Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · FILM-FIGYELŐ · / · HEVESY IVÁN: A PESTI FILMKULTÚRA

HEVESY IVÁN: A PESTI FILMKULTÚRA
2. A FILMDRAMATURGIA

A filmdramaturg névnek kettős jelentése van. Így nevezik a filmgyártásban a szcenáriumírót, vagy azt, aki a film rendezését dramaturgiai szempontból ellenőrzi és így nevezik a filmforgalomban azokat is, akik valamely filmnek előadásra való előkészítését elvégzik és az idegen gyártmányú film feliratait lefordítják.

A filmdramaturg egyben a filmkölcsönző vállalatnak művészi vezetője is, azonban egész tevékenysége természetszerűleg erősen alá van rendelve a film életét annyira domináló kereskedelmi szempontoknak. Éppen ezért felelősségteljes, százféle szemponthoz kényszerülten igazodó munkája közben a jó és hasznos mellett igen gyakran sok rosszat és ártalmasat is produkál. Ő a végrehajtó eszköze azoknak a kívánalmaknak, amelyek a moziigazgatóktól vagy a filmcenzurától erednek. Nem független ember tehát a filmdramaturg, hanem egy kereskedelmi vállalat alkalmazottja, akinek gyakran kenyere van ahhoz kötve, hogy elvállalja a filmnek, mások művészi alkotásának, csonkítását végző pribék szerepét.

Az igen magas színvonalon álló magyar filmdramaturgia munkásainak elitje ezt a pribékmunkát fájó szívvel, a művészi lelkiismeret kínlódásával végzi, salakja azonban fásult közönnyel, vagy az ismert pesti cinizmussal. A kényszerítő, exisztenciális körülmények azonban valamennyiüknél csak mint enyhítő motívumok jöhetnek számításba, mert az erkölcsi és művészi felelősség alól őket teljesen felmenteni semmiképen nem lehet. A filmdramaturg filmkurtító munkájának művészileg és erkölcsileg csak az elért eredmény adhat kevesebb vagy teljesebb mértékű igazolást, az, hogy ha már másnak a munkájába belenyúl, a változtatással javítja vagy legalább nem is rontja a filmet.

A film megrövidítésének négyféle oka szokott lenni: az első, amelyről már beszéltünk, amikor a moziigazgató sok filmet akar belegyömöszölni a műsor Prokrustes-ágyába, a második a filmcenzura beleavatkozása, a harmadik, amikor a film a magyar közönség számára idegen vagy érthetetlen motívumokkal van felhízlalva, és végül a negyedik eset, amelyben a dramaturg úgy találja, hogy az egyébként hatásos szüzsé az eredeti filmfeldolgozásban vontatottan, vagy egyenesen unalmasan hat.

Az első esetben, amikor a film mindenáron való megrövidítése a cél, néha a dramaturg egyúttal felfedezheti a harmadik vagy negyedik oknak fennforgását is, és ilyenkor a műsorba való belerövidítéssel együtt eltávolítja a helyi vonatkozású epizódokat, kivágja az unalmas helyeket, és fokozza a film tempóját. Ez azonban a ritkább és szerencsésebb eset, mert a helyzet legtöbbször az, hogy a kivágásokat semmi egyéb nem indokolja, mint a műsorba való beleszorítás. Ilyenkor természetesen magát a mesét, a külső akciót bajos rövidíteni és így a képek ritkításának többnyire a lelkiállapotokat megfestő, indokoló és nüanszirozó játékrészek esnek áldozatul. Tehát éppen a film legértékesebb részei.

Ehhez rögtön hozzá kell fűznünk egy megjegyzést, nemcsak az intelligens filmközönséghez, hanem sokkal inkább az utóbbi időben nagyon elszaporodott, filmhez nem értő filmkritikusokhoz adresszálva. Ezeknek a kritikáiban ugyanis lépten-nyomon találjuk, hogy ezekért a barbár, a filmet sokszor értelmetlenné tevő kivágásokért a filmen feltüntetett dramaturgot vonják felelősségre, pedig ezt a csonkítást vagy maga a mozis végzi el, vagy pedig házi dramaturgjával végezteti.

A filmcenzura által követelt változtatásokról később bővebben fogunk szólni. A helyi vonatkozásokat eltávolító, az unalmas és tempótlan foltokat kigyomláló beavatkozásról más elvi álláspontunk nem lehet, mint az, hogy ezeket csak a film szerzőjének és rendezőjének hozzájárulásával volna szabad megejteni. Miután azonban gyakorlatilag ezt az elvet ma még képtelenség lenne keresztülvinni, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy vannak filmek, amelyeknél a rövidítés a film hatásának javára szolgál.

A filmbe való dramaturgiai beavatkozás azonban természetesen nem merül ki a film megrövidítésében. A dramaturgnak módjában van úgy dolgozni át a filmet, hogy módosítja a képek sorrendjét, bizonyos motívumoknak csökkenti, másoknak kiemeli jelentőségét, az egyes figurák karakterét hangsúlyozással vagy tompítással átszinezi, a szinészi alakítás elnyujtottságát vagy túlzásait lenyesegeti, az egész film tendenciáját, alapgondolatát vagy szimbolikus jelentőségét erősebben kidomborítja, vagy ellenkezően, elhalaványítja.

Nem szabad tehát azt hinni, hogy a filmdramaturg munkája alárendelt, szolgai munka. Igenis, meg kell állapítani, hogy a filmdramaturg, amint jó filmből rosszat csinálhat, éppen úgy megteheti azt is, hogy a rossz filmet emeli, javítja, élénkíti, tömöríti és plasztikusabbá teszi. És itt hozzá kell tenni, a magyar dramaturgok javára szólván, hogy amíg a filmrontást majdnem mindig kényszerből, mások akaratából végzik el, addig a film javítását, amely néha az egész filmnek szinte újjászületéséig emelkedik, egyéni kezdeményezésből teremtik meg.

Érdekesnél érdekesebb példákat lehetne felsorakoztatni a magyar filmdramaturgok működéséből, amelyek mind azt bizonyítanák, hogy vannak indokolt beavatkozások és a film értékét nagy mértékben emelő átdolgozások. Elégedjünk itt meg avval, hogy csak egy-két jellegzetes, a beavatkozás különböző lehetőségeire rámutató esetre világítsunk rá. Pacséry László, akinek nagy gondossággal és művészi szeretettel teli munkáit maga a filmszakma is a legkitünőbbek között értékeli, Abel Gance “Száguldó kerék" című filmjének magyar előadásra való előkészítésével adta tanujelét annak, hogy a dramaturg mennyit hozzáadhat a filmhez. Többek között igen érdekesen fejlesztette tovább a filmnek azt az ötletét, hogy a felírások alatt sínek szaladjanak, nehogy a felírás megállítsa a félőrült mozdonyvezető által vezetett vonat rohanásának tempóját. Amikor az utolsó felírás tartalma azt jelezte, hogy a részeg fütő mégis megállította a katasztrófába rohanó vonatot, a felírás alól kiszaladtak a cikázó sínek. A mozgás tempójának folytonosságát biztosító mozgó felírásalapnak módszerét azután Pacséry átvitte más filmekbe is, így például Cecil B. de Mille “Az élet tékozlói" c. filmjébe, ahol a film elején lefolyó aqua-plan-versenyben alkalmazta ezt a metódust. Karakterisztikus példa ez arra, miként fejlesztheti tovább a rendező felcsillanó ötletét a dramaturg és miként teheti azt a filmstilus egyetemesebb kincsévé.

Olyan eredményes hozzáadást sem találunk sokat külföldi átdolgozásokban sem, mint amilyent Szántó Lajos alkalmazott Chaplin remekművében az “Aranyláz"-ban. A zsemlyetáncot, amelyet az eredeti film csak egyszer hozott, ő még egy kópiában megcsináltatta és egy felírás segítségével beleiktatta a filmbe, mintha Georgia és barátnői ismételtették volna meg Chaplinnel. A leányok megismételtető tapsa a moziközönséget is tapsra animálta és így kialakult az a kedves határ, ami, azt hisszük, egyedülálló a film történetében, hogy egy jelenetet megujráztat a közönség. Ez az ügyes fogás egyúttal olyan közvetlen kapcsolatot tudott létesíteni a film és közönsége között, amilyenre még szintén nem volt eddig példa.

A film indokolt összevonására éppen a közelmultban mutatott kitünő példát Váczi Dezső, aki a “The Big Parade" tömörítésével, az idillikus frontmögötti élet elhagyásával feszültebbé és fojtottabbá, drámailag mindenképpen mélyebbé és hatásosabbá tette a filmet. Itt rámutatunk a rövidesen előadásra kerülő “Jasszband" c. filmre is, amelyben Fodor Sándornak sikerült az eredeti groteszk burleszkszerűségek helyett a film társadalmi szatiráját, jelképes erejét hatásos konturokban felszinre hozni és kiemelni.

A dramaturgiai módosításnak különösen sok önálló komponálást igénylő esetei azok, amikor a dramaturgot az elé a feladat elé állítja a kölcsönző vállalat, hogy két rövidebb, magukban jelentéktelenebb burleszket egyetlen nagyobbszabású burleszkké dolgozzon össze. Akár elfogadjuk annak megengedhetőségét, hogy művészi produktumokat ilyen szabadsággal módosítsanak, akár nem, azt mindenesetre el kell ismernünk, hogy az ilyen munka a filmdramaturgia bravurjai közé sorolható. Ilyen dramaturgiai bravurt végzett el két rövidebb Buster Keaton-bohózatnak “Lakást keresek" című attrakcióvá való egybedolgozásával Mihály István, aki egyébként is egyike a legtöbb önálló koncepcióval és friss ötlettel dolgozó magyar dramaturgoknak. És egy ugyanilyen dramaturgiai bravur szerzője volt nemrégiben Szántó Armand is, aki két George Harris-burleszket “Samu, a hős szabó" címen dolgozott össze nagyobb szabású vígjátékká. Ugyancsak ő volt az, aki német vállalatok meghívására tömörítő és tempót fokozó “megvágással" átdolgozta a “Nyomorultak" és “Strogoff Mihály" cimű francia filmek Németországban forgalomba kerülő példányait. Meghívása nemcsak az ő művészi készségeinek elismerését jelenti, hanem bizonyítékát annak is, hogy a magyar filmdramaturgia fejlett színvonalát a nemzetközi filmpiac is jól ismeri és értékeli.