Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Kürti Pál: TENGER ÉS TEMETŐ
Szabó Dezső új novellái. - Athenaeum

A háború alatt valamelyik pesti kabaréban énekeltek egy chansont: - a magyar bak idegen földön elesik, holttestét nagy idő mulva betemeti a rög, csak a görcsbeszorult keze mered égnek; jön a paraszt és magot vet; és hull a mag az égnekmeredő karra és ott szökken a búza a legszebb kalászba, ahol a magyar katona holtteste porlad.

Ez a melodramatikus giccs jut eszembe, mikor Szabó Dezső új novelláit olvasom. Itt van mindjárt az első: - Patkó István gazdag parasztgazdának a tüdejét kikezdi a kór. Elmegy Olaszországba gyógyulást keresni; de csak betegebb, betegebb lesz. A végtelen tenger mint valami értelmetlen, meddő világ bámul rá. És a magyar paraszt nekiindul lázban égő testtel búzaszemeket gyűjteni; egy szikla tetejére hág és széles, nagy mozdulatokkal magot vet a tengerbe: hadd teremjen kalászt az is, mint az otthoni fekete föld. Azután meghal.

Második melodráma: - Az iszákos apa vérig kínozza szegény anyátlan gyerekeit. A felbőszült falubeliek agyon akarják verni az őrjöngő részeget, de a napfény bíborsugarai megvilágítanak egy együgyűen megpingált képet: Krisztus a keresztfán, öt szent sebéből patakzik a vér, - s a tömeg térdreborul az örök Szenvedés előtt.

Harmadik melodráma: - A gonosz, kapzsi kapitalistát elkapja a halálfélelem. A temetőben kószál s meglátja egyik sanyargatott vazallusának árváját édesapja sírjánál. A gonosz ember megigazul: ott, a tengerparti kis temetőben, az éjszaka csillagos sátra alatt magához öleli a didergő árvát. Jóság, jóság!

És így tovább. Mindegyik novella egy-egy széles, romantikus tablóval zárul. Belső szerkezetük szakasztott a modern kabaré-dalé: pár durva vonással felvázolt regényes történés (a ballada elsatnyult ivadéka!), képeslevelezőlap-szimbolika (a földből kinyúló halott ököl vagy a tengerbe búzát vető paraszt!) és végül a nagy tabló, a mozsárágyúként elsütött pointe, amely bíborban és aranyban fürdik és magába szeretne ölelni mindent, ami jó és drága.

*

Egy chanson elgondolása nem lehet epikus természetű; a Szabó Dezső irásaiban is hiába keresünk epikus megformáltságot.

Nem győzünk álmélkodni alakjainak végtelen naivitásán. Gyermekkoromban mohón olvastam Hoffmann apó történeteit, amelyeket a serdültebb ifjúság számára írt; azokban találkoztam utóljára olyan iszákos apákkal, olyan vén zsugoriakkal, olyan nyomorgó komédiáscsaládokkal, amilyenek a Szabó-novellákban vannak.

Persze hogy az ilyen alakok csak kezdetleges romantikával odapackázott történéseknek lehetnek hordozói. Azaz: a Szabó-novellákban szó sincs történés és alakok szerves öszefüggéséről, egymásból-születéséről, egymás-meghatározásáról. Történés és figura itt csak a szó kedvéért van, amely gáttalanul, ijesztő bőséggel ömlik Szabó Dezsőből. Kezdetben vala a szó, igaz, ám az evangélium szerint azért jött a szó e világra, hogy a káoszból rendet formáljon. De Szabó Dezsőnél megmaradt annak, amiből a világ teremtésekor kiszakadt, hogy fényeskedjen benne: céltalanul kerengő lének, parttalan háborgásnak.

*

Szó, szó, szó... Szenvedés, szenvedés! Jóság jóság! Nyomorúság, nyomorúság! A szavak generál-szószából kiabálnak felénk segítségért ezek a fogalmak, hogy mentsük meg őket, különben megfulladnak.

Szabó Dezsőnek még egyetlen kötete sem jelent meg előljáró beszéd nélkül; ezekben újra és újra kijelenti, hogy ő a végtelen emberi szenvedést és nyomoruságot énekeli.

Hát azzal a végtelen emberi szenvedéssel és nyomorúsággal furcsán vagyunk a művészetben. “Zongorázhatják" s “hárfázhatják" órákhosszat a fülünkbe és vaskos kötetekben vagdoshatják a fejünkhöz: szenvedés! szenvedés! - nem érzünk belőle semmit. Ha végigmegyek egy kórházszobán vagy egy nyomortanya oduit látogatom, akkor valami pozitív érzés kerekedik bennem, bár ennél az érzésnél is nehéz megmondanom, hogy milyen alkatelemekből áll. De vajjon mit érezhet az ember, ha egy író egyebet sem tesz, mint szavakkal ráfogja: ez a végtelen emberi szenvedés! itt van egy iszákos apa, itt vannak satnya kis árvák, itt van egy szegény éhes gyilkos, nesze neked még egy tüdőbajos!

Szabó Dezső örökké előszavakat ír. Minden novellája újabb előszó: no, most a végtelen emberi szenvedést fogom bemutatni! Csingilingi, elindul a mese-szekér: volt egyszer egy gonosz ember... volt egyszer egy tüdőbajos, szifiliszes, sápkóros koldus, aki meggyilkolta apját-anyját... tovább aztán nem is jut a szekér: elsodorja a szavak hömpölygő áradata.

*

Igen: vannak Szabó Dezső e legujabb kötetében is szép mondatok bőven. Megdöbbentően plasztikus hasonlatok, üdítően új szókeverések.

Dehát jelent ez valamit - lényeget, - egy költő megitélésénél? Ugyanilyen plasztikus hasonlatok, ugyanilyen üdítően új szókeverések voltak régebbi köteteiben is. Lehetséges itt még fejlődés?

Legfeljebb, ha azt jegyezhetjük fel, hogy az Ecce homo című novellába átvitte azt a fajta szatírát és szociálkritikát, amelyet eddig csak regényeiben meg interjuiban használt.

A Szabó Dezső-féle pamflett-regény után tehát megszületett a Szabó Dezső féle pamflettnovella.