Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: A KRITIKUS
(Felolvasás a Nyugat jubileumi estjén)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha majd erről az estéről hazamennek, el fogják egymásnak mondani véleményüket az estén szereplő írókról és műveikről s megpróbálják szavakba foglalni azt is, hogy az egyik mért tetszett jobban, mért a másik kevésbé. Szóval önök is kritikusok mind, akik itt ülnek.

Arra akarom önöket ezzel az invokációval figyelmeztetni, hogy a kritika is, mint minden irodalmi alkotásmód, egy ősi emberi ösztönből származik. Aki valamely élményen ment keresztül, vagy valami esemény tanuja volt, mely érdekli és izgatja, abban feltámad az az ösztön, hogy élményét és azzal kapcsolódó izgalmát másokkal közölje. Akiben ez az élmény olyan intenzív, hogy állandó, lerögzített formába kívánkozik, a közlési ösztön olyan erős, hogy lerögzített formába alakított élményeinek köztudomásra hozása élethivatássá válik, abból lesz az író. Ha ez az élmény magára az életre vonatkozik, akkor az író lírát, drámát, elbeszélést ír. Ha valamely olvasmányra vonatkozik, akkor kritikát ír. A kritikus tehát lényegileg csak élményének forrása által különbözik a szépírótól. A többi különbségek mind csak másodlagosak. Az írók e két külön kategóriája ezért nincs is olyan nagyon élesen elválasztva. A kitünő írók rendszerint kitünő kritikusok is, a nagy kritikusok között sok a kitünő szépíró.

Azért mégsem merőben önkényes elhatározás dolga, hogy valakiből szépíró lesz-e, vagy kritikus. A dolog azon múlik, melyikre tud erősebben reagálni, melyik izgatja fel intenzívebben alkotó kedvét és képességét: a valóság vagy az olvasmány élménye. Vagyis érdeklődése az élet vagy a könyv felé fordul-e inkább és élményeinek reprodukálásában e reprodukálás közvetlen öröme vezeti-e inkább, vagy az ítélet ösztöne. A szépirodalomban is szerepet játszik az ítélet, sőt a regény és dráma modern fejlődése egyre inkább az élet kritikája felé irányul, de az író nem tesz érték dolgában különbséget élmény és élmény között, az élet egészét igyekszik ábrázolni s ezért egyformán örül a napsugárban fürdő porszemnek és a legszebb emberi szenvedélynek. Ítélete róluk csak abban nyilvánul, hogy mindegyiket a maga súlyának és az életben való szimbolikus jelentőségének aránya szerint szövi bele alkotásába. A kritikus ellenben az irodalomból szerzett élményeit ítéletének szempontjai szerint értékeli: visszautasítja vagy elfogadja, sőt velük szemben való állásfoglalásába indulati elemeket is elegyít.

Az ítélet és indulat-nyilvánítás e pontján válik külön a kritikus két főtípusa. Az egyik valamely elméleti meggondolásból indul ki. Alkot magának egy eszményt arról, hogy milyennek kell lenni az irodalomnak, az írónak, a különböző műfaj szerinti műveknek s ehhez az eszményhez méri hozzá a kritikája alá vett könyvet. Mennél inkább megfelel az az ő eszményének, annál kedvezőbb ítéletet alkot róla. A kritikusnak ez a típusa szélesebb tudományos megalapozást keres magának, minden műre alkalmazható általános szempontokra törekszik, kritikája többé-kevésbé elméleti jellegű. Az íróval szemben bizonyos fölénybe igyekszik kerülni, szeret vele vitatkozni, alkalom adtán megleckézteti, hibáját nem bocsátja meg, a szigorú tanítómester magatartásában áll előtte. Erősebb a hajlama az elítélésre, mint a dícséretre. Látszólag elfogulatlanságra törekszik, érvényesnek tartott tantételekre hivatkozik, melyek áthágása tilos, egy ítélő bíró talárjában jár. Valójában azonban elfogult is tud lenni, sőt többnyire az, mert polemikus természete kizárja a teljes elfogulatlanságot s képzelt bírói székéből sokszor mond igazságtalan ítéletet. Elfogultságai részben személyi természetűek, ha ellentétet érez saját személyi ideáljai és az íróéi között, vagy ha az írót olyan embertípushoz tartozónak érzi, amely neki ellenszenves, többnyire azonban párt-elfogultságok. Mert ez a kritikus-típus mindig egy pártnak az embere, előre megállapított programmal dolgozik, beleveti magát egy irodalmi irány, vagy egy világfelfogás sodrába s ami ezen kívül van, az iránt kevés méltányosságot tanusít. Az irodalom ügyét nagyra tartja, de könnyen azonosítja az irodalmat a maga pártjával. A legfontosabb az neki, hogy finom mérlegen pontosan lemérje valamely mű erényeit és hibáit és ezeknek valamiféle középarányosa alapján mondja ki ítéletét. Büszkélkedik azzal, hogy őt nem vesztegeti meg az írónak a részletekben mutatkozó genialitása, az ő szeme az egész műre van függesztve s ha egy geniális író a részletek szépsége kedvéért elejti az egész mű harmóniáját, akkor kész a szemrehányással, hogy nem jól használja fel geniejét. A fennálló társadalmi és ízlésbeli rend híve, haragszik minden forradalmiságra, akár művészi, akár másféle forradalomról van szó; elméje precedensekre, nagynak felismert írók gyakorlatára támaszkodik s zavarba jő vagy haragra gerjed, ha olyasvalamivel találkozik, amire nincs precedens, ami túlmegy az előző nagyok gyakorlatán. Sokat és szívesen hivatkozik a multra, régebbi nagy írók példájára, konzerválni szeretné e példák érvényét, mert ezek közelítik meg legjobban eszményeit. Az irodalmat inkább állandó kategóriákban fogja fel, mint a fejlődés folytonos változásában, állandó belső törvényeket keres benne s kelleténél kevesebb figyelmet fordít az írói alkotás folytonos átalakulására a különböző korok követelményei szerint. Hasznos szolgálatokat tesz az irodalomnak az eszmék tisztázásában, a közönség ízlésének magasabb szempontra emelésében, az érték-fogalmak megfogalmazásában és érvényre juttatásában, az írók és művek hierarchiájának megállapításában. Ítéletei rendszerint helytállók a mult idők irodalmával szemben, de az utókor részéről korrektúrára szorulnak a saját korára vonatkozólag. A kritika relativitásának ténye, melyet sohasem akart elismerni, egy bizonyos idő mulva avulttá teszi munkája legnagyobb részét. Maradandó csak az marad belőle, amit a művészi alkotó-erő teljességével s az irodalmi élmény átérzésének nagy intenzitásával csinált. A haragjai, polémiái idejüket múlják, a gyönyörködései túlélhetik korukat. Mert gyönyörködésében válik a kritikus is művésszé.

A másik típus lelki mozgatója szintén az irodalom iránti szenvedélyes érdeklődés. Kiindulópontja azonban nem az elmélet, sőt inkább még kissé kérkedik is azzal, hogy az elméletet nem tartja fontosnak. Nincsenek pontosan körvonalazott meggyőződései a különböző műfajokról s azok követelményeiről, az irodalmat inkább a tehetségek szabad játékának tekinti, mint bizonyos, a priori követelményekhez való alkalmazkodásnak. Kiinduló pontja a közvetlen irodalmi élmény, melyet azon frissességében igyekszik reprodukálni, ahogy kapta. Ezért attitudeje nem a tudósé, hanem a művészé: ahogy a művész műalkotást formál életélményéből, ugyanazon belső indítóokok alapján formálja meg ő az irodalomból kapott élményét. Főcélja a tehetség felismerése. Amint felismert egy tehetséget, azonnal melléje szegődik és segítségére siet. Igyekszik meggyőzni az embereket kiválóságáról. Nem keresi erényei és hibái középarányosát, nem igyekszik esetleges tévedéseiről felvilágosítani, de minden erejével arra igyekszik, hogy előmozdítsa mennél teljesebb kifejlődését, segítsen megteremteni számára azt az atmoszférát, melyben teljes súlyával érvényesülhet. Nézete az, hogy a tehetségnek mindent szabad: áttörni a stílus és műfaj eddig érvényben állott törvényeit, új területeket vonni az írói tárgyalás körébe, szembeszállani a közvélemény áramlataival, széttépni hagyományos formákat, új formákat teremteni. Első kérdése minden művel szemben: mekkora tehetség fejeződik ki benne. Azokkal az írókkal és műveikkel, akiket nem tart tehetségeseknek, vagy akiknek tehetségét nem tudta felismerni, nem sokat törődik, legjobban szeret nem foglalkozni velük, vagy ha okvetlenül kell, elintézi őket egy könnyed gesztussal, akár igazságtalanul is. Legfőbb vágya és öröme, idejében felismerni a geniet, mellé állni és kiküzdeni igazát. Ebben a küzdelemben nem fél a túlzás vádjától, a célt tekinti csupán: ráoktrojálni az emberekre a maga meggyőződését. Neki is nagy hajlama van a pártszenvedélyre, a közvélemény bálványainak lerombolására, de akaratlanul is új bálványokat emel a régiek helyébe. A legfontosabbnak az íróban az eredetiséget tartja, könnyen szegődik új irányok szolgálatába, még ha azok forradalmi természetűek is, a hagyományt tiszteli, ahogy illik, de csak azt ismeri el benne érvényesnek, ami a további fejlődést előmozdítja. Ellensége a művész mindennemű megkötözésének, szabályok, hagyományok, tilalmak által, lelkes propagálója a művészi szabadságnak, a művész souverainitásának. A multnak annyiban tulajdonít fontosságot, amennyiben analógiákat és argumentumokat ad a jelen törekvéseihez, de nem keres benne kötelező normát. Szeret figyelmeztetni arra, hogy ami a multból ma hagyományszámba megy, egykor forradalmi ujítás volt, melynek érvényesüléseért szintén küzdeni kellett. Az irodalmat nem kategóriák szerint fogja fel, hanem mint folyton változó és megújuló folyamatot, mely a társadalmi, politikai és kultúrális mozgalmak sodrában halad s ezért szereti a mindenkori élet szempontja alá helyezni. Az irodalmi művet belülről, a benne nyilvánuló művészi tendenciák szerint szemléli, előre megfontolt preokkupációk nélkül, elsősorban azt keresi, mik voltak az író intenciói és mennyiben sikerült azokat megvalósítani. A mű mögött mindig ott látja az írót, aki úgy izgatja, mint valami természeti jelenség. Megérdemli azt a szemrehányást, hogy többet foglalkozik az írókkal, mint műveikkel. De őt éppen az író érdekli elsősorban, olyasformán, mint a regényírót valamely érdekes alakja s úgy is igyekszik rekonstruálni a műből az írót, mint a regényíró szavaiból és cselekvéseiből a regényalakot. Általában az irodalommal szemben nem tudósnak vagy tanítómesternek érzi magát, hanem művésznek, akit hajlama vagy kedve arra visz, hogy az irodalomtól kapott benyomásait formálja művészetté. Írásában nem mindig vezeti a higgadt meggondolás, teret enged a hirtelen ötletnek, a temperamentumnak, néha a szeszélynek is. Impresszionizmusát erős meggyőződései mérséklik, melyekhez époly makacsul ragaszkodik, mint dogmáikhoz a dogmatikusok. Ha polémiába keveredik, inkább valamely ügy vagy író mellett, defenzivában harcol s az önfeláldozásig exponálja magát. Az irodalomnak leginkább azzal, hogy segíti új és jelentékeny tehetségek boldogulását, rokonszenvező közvélemény alakulását körülöttük s ezzel lehetővé teszi új irodalmi értékek felismerését. Ebben úgy érzi, munkája valóban jelentős alkotássá vált.

Ez a két típus természetesen ritkán mutatkozik teljesen tiszta tenyészetben. A legtöbb esetben összefolynak a határvonalak, az egyes példák fejlődésük folyamán átminősülnek az egyik típusból a másikba. Látunk példákat arra, hogy az első típusból valaki egy erős irodalmi élmény hatása alatt átfejlődik a másikba, viszont a második típus szerinti kritikus, ha célját elérte, vagyis azok az irányok és írók, akik mellett küzdött, érvényre jutottak, konzerválja attitudejét, eszményt csinál magának kedvenceiből, törvényt a gyakorlatukból és a rákövetkező újításokkal szemben konzervatív álláspontra helyezkedik. A legmagasabb fokon, a kritika igazi nagyjainál a két típus szerencsésen elegyedik, mind a kettőnél; előnyös tulajdonságai jutnak érvényre. Ezekben az esetekben éri el a kritika legfőbb célját s olyan műalkotásokat hoz létre, melyek értékre, súlyra, az irodalmi fejlődésben való fontosságra egyenrangúvá lesznek a költők alkotásaival.