Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ · / · RABINOVSZKY MÁRIUS: RIPPL-RÓNAI INDULÁSA

RABINOVSZKY MÁRIUS: RIPPL-RÓNAI INDULÁSA
III.

Munkácsy emberi jósága és művészi fölénye a fiatal Rippl-Rónait első párisi éveiben magához vonzotta és magához láncolta. Rippl-Rónai látszólag sokatígérő Munkácsy-tanítványnak indult. De érzékeny egyénisége megszimatolta a «levegőben lógó» új lehetőséget. És amíg barnatónusos, rembrandtgőzös, bitümösen tompított színű elbeszélő kompozicióit rakosgatta vásznára - melyeken a mester protekciója révén már-már igen jó áron sikerült túladnia -, addig titokban példás cloisonnismet csinált, ami néha nem állott egyébből, ujjnyi vastag kontúrral jelzett zárt sziluetteknél.

Nem fogjuk megállapíthatni, mit köszönt válaszútján a fiatal Rippl-Rónai a pont-aveni kalauzolásnak. De tagadhatatlan, hogy már ahhoz is rendíthetetlen iniciatív ösztönre lett volna szüksége a magyar fiúnak, hogy a bálványozott mester bűvköréből kivonja magát, felismerje a szédítő párisi forgatagban az itt-ott csak eldugottan felbukkant új jelenségek sajátságát és bátran valljon színt a forradalmi stílus mellett. De Rippl-Rónai kezdettől fogva oly határozottsággal, oly érettséggel indult útnak, hogy joggal feltételezhető fejlődésének autochton volta.

1889-ben már ott volt közöttük, a kilencvenes években pedig együtt dolgozott a szintétisták legjobbjaival, szoros barátságban Maillollal, aki akkoriban még festő és szőnyegtervező volt és csak később, nem utolsó sorban Rippl-Rónai biztatására, vált szobrásszá. Itt kapcsolódott Rippl-Rónai életébe az iparművészet is, mely organikusan szövődött a szintétikus festői mozgalomba. Ha Rippl-Rónai nem volna par excellence ízig-vérig bohém természet, fölényes tudása, biztos kezdeményező érzéke a Millénium idejében talán egy átfogó művészi-iparművészi mozgalom élére állíthatta volna Magyarországon. Így az az ebédlő, melyet a szőnyegtől az üvegkelyhekig, a függönytől a pohárszékig Andrássy Tivadar gróf részére tervezett, elszigetelt munka maradt. Ezidőben az új litográfiai mozgalomban is élénk részt vett Rippl-Rónai, mely a könyvillusztráció, a könyvfedél, az ipari grafika, a plakát számára keresett új és részben úttörő stílust.

A kilencvenes évek elején Rippl-Rónai egy-egy rajzán és tájképén ki-kiütközik Gauguin hatása, de sohase annyira, hogy az alapelvek rokonságán kívül növendéki viszonyról lehetne szó. Közvetve vagy közvetlenül hatott rá Whistler, különösen fehér-fekete «szimfóniáival», melyekben a dekoratív síkszerűség a domináló elem. De Rippl-Rónai egyénisége itt sem alkalmazkodott szolgailag a tekintélyt parancsoló példaképhez, és függetlenségét meg tudta óvni Toulouse-Lautrec stílusbeli és fizikai közelségével szemben is.

Cézanne-nal 1890-ben ismerkedett meg Rippl-Rónai, közvetlenül azután, hogy Vollard a mester képeit kiállította és vagy százat meg is vásárolt belőlük. Ez volt az az idő, amikor az ifjúság felfedezte a maga számára Cézannet. Cézanne hatása Rippl-Rónaira azonban csak a kilencvenes évek legvégén válik nyilvánvalóvá: az árnyalatnyi valőr fokozott kultuszában, a szürkés-rózsáslilás színakkordokban és a képek tudatosan leegyszerűsített, mértani szerkezetében. Nehéz eldönteni, melyik periódusában alkotta Rippl-Rónai pompásabb, finomabb és teljesebb képeit: «fekete-fehér» korában, vagy 1900 körül, amikor Cézanne vitt új színt festészetébe. - Amikor 1902-ben hazatért, akkor ismét új irányba fordult érdeklődése; a pointilizmussal kisérletezett, kevéssé szerencsésen.

*

Itt kell megemlékeznünk Rippl-Rónai művészi gyakorlatának legfőbb elvéről, arról a bizonyos «egyszerrefestésről», melyet az igazi festészet alfájának vall. Rippl-Rónai sokszor fejtette ki írásban és szóban, hogy a festmény művészi értéke éppen úgy, mint technikai tartóssága, azon múlik, hogy «egyszerre legyen festve». Ezt sokan tévesen úgy értelmezik, hogy Rippl-Rónai együltében kíván megfesteni egy egész festményt. A valóságban Rippl-Rónai követelménye csak az, hogy a festő egy-egy ülés alkalmával a vásznon, annak egész kiterjedésében, egyenlő sokat dolgozzon. Leiblnek van olyan vászna, melyen a hófehér alapozásból egy a legvégsőbb részletekig kidolgozott kéz merül elő. Rippl-Rónai ezen eljárás ellenkezőjét prédikálja: amikor a festő a napi munka végeztével otthagyja vásznát, az ecsetvonások arányosan legyenek a vászon egész területén elosztva; ha egyetlen rétegben fedi a festék a vászon egy sarkát, úgy az egész vásznat egyetlen síkban kell fednie. Ha kihagyások vannak, úgy azoknak is egyenletesen kell eloszlaniok. Nem szabad az egyik helyen pasztózusan, a másikon higan festeni, hanem szigorúan egyenletes fakturával kell az egész képet elkészíteni.

E látszólag külsőséges regula mögött több rejlik egy művész «bogaránál». Ez az «egyszerrefestés» jelenti azt, hogy Rippl-Rónainak az ábrázolás minden egyes része egyenlően fontos, hogy nincsenek képein - legalább is az általunk ábrázolt korban nem voltak - hangsúlyozott és hangsúlyozatlan részek. A dekoratív, sziluetszerű festésnek, a szűzsé tagadásának ez egyik leglényegesebb jellemvonása. A kép szigorúan szerkesztett alkotás; egy portrén például a széktámla sziluetje éppoly lényeges alkatrész, mint az arc, és az órainga görbülete ugyannyira «lelki» a maga expressziv tartalmában, mint a hüvelykujj ízülete.