. De ez másféle nevetés - nem az a felszabadító, vidám, amitől felüdül a lélek. Ez valami kínos és feszengő és viszolygó nevetés, amiből a nevető társaság tagjai nem tudnak egymásra nézni és utánna kellemetlen érzéssel mennék el.