Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

IGNOTUS PÁL: HÁZASSÁGGAL VÉGZŐDIK
Zsolt Béla regénye - Genius-kiadás

Először a hangja kapott meg e kitünő regénynek, mondhatnám az író modora. Azé az emberé, aki minden gene, elfogódottság és nyomdafesték parancsolta ünnepélyesség nélkül, komoly és meghitt szemmel néz a szemünkbe, nem mintha el akarná hitetni, hogy annyira szeret bennünket, nem mintha viselkedésének szeszélyes közvetlenségével vagy familiáris melegségével akarna «megfőzni», hanem, mert így maradéktalanabbul és pontosabban tudja magát megértetni. S aki mégis tartózkodó, fegyelmezett, udvarias, formaságokra ügyelő - megint nem azért, hogy a formaságait komolyan vegyük, hanem mert így kényelmesebb. És mert tudja, hogy sokkal könnyebb őszintének lenni, ha az ember a konvencionális formákat látszólag elfogadja, mint hogyha ereje javarészét a már beidegzett formaságok elkerülésére s egyéni gesztusokkal való pótlására pocsékolja; hogy bármennyire komikus, nehézkes és hazug alkotmány is az emberen a ruha, mégis könnyebb ruhában emberinek lenni, mint meztelenül; és, hogy bármennyire dogma, mulandó dogma és gondolatkatasztráló dogma is a meglevő szintaxis, mégis könnyebb beléje helyezkedni s fáradságos virtuozitással a szabályait kijátszani, mint baltával nekimenni. Illetve: nehezebb annak számára, aki dekorativitásra, érdekességre vagy lírai intenzitásra törekszik, de könnyebb annak számára, aki elsősorban nem akar egyebet, mint valamit pontosan elmondani. Zsolt Béla ezt akarja, s ahol a szabályszerű elbeszélő hangot mégis megtöri, ott sem teszi ezt lírai hevületből vagy dekoratív szándékból, hanem kényelmességből, vagy, ami ebben az esetben ugyanazt jelenti: pontosságból. Egy hirlapi nyilatkozatában Stendhalt vallotta mesterének s bizonyára tőle tanulta a merészséget, hogy a zsurnalisztikus és essay-szerű fordulatokat és kifejezéseket skrupulustalanul elfogadja, ami annál idegenebbül hat, mert a magyarban sokkal lényegesebb különbség van a tudományos, publicisztikai, üzleti és belletrisztikus terminológia közt, mint a németben vagy pláne a franciában. Zsolt azonban éppen ezt az idegenszerűséget, az idegen szavaknak ezt a rikoltó prózaiságát használja fel arra, hogy mondatainak zamatot és lendületet adjon. Szellemes és óvatosságában is bátor stílista, aki éppen azzal válik prózájában is költővé, hogy annyira tisztán prózaíró, sans chichi, amennyire nem elbeszélőink, de kritikusaink és publicistáink sem igen mernek azok lenni.

Ugyanez az óvatos bátorság, ugyanez a temperált bizalmasság a dolgok látásában. A regény milieuje mai, sőt aktuális, a szó riporteri értelmében. Zsolt annak is veszi, leplezetlen intimitással kezeli nemcsak a helyzeteket és eseményeket, hanem figuráit is. Gyakran engedi meg magának a luxust, különösen a regény első és legeredetibb részében, hogy egy pregnáns magyarázó vagy inkább csak utaló mondattal intézzen el olyan folyamatokat, amelyeket hosszú oldalakon keresztül festegethetne és dramatizálhatna; jellemző rá, hogy szeret harmadik személyben, oratio obliquában beszéltetni, a maga legkomolyabban vett elmélkedéseit is feloldva a figurák közhelyeiben és ürügyeiben, «alibielveiben». De éppen az intimitásnak ez a leplezetlensége, éppen az, hogy a szubjektív idegmoccanásokat is tervszerű szárazsággal és szenvtelenséggel teregeti ki, igen, éppen ez az akart és hűvös, írói és emberi szemérmetlenség biztosítja mégis az író fölényét figuráival szemben. Biztosítja, hogy ne váljék a gesztusaik dupejévé, biztosítja, hogy az életükből összeszedett apró esetlegességek lehangolóan mechanikus törvényszerűséggel kapcsolódhassanak egymásba, egésszé.

Tehát illuziótlan regény. Egy sivár, reménytelen világ, ha nem is lefotografálva, de fotografikus eszközökkel kivonatolva; intellektuálissá desztillált részletnaturalizmus. Az emberei öncsalóan eltökélt célokért cselekesznek, vágyaik és elhatározásaik ellen cselekesznek és, általában, többet nem cselekesznek, mint cselekesznek. Különösen áll ez a regény hősére, tárgyára, Majoros Mihályra, akinek jóformán egyéb tulajdonsága sincs, csak a neuraszténia.

*

Milyen ember ez a Majoros Mihály? Antipatikus. Legalábbis antipatikusnak kellene látnom, ha nem ismerném minden porcikájában, ha tehát nem kellene szükségszerűnek és magától értetődőnek tartanom, hogy olyan, amilyen. Elsősorban és főként: nyavalyás, anélkül azonban, hogy a nyavalyáiért akár bacillusokat, akár társadalmi igazságtalanságokat lehetne felelőssé tenni. Ami idegesítő, elkedvetlenítő, fárasztó és émelyítő körülmény az életében felbukkan, mind az ő legmélyebb énjének kívánságára jelenik meg, mind csak kiegészítője és titokban áhított ürügye az ő eredendően lusta és életre-nem-való lényének. Sokkal inkább, mint a munkára és szerelemre és örömre és bizalomra serkentő körülmények, amelyekkel nem tud mihez fogni s amelyek csak arra jók neki, hogy felfedezze bennük a megnyugtató, tett és erőfeszítés alól felmentő szépséghibát. Meglehetősen tudatos ember, de az öncsalásról nem mond le, mert előre is érzi, hogy ha nyugalmi ürügyeit elveszti, semmije sem marad. Lelki élete mindig a tudatalatti és tudatfölötti küszöbén táncol - tudja, hogy hazudik magának, de nem hajlandó tudomásul venni. Belelovalja magát a nagyreményű és magános zseni attitudejébe, hogy legyen jogcíme Horvát Eszter pénzéből élni. Belelovalja magát a nemzeti tradiciók tiszteletébe, hogy legyen jogcíme a forradalomtól félteni Eszter pénzét. Belelovalja magát a «küzködés nélkül nem lehet nagyot alkotni»-szerű elméletekbe, hogy legyen jogcíme Esztertől számonkérni elprédált ífjúságát s az Eszterrel folytatott házi csetepatékban kiélni tehetetlenségén való dühét. Amikor a szép Vera felajánlkozik neki, ijedtében azonnal kreál egy theoriát, hogy ezt így, előre megfontolt szándékkal nem lehet, ebbe bele kell sodródni. Amikor Eszter, aki végül már minden lélekzetvételével és köhögésével az idegét fürészeli, hajlandó elválni tőle, hirtelen apai gyöngédséget fedez fel magában a leány iránt, hogy továbbra is vele maradhasson. S Eszter ideális medium: nagyjában ugyanaz a lusta-nyugtalan természet, mint Mihály, de nem olyan tudatos és éppen ezért határozottabb gesztusokban, lelkesebben és kiegyensúlyozottabban, gátlástalanabbul éli ki a maga hazugságait. Komolyabban veszi a gyerekességeket, mint Mihály és, éppen ezért, felnőttebb, a világban otthonosabb nála. Mihály csakugyan valami anyafélét szeret és un ebben a nőben, aki mindig készséges rajongással támogatja őt az alibi-elvekkel folytatott játékokban, sőt be is vásárol számára ilyen játékszereket a szociológiai előadásokon, a forradalmi brosürákban etc. S emellett ellátja koszttal, kvártéllyal, ruhával és a maga kényelmes közelségével.

A regény akkor érkezik el voltaképeni centrális problémájához: a rossz idegű ember szekszuális impotenciájához, amikor Mihály először próbál igazán kilépni ebből az életkeretből. Amikor az Esztertől lopott pénzen meg akar vásárolni egy elegáns szőke kokottot, de elfogódottságában, gyámoltalanságában, minden ismeretlentől és cselekedettől való irtózásában csak egy megalázó fiaskó csömörletes emlékét viszi magával, amely véglegesen elsorvasztja energiáját s véglegesen Eszterhez köti. Eszter pedig ugyanekkor hidegül el a fiútól, amiért az ő kellemetlen toporzékolásokban kitörő tudatosságával és bölcselkedések mögé bujtatott gyávaságával és kényelemszeretetével széttaposta minden illuzióját. Eszterből «nagyvilági nő» lesz; eddigi intellektuális és erotikus játékszereit újakkal cseréli föl s elhagyja Mihályt, éppen akkor, amikor a fiú leginkább kezd reá szorulni. Így derül ki, hogy Mihály igazában őt szereti, valami utálkozó nosztalgiával, valami meghatározhatatlan, negatív szenvedéllyel; csak őrá tud úgy gondolni, ahogy férfi nőre gondol, s néhány esztendei kétségbeesett kapálódzás, vergődés, tervelgetés és vőlegénykedés után, őt is veszi feleségül. Lemond a menyasszonyáról, Veráról, a «kemény, okos, illattalan szűzről», akire mindig áhítozott, vagy azt hitte, hogy áhítozott és vállalja a lomha húsú, kesernyés szagú, kreol bőrű nőt, akitől mindig szabadulni szeretett volna. Lemond nagyszabású terveiről, amelyeknek megvalósítására tehetséget gondolt magában és vállalja a szürke, minden lelki erőfeszítés nélkül való munkát, amelyhez semmi köze sincs. Lemond minden illuzióról, amellyel helyzetét szépíthetné, lemond minden reményről, hogy nyárspolgári életformájából kiléphessen és vállalja a «stabilizálódott boldogtalanságot», azt a «nyugalmi állapotot, mely aránylag elviselhetővé teszi az életet és a legtöbb fölényt adja a változékony helyzetekben». Ami persze ismét hazugság, ismét gyáva önigazolódzás, egy nagyon is nyugtalan, aktívitásra vágyó ember álfölényes belenyugvása a mozdulatlanságba, a kelletlen munkába és a kelletlen monogámiába. De valóban a legmegdönthetetlenebb, legtestereszabottabb öncsalása az olyan embernek, mint Mihály, akit, ha átlagon felüli intellektus is, idegzete amúgy is passzívitásban marasztal s aki aránylag akkor a legaktívabb, ha a terméketlen izgalmak helyett a nyárspolgári élet mechanikus, símán lebonyolódó aktívitásaiba öli magát.

Zsolt Béla, aki, mint mondtam, ritka kritikai érzékkel és fegyelmezettséggel tartja meg a distanciát maga és lelkéből lelkedzett hőse közt, egy ponton mégis bedől, ha Mihály illuziójának nem is, de Mihály idegességének. Azon a ponton, ahol akarva-nem akarva szembe állítja egymással a két női főalakot, Esztert és Verát, s magával a szembeállítással, önkéntelenül, ítéletet is mond. Vera az egyetlen alakja a regénynek, akivel aránylag kiméletesen bánik az író; benne legföljebb pikáns szépséghibákat fedez fel, de kiábrándítókat nem. Valamennyi szereplőjének igyekszik leleplezni legszemélyesebb, legkonkrétabb indulatait és vágyódásait, csak őt fogadja el valami modern női ideál-félének; jellemző, hogy mindenkiről tudjuk, zsidó-e vagy sem, csak Veráról és apjáról nem. Igaz, a kiállása, a szavajárása megkapó és bizonyos fokig leleplező is, aranyos, üde, harmatos nagyképűségével, lelkes fontoskodásával és elvhűségével, - a karaktere azonban, sajnos, általánosság marad ebben a nagyon is konkrét szereplőkre berendezett regényben. S a Verával való szembeállítás veti azután a démoniságnak fölösleges árnyékát a derék Eszter különben kitűnően megrajzolt alakjára. Pedig Eszter minden inkább, mint démon: jóravaló, jószívű és jóeszű zsidóleány, erős szekszualítással és életvággyal. Lustább és kontemplatívabb, semhogy indulatai spontánul törjenek ki, viszont ösztönösebben és mélyebben nő, semhogy az indulatain átlásson. Tetőtől-talpig elmerül saját pózaiban s mindig ezekhez szabja gesztusait. Szóval: tipikus sznob, aki moccani sem tud úgy, hogy ne helyezné magát, pathetikusan és meghatottan, valamilyen életregény középpontjába. Egyik fajta sznobságból a másikba fejesel, mindig egyforma vehemenciával és lelkességgel: átesik a forradalmárságon, az anyaiságon, a mondainségen, a katholicizmuson és végül, miután pénze elúszik a tőzsdén, «dolgozó nő» lesz.

Hogy mármost Mihályt idegesítik ezek a kellemetlen gesztusok, az természetes; annál kevésbbé természetes az a látnivaló antipátia, amellyel Zsolt ezt az alakját kezeli. Mert Eszter minden pózában is jóhiszemű teremtés és mindig sokkal becsületesebb és nobilisabb, mint Mihály. Hogy, miután Mihállyal szakított, szeretője lesz az első útjába tévedt jóinú és jóruhájú gavallérnak, aki, hogy a varázs teljes legyen, ebidomító is, mágnás is, gyilkos is és svihák is: ezt, ugy-e, ugyanolyan kevéssé lehet tőle rossz néven venni, mint azt, hogy miután vagyonát és előkelő szeretőjét elvesztette, ismét Mihályhoz fordul. S végül is: nem az ő hibája, hogy ő az egyetlen nő, aki a maga áradó, felkínálkozó odaadásával, mozgásának fesztelen lomposságával testének kényelmes puhaságával, lelkének elaszticitásával fel tudja oldani Mihály lappangó rettegését, hisztériás elfogódottságát. Eszterben megvolt a kellő jóakarat, szolgálatkészség és lelkes smokkság, hogy Mihályt zsenivé tegye: nem Eszter bűne, hogy mégsem lett azzá, viszont Eszter érdeme, hogy legalább normálisan boldogtalan családapává faragódott. A regény Esztert igazolja. Az ő minden hazugságában is elevenen lüktető, meleg asszonyiságát, lomhaságán is áttörő vitalítását, rosszízű olvatagságát, nyugtalan eszét, termékeny és bíztató sznobizmusát. Igen, minden émelygős és hamis gesztusát igazolja Mihály, amikor, a regény végén, az anyját megtaláló, éhes gyermek gyámoltalan mohóságával kap utána és «egész összevissza, kiszolgáltatott életét odadobja a nő kövér mellére».