Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám

LACZKÓ GÉZA: PAX BRITANNICA!

Téli fekete kusza fák állnak a félkörös nagy üveghall mögött kint az éjszakában, amely sunyi és ritka lámpaszemekkel pislog ide át a Szigetre a budai hegyek oldalán nyujtózásából.

Itt bent fény, meleg, könnyű, szines, kurta ruhák s csillogó fehér mellvértet ragyogtatón a háttér homályába belesimuló szmokingok...

Nem tudom, mi van ma velem... nagyon mélyre szálltam magamba, multakba a romok közt bicegve fájó lelkemmel és fájós lábammal?... de hirtelen idegen nekem a léha selyem, a rideg fekete posztó; a három darabba szabott ruhát rongynak és szégyennek érzem magamon...

És jönnek a kurta, szines ruhák alatt a selyemgubófényű vékony női lábak s a férfiak feketesége, amelyből mintha - nyaktól hasig - kiharaptak volna egy darabot.

Jönnek és nézem az arcokat, amelyekről már ismerősként villan vagy kúszik elém a magyar hetykeség vagy a magyar lemondás, mert mi itt mind, mind a Duna-Tisza táján kurjantó Petőfik vagy sóhajtó Aranyok vagyunk.

S most megszólal a zene: a londoni cockney cilindere alá fogott Afrika feketén rezegő ugatása. És eltünik a mozdulatokból a magyar pökhendiség, a magyar kényelem: idegen rángás bokáztatja a szabad térség közepére... perdülőket?... dehogy! vánszorgókat.

Szörnyű idegenül és rosszul kezdem magamat érezni s már felszáll bennem a gyanu, hogy megsavanyodottságom riad a rianó élettől vagy pedig az ősi Jáfet mozdult meg bennem, akaratom ellenére, Sem fiai és leányai ellen.

Meg kell tudnom! S neki vágok, amerre a lidércláng mutatja az utat, szívem szentélye felé. Itt, e kútmélyes mélyen tisztán buzdul elő a régi forrás: csókvágy, életéhség, szomja minden újnak, szépnek, izgalomnak s nagy-nagy szeretet Jáfeteken. Semen túl mindenki iránt, aki az emberlét keresztjét hordja buktató, baktató kerülővel - az élettel - bölcsőtől sírig.

Mi ez hát?

Most elhagyom magam s Tépelődésem, mint üresmarkú búvár, felbukkan a mélyből. Tágra nyilt szememen keresztül kioson belőlem. A zene hulláma elkapja s úsztatja magával...

Milyen furcsa lüktetésü ritmus, idegen és mégis rokon... az alföldek, nagy rónák élni vágyó kétnegyedes üteme: méltóságos, amíg szilajjá nem riad... a bánat és a kéj két ágba fonva, mint hosszú, hosszú, szőke, szőke parasztleányi haj...

Tango...

S a meg-megbicsakló ritmuson messze úszott Tépelődés emlék-hordalékot hoz magával, ó, nem azt az argentinai tájat, amelyet moziban láttam egyszer valahol e mellett a zene mellett, hanem a magyar Hortobágyot, amelyet sohase láttam... s a Tépelődés tágra nyitott szememen át visszaereszkedik bennem a mélyek mélyére és pusztai kalandos ősök, a Sankt-Gallent megnyargalók belém ágyalt kis csökevény idegrostja megrezzen bennem a mélyek mélyén s látni tanít.

Hiába itt minden áltatás, hej, ti hajas germánok, bozontos olaszok, vánnyadt franciák, heves horvátok, vad bolgárok, délceg magyarok, a pax Britannica zsákmánya, morzsolt magja vagytok mindannyian, mint valamikor Róma mindent kiegyenlítő ölébe hullt régi-régi képek: turkilingok, svévek, herulok, markomannok, quádok...

A magyar irodalom: a magyar lélek sikolya a végtelenség temetőjétől való féltünkben, mi más, mint a turkilingok dalai, hősmondája, vallásos énekei; amelyeket épugy túlkiabált Róma hexameteres magabizonykodása, mint ahogy most elborítja hangunkat az idegen fordítások ránkzuduló özöne.

S nézd ezeket a ruhákat, nemcsak anyaguk, de szellemük, a lélek, amely a formákat szüli, ama mindenek felett uralkodó angolé, aki csakúgy albioni kincsesházába hordja Párizs ízlését, Itália szineit, a skót kockát s a jávai batikot, mint egykor Róma cipelte Pantheonjába a világ minden zugának minden isteneit, hogy római polgárjoggal felruházva visszazudítsa őket immár rómaivá nemesített vad hazájukba.

A római diadém - ma angol cilinder. A pax Romana világuralma alatt a lakomázók rózsakoszorúval övezték homlokukat a Rajnától Timbuktuig s ma angol cilinderben komolykodunk Grönlandtól Patagoniáig. A pax Romana a nemes tógát vitte el mindenfelé; a pax Britannica a buta pantallót húzta minden férfi lábra...

Most újra szíven suhint a tango, mint széles pallos éle... Te is az angol foglya vagy, távoli puszták rokonos zenéje, mint a szívem mélyén berzenkedő sankt-galleni ideg.

Anglia összehordta Japán, a Fokföld, a néger Nyanzák, a spanyol-indián pampák ezerféle ritmusát, körülcsavarta angol kéj- és mámor-sóvárgással, begöngyölte London álszent ködébe s ráöntötte arra a kicsiny Európára, amelynek nemzettöredékei multjuk káprázatába veszve nem veszik észre, hogy London szolgái csakúgy, mint a pax Romana puha kultúrágyán megfulladt apróbb-nagyobb nemzetek.

S ahogy a rideg Róma, a rendszeres butaságot joggá kodifikáló Róma a görögök dalos, harmóniás, művészi léhaságát - e vörösen izzó életet - lopta magáévá, hogy türhetetlen, törő, száraz jármát felrózsázva vele kivánatosabbá tegye; úgy az angol, Atlanti-óceánról innen és túl, Párizsba rohan magáévá habzsolni a francia léha, dalos, művészi harmóniát, amelyet kecses virágként tűz az egész világra ráerőszakolt szörnyű zakójának gomblyukába.

...Róma és Bizánc - London és Newyork. A római Kelet eltanulta Nyugat rómaiságát, megrontotta ázsiai féktelenséggel és ábrándozással s így kirivóbbá tette a magot: a római ridegséget, amelyet meggyülölt ott Keleten minden derék nomád. Nos, Newyork is fejére biggyeszti a cockney cilinderét, de teletüzdeli indián tollakkal s így kirivóbbá hangsúlyozza a pax Britannica magját: az angol ridegséget, amelyet már itt-ott eredményesen gyülöl egy-két nemzeti öntudatra ocsudott proletár-nemzet.

Mert mi mind, mind, az egész világ, provinciái vagyunk a pax Britannicának: az angol font Európa pénzegysége - ez új sestertius -; minden gyár kereke angol pénz olajától forog, angol a ruhánk, angol a teánk, angol a szellemünk, vagy tisztán, ahol a ridegség nem idegen vagy franciás illattal, ahol bolondosabb élet felé lüktetnek a szívek.

Angol a világnyelv. Ezt a nyelvet beszélni annyi az Angolszász Béke világuralma alatt, mint polgárjogot nyerni a pax Romana idejében.

És érdekes. A nők, a Rómával szemben athéniek, a Londonnal szemben párizsiak, sokáig ellenálltak a pax Britannica mindent elöntő árjának s közvetlenül francia ízlés alá rendelték magukat, de jött a tenniszező girl térdtől szabad vékony lábaival, fiús fejével, alakjával, Amerikában kisportolta magát s angol parancsszóra elfiúsodott az egész világ minden nője. De tógát csak római tudott nemes redőkben viselni. (Nézzük csak meg, hogy hordja ma is ezt a tógát - persze turnusznak nevezve - nevetséges zsákként kezelve az arab!) S mily szánalmas az angolszász görlök rövid szoknyájából kidagadó örmény hústoronylábikra, a bubi-frizurában sárga csurgássá szétfolyó svéd seszinű hajzat, az angol kesztyű szoknyát szétfeszítő német tompor s a deszkás mellekre szabott dsömpert feszítő deli magyar kebel!!

Mindegy!

A pax Britannica hódít és uralkodik. Nem rabszolgával és fegyverrel, mint Róma, hanem pénzzel és fegyverrel. Ember, katona nem is kell neki. Mondott időn cilinder helyett katonasipkát nyom csokoládéval etetett alkalmi vitézei fejébe. A hajók készen állnak, csak meg kell rakni őket katonának kinevezett békés polgárokkal, akiknek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy angolul beszélnek vagy közvetlenül angol nyelven rendelkeznek felettük.

...A pénz megbízhatóbb, mint a rabszolga, nincsenek soraiban Spartacusok... S ha lennének? Sok bajt okoztak ugyan Rómának, de nem hozták vesztét. Rómát egy názárethi szelíd fiatalember néhány tanításából sarjadt új világnézet döntötte meg. A názárethi azt mondta: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Róma alapja pedig a rabszolgatartás volt... Nosza, a rideg állam előbb üldözte, aztán keblére ölelte, hogy kisajátítsa, a maga céljainak megfelelően megrontsa az új világnézetet, amely a szolga-ember életét kivette az úr-ember kezéből, de hiába tette államvallássá, az Állam összeomlott, az új Vallás megmaradt s éppen ott ragyog ma Legszentebb Széke, ahonnan a pax Romana hódító útjára indult.

A keresztények nem lázadtak a rabszolgaság ellen, de vállalták önként a megváltozhatatlant; s a római legfőbb javát, az életet, ott marcangolhatták szét a cirkuszok porondján. A halállal büntető uralmának, világnézetének csődje, pusztulása, ha ezrek és százezrek mennek önként a halálba, amely ilyenformán legszörnyűbb megtorlásból legszentebb mártírium, megdicsőülés lesz.

Róma aranya, amelyet kézivésővel dolgozó ezrek élete árán ásott ki a föld öléből a tógás világhatalom? Krisztus azt mondta: “Adjátok meg Cézárnak, ami Cézáré".

S mi lesz, hej, London és Newyork, ha gazdasági rabszolgaságod után esengeni fogunk mindannyian, a dollárt s a fontot megvetjük s mint önkéntes koldusoknak nem lesz szükségünk szenedre, autóidra, s rideg világevő hatalmad minden eszközére, puffadt kereskedelmedre és iparodra?!!

Próféták jöttek Jézus előtt meghirlelni érkezését... s jó lesz, ha London gondol kissé Gandhira s bizonyos szelíd és egyszerü alapelvre, a non-cooperationra, amely lehet mustármag is, egykoron hatalmas fává terebélyesedő.

S a világháború? Nevetséges, hogy egy évtized óta mi szamárságot össze nem írtak úgynevezett okairól. Attila vezérletével észak rettentő nagy germán csoportja, a Fafner mély tölgyerdeit lakó, s a pusztákon a pax Romana tógája nélkül nyargalászó török-tatáros népek megkisérelték fegyverrel kivágni magukat a biborszegélyű szorításból. Elvéreztek.

Mi is. Germánok és török-tatár népek, akik megpróbáltuk 1914-ben saját törvényünket szegezni a pax Britannica törvénye ellen. Hiába. A font kampója elgáncsolt, a dollár kacskaringója megfojtott. S most özönlik végig a két nemes pénz Dunák és Rajnák sodrával, hogy kamatok - agyvelőnk és vérünk - patakocskáival meghizlalva visszakanyarodjék oda, ahonnan jött.

*

S mi Trianon kalodájában várjuk, nem a fegyverek új Attiláját, de az Új Szelidet, akit Gandhi meghirdetett, mert el fog múlni Newyork angol-szász nyugatrómai birodalma, el fog múlni London angolszász keletrómai birodalma, mint ahogy ledőlt Róma és leomlott Bizánc.

A római bitó pedig a keresztények szent jele lett.