Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
Regény - Önéletrajz II. (5. közlemény)
XV.

A szocialisták mozgolódásaival a munkaadók is szervezetbe tömörültek. És elkezdődött a lázongó munkások megrendszabályozása. Százan és százan a fekete listára kerültek, én is ezek között a kiválasztottak között voltam. Hiába adtam be a könyvem a portásnak, az irodából visszaküldték. Egy tennivalóm lett volna, elmenni Pestről, de ki volt téve az ember annak, hogy ez a fekete lista-rendszer a vidéket is behálózta s különben is, aki munkás egyszer hozzászokott Pesthez, öngyilkosságnak tartja a vidéki suszterkodást. A reménytelen ácsorgások és a nagy éhezések ideje volt ez. Eggyel megszaporodott a család s egyedül csak a testvérem dolgozott. Ez a pénz csak arra volt jó, hogy éhen ne haljunk, lassan eladogattuk a legszükségesebb holminkat is. Már az ágyakra is sor került. Az egyiket eladtuk, én egy kölcsönkért tábori ágyon aludtam a sarokban. Csak úgy hírből ismertem a menhelyeket, de bizonyos, hogy ott is emberségesebb élete lehetett egy csavargónak. Hogy az éhséget ne érezzem, délig a priccsen maradtam, a kis gyerek betakargatva ott szuszogott mellettem. Szép kis teremtés volt, nem haragudtam rá, sőt szerettem. Jólesett, hogy melegítem a kis testét s jólesett, hogy olyan békességesen megvan mellettem.

Éjszakánként sokáig fent voltam és verseket írtam. A mozgalmi tevékenységből erősen ki voltam szorítva, így ezekben a dacos, káromkodó és egy jobb jövőt jósolgató firkálásokban éltem ki a nyugtalan természetem. Ha valamit megírtam, fölkeltettem az anyám, hogy hallgassa meg. Álmosan nézett rám, én többször is felolvastam az írást és ő mindig megdicsérte. Kívüle alig volt valaki, akinek a dolgaimat megmutattam. A barátaim nem érdeklődtek az ilyesmi iránt, szerettem volna valamelyik szerkesztőségbe fölmenni velük, vagy valamelyik híres íróhoz, de nem tudtam a módját kitalálni. Az egyletben egyszer az egyik műkedvelőnek, aki szavalni szokott, megmutattam pár újabb versem s ez az ember segítségemre volt az első lépéseknél. Véleményt nem mondott, de tanácsolta, hogy menjek föl Csizmadia Sándorhoz, ő majd megmondja, mit érnek az írásaim s mit kell csinálnom, ha tovább is írni akarok. Azt mondta, hogy Csizmadia most a legnagyobb költő Magyarországon s hogy a munkásság büszke lehet rá. Sokáig lelkesülten beszélt róla, elmondta, hogyan néz ki, milyen szíves ember az elvtársakhoz, ő már sokszor volt nála újabb szavalni való versekért. Csak az a kár, hogy olyan nagyképű felesége van. Az is szolgáló volt valamikor, de most nagyságát játszik. El is várja, hogy az ember így mondja neki s hogy kezet is csókoljon.

- Valahányszor ott voltam, mindig a díványon feküdt s szinte érzem, hogy tolja előre a kezét, hogy az ember megcsókolja.

Erősen elment tőle a kedvem, hogy fölvigyem a verseimet, hiába dicsérte föl előttem az ember olyan nagyon Csizmadiát, ha igaz az, amit a feleségéről mondott, akkor ő nem az én ideálom. Ezeket a családi puhaságokat szívből utáltam. Én úgy éreztem, az az ember, aki otthon ilyen gyönge, megengedi, hogy a felesége ilyen dáma legyen, az nem lehet igazán forradalmár. Mért prédikál az ilyen ember a harcról, a keményszívűségről, mikor ő egészen másképp rendezi be a maga életét. Ha valaki komolyan azt akarja, hogy megszűnjön a gazdagok és szegények közti különbség, akkor hogyan tűrheti meg, hogy az ő felesége nagysága legyen? Az ember vagy ilyen, vagy olyan, de aki nekem a forradalomról prédikál, az nem lehet más otthon se. De sajnos, ez a munkásoknál is így van s legtöbbnyire ez az oka annak is, hogy a sztrájkjaink elbuknak. A legtöbb munkás azért lesz sztrájktörő, mert urat akar csinálni a gyerekeiből. Sokáig gyötrődtem ezek fölött a kérdések fölött. Mégis nem volt egyéb választásom. Kíváncsi voltam, hogy mit szólna ez az ember a verseimhez, rászántam magam, hogy felmegyek hozzá. De megfogadtam, hogy inkább kidobatom magam, de kezet nem csókolok a feleségének.

A mi nyomorúságos fészkünkből mintha a mennyországba jutottam volna be. Cseléd nyitotta ki az ajtót és ő is engedett be a szobába. De előbb kikérdezte, ki vagyok és mit akarok.

Este volt, függőlámpa égett a szobában. Csizmadia papucsban és szép könnyű kabátban az asztalnál ült, valamit olvasott és pipázott. Különösen érdekes ember volt, szép nagy fejjel, göndör hajjal és bajusszal.

Egy pillantással szétnéztem a szobában, az asszony valóban a díványon feküdt és nagyon szépnek látszott. Elkaptam róla a szemeimet, mintha nem is láttam volna. Az istenért nem csókolok neki kezet - gondoltam. - Nem hozzá jöttem, semmi közöm hozzá, - odamentem az asztalhoz és megmondtam a nevem.

- Pár verset hoztam magammal - dadogtam. - Nagyon szeretném, ha a Csizmadia elvtárs megnézné őket. Nem régen írok, de úgy érzem, hogy lehetne belőlem valami, ha valaki talán segítene, de a munkás-osztályban kevés ember van, aki versekkel foglalkozik.

Éreztem, hogy ügyetlenül fecsegek, de nem tudtam megállítani magam. Ha az asszony nem feküdt volna a díványon, bizonyára okosabban viselkedtem volna. Nem akartam, hogy valahogyan szóhoz juthasson, s esetleg azt mondja, jöjjek oda és csókoljam meg a kezét. Lehet, hogy nevetségesnek látszottam ebben az erős világításban, de inkább nevessenek rajtam, mintsem hogy megalázzanak.

- Üljön le, elvtársam - mondta az ember nyugodtan - és adja ide a dolgait.

Gondosan, fehér irkalapon voltak leírva a versek. Átadtam, mint egy törvényszéki iratot, amire az elítéltetésem és megjutalmazásom van írva s az átvevőtől függ, hogy melyiket olvassa le róla. Figyeltem az arcát, egyetlen izma nem mozdult, valósággal kőből volt kifaragva ez a fej.

Az elsőt elolvasta és azt kérdezte, hogy hány iskolát végeztem.

- Négyet!

Aztán elolvasta a többit. Mikor készen lett velük, azt mondta:

- Ezek a dolgok, kedves elvtársam, se jók, se rosszak, de leginkább nem versek. Ahhoz, hogy valaki hasznos tagja legyen a munkásmozgalomnak, nem muszáj hogy az illető verseket tudjon írni. Az valószínű, hogy maga egyáltalában nem tud verseket írni. A rossz frázisok rossz rímbe szedése valósággal mániává lett a fiatal elvtársaknál. Milyen mestersége van?

- Lakatos.

- No látja, az egy egészen szép mesterség! Ha valaki tud jó gépeket csinálni, az is van olyan szép és hasznos dolog, mit a versírás. S a mesterségéhez talán van is tehetsége, ezen a másik területen azonban aligha lenne magából valami. Ahhoz, hogy valaki verseket írjon, legalább is azt kell tudnia, hogy mi az a mondat és hogyan kell leírni egyes szavakat. Tudnia kell, hogy a volt-ot nem vót-nak írjuk. Itt minden második szóban hiba van. Vegyen egy magyar nyelvtant és szépen tanulja meg a helyesírást, aztán ha még marad ideje, vegyen egy stilisztikát vagy poétikát, abból majd megtanulhatja, hogyan kell egy versnek kinézni. Az irodalom nem azt jelenti, hogy az ember leül a tiszta papír elé és összefirkál rá mindenfélét. Egészen okos dolgokat mondhat az ember a szaktársainak, de a vers az egészen más. Mindennek megvan a maga törvénye.

Átvettem az irkalapokat s elmentem, mintha leforráztak volna. Napokig tönkre voltam téve. De aztán úgy gondoltam, nem kell szentírásnak venni, amit Csizmadia mondott. Majd én megmutatom neki, hogy nincs igaza. De azért vettem nyelvtant is és stilisztikát is. Beláttam, hogy a szavakat valóban nem tudom helyesen leírni s hogy a versírásnak tényleg vannak szabályai. A nyelvtant csak átolvastam, a stilisztikával azonban többet foglalkoztam. Kemény dió volt a számomra. A sokféle jel és szabály nehezen akart a fejembe menni. Ha verset akartam írni, úgy csináltam, hogy először a vízszintes és görbe jeleket fölrajzoltam egy papírra, aztán ere a skálára írtam a sorokat. Kicsit úgy éreztem, mintha kötőféken vezetgetne valami láthatatlan kéz, ez sokban csökkentette előttem az írás érdekességét. Később aztán nem írtam föl a jeleket, már ezekre a ritmusokra születtek meg bennem a sorok s csak utólag skandáltam végig a verset. Nem volt ördögi dolog ezeket a szabályokat megtanulni, de igaz, hogy azt sem éreztem, mintha ezáltal jobban meg tudtam volna írni azt, amit akartam. Ez csak olyan lekényszeredett munka volt így s egy időre abba is hagytam a versírást. Elhatároztam, hogy regénybe kezdek, ott szabadon és annyit írhat az ember, amennyit akar.

Éjjel és nappal dolgoztam. Nem kellett valami különös témát keresnem, a mi életünk éppen jó volt ahhoz, hogy egy szomorú és igazságos regényt csináljak belőle. De, hogy még igazabbnak látsszon a dolog, egy parasztcsalád életét is hozzákevertem a mienkhez. Ezt a családot még gyermekkoromban ismertem s emlékeztem rá, milyen állati sorsban éltek. Az egész történet azzal kezdődött, hogy az anya haldoklott az ágyban, s az apró gyerekek ott guggoltak, feküdtek mellette a sötét szobában. Az apa iszákos ember volt s most is a kocsmában mulatott. Az asszony reggelre meghalt s vergődésében maga alá temette a legkisebb gyermekét is úgy, hogy a szomszédok két halottat találtak az ágyban. A gyerekeket elvitték a szomszédok s ezek egyikéből alakult ki a mi családunk.

Vasárnap délután eljártak hozzám a testvérem barátnői s így mikor sokan voltunk együtt, hangosan felolvastam azokat a részleteket, amiket hét közben írtam. A hallgatóság hangosan végigsírta a felolvasást. Hittem, hogy nagyon sikerült a dolog, hiszen én már jó néhány regényt végigolvastam, de egyik sem hatott úgy meg, mint ahogyan az én írásom ezeket meghatotta. A lányok csodálkoztak azon, hogy ilyen történetet ki tudok találni és mind szerelmesek lettek belém.

A felolvasás után társasjátékot kezdtünk játszani. Kettőnek ki kellett menni a konyhába, súgtak egymásnak valamit, s azt a szobában lévőknek bizonyos formák között ki kellett találniuk. Így kerültem ki a konyhába egyedül egy-egy lánnyal és ott megöleltem és megcsókoltam a partneremet. Két fekete zsidólány is volt közöttük, testvérek voltak, ezekkel szerettem legjobban játszani. Dús szemöldökük és göndör fekete hajuk volt, úgy tudtak csókolni, hogy valósággal lázbeteg lettem tőle. Meggyulladtam és fáztam egyazon pillanatban. Órák hosszat tartottak ezek a játékok, utána halálosan elfáradtam s másnap az ajkam körül apró lázvimmedlikkel ébredtem. A testvéremmel még mindig nem voltam beszélő viszonyban, de már nem is verekedtem vele. Ezek a játékok és a kisgyerek is nagyban leszerelték az ellene való haragomat. Kegyetlenek voltak a napok, amiket most éltünk, de remények csíráztak bennem a jövőre, hogy hogyan és milyen úton fogom ezeket a reményeimet beérni, nem tudtam, de mégis valami célját, értelmét láttam annak, hogy vagyok.

Készen lettem a regénnyel, meg voltam vele elégedve, kegyetlenül szomorú történet volt. Úgy éreztem, ha ezt valaki elolvassa, egészen más emberré válik tőle. Kicsit mintha hasonlított volna Petőfi Apostolához, de az bizonyára nem baj, most, hogy visszagondolok rá, nem is találtam olyan rossznak ezt a verset, mint amikor elolvastam.

A regényt két vastag irkában, nagyon vigyázva a helyesírásra, leírtam még egyszer s felvittem a Népszava szerkesztőségébe. A szerkesztőhöz nem lehetett mindjárt bemenni, a szobában, ahol vártam, újságírók dolgoztak, boldog voltam, hogy percekig nézhettem ezeket a papír fölé hajolt embereket. Gyönyörű élet lehet ez, napról-napra így leírni azt, amit gondolunk s még pénzt is keresni vele. Föltettem magamban a kérdést, mit válaszolnék, ha most azt mondaná valamelyik újságíró - üljön le, elvtárs és írja meg maga is, amit gondol. Megijedtem a gondolattól, eszembe jutott, hogy helyesen megfogalmazni se tudom a mondatokat. nagyon szerettem volna már a szerkesztő előtt állni, átadni a regényem és mielőbb eltűnni a szerkesztőségből.

Szabados Sándor volt a szerkesztő, kellemes sovány ember, szívesen fogadott.

- Mit kíván az elvtárs, - kérdezte és széket adott.

Éreztem, hogy tüskék vannak a torkomban, alig tudtam kimondani a szavakat. Mégis talán jobb lenne, ha mogorva és bántó lenne ez az ember, akkor mindjárt bele találtam volna magam a helyzetbe, így szégyelltem magam, ügyetlen voltam, mint valami fababa.

- Egy regényt hoztam föl - mondtam - és nagyon szeretném, ha a szerkesztő elvtárs elolvasná. Talán leközölhetné a Népszavában. Már több elvtárs olvasta és nagyon megható dolognak tartják.

- Maga írta?

Egy pillanatig vártam a válasszal, mondjam-e meg, én írtam, de mégis így határoztam.

- Igen, én írtam. Nagyon sokáig dolgoztam rajta.

- Hagyja itt az elvtárs és jöjjön fel egy hét múlva. Majd meglátjuk, mit lehet csinálni vele.

Kezet fogott és folytatni kezdte a maga dolgát.

Még mondani szerettem volna valamit a regényről, szerettem volna kicsit megmagyarázni, nehogy véletlenül félreértse. De beláttam, hogy nem alkalmatlankodhatom tovább. Az ajtóból azért visszafordultam.

- Kérem, én gyári munkás vagyok s így nem értem rá a regényt helyesírásban megcsinálni. Ezt a részét csak úgy gyorsan kellett elvégeznem. De ha a szerkesztő elvtársnak tetszik majd a dolog, akkor kérek szabadságot és helyesírásban is megírom.

A szerkesztő kellemesen mosolygott:

- Jól van, elvtárs, erre még ráérünk.

Elhatároztam, hogy senkinek nem szólok, hogy fönt voltam a szerkesztőségben. Ezt a fogadalmamat meg is tartottam egy hétig. Hétfőn kellett volna fölmennem a válaszért. De sehogy sem volt hozzá bátorságom. Az egyik barátomat beavattam titkomba és őt küldtem fel a válaszért. Lent maradtam az utcán. Nem sokáig kellett várakoznom.

- No, mi újság? - kérdeztem a fiútól izgatottan.

- Már ki volt készítve - mondta - és nagyon szíves volt az a fekete elvtárs.

- Az a szerkesztő.

- Azt mondta, csak dolgozz tovább, lesz belőled valami.

- Azt nem mondta, hogy ezt a dolgomat csináljam meg helyesírásban?

- Nem. Semmi többet nem mondott, biztosan nagyon sok dolga volt.

- Azért megcsinálom helyesírásban - mondtam fölényesen. - Ez olyan jó dolog, hogy megérdemli a fáradságot.

Sokat beszéltem úgy, mint aki egészen beavatott az irodalom és a szerkesztőségek dolgaiban. Mindez azonban csak olyan külsőséges fecsegés volt. Magamban szomorú voltam. Tudtam, hogy fönt nem tetszett a regényem s komolyan fájt ez a csalódás. De azért nem lamentáltam és nem engedtem magam eltéríteni a megkezdett útról. Az anyámnak is elmondtam az esetet, azzal a kis módosítással, hogy nagyon jónak találták a dolgot és majdnem elfogadták, hogy a lapban megjelenjen.

- Hát miért nem kérted meg őket - mondta az anyám. - Mégis csak szép az, ha valaki az újságban megjelenik.

- Majd legközelebb, biztosan már sok írás van náluk elfogadva. Nem akartam erőszakolni a dolgot.

Megint a versek felé fordultam. Sokat írtam s mindenkinek, akit megfoghattam hozzá, felolvastam. A kezemből nem adtam ki az írást. Hiú voltam a dolgaimra s még nem voltam benne biztos, rendben vagyok-e már a helyesírással. Ez a butaság, annyira félszeggé tett, hogy minden cselekedetemet befolyásolta. Nagyon szégyenletesnek tartottam, hogy fiatal munkás nincs tisztában a helyesírással. A nyelvtant elővettem néha s tanulmányoztam az ostoba szabályokat. Ezek nélkül egészen jól meglehetne a világ, miért kell ilyen kellemetlen dolgokat kitalálni.

Az anyám időnként, de mindig nagyon óvatosan megkérdezte: ha rendszeresen utánanéznék, nem lehetne-e valahol valami munkát kapnom?

Ilyenkor megfogadtam, hogy akár napszámosnak is elmegyek s pár napig valóban komolyan szaladgáltam munka után. Hiába, a fekete listára került munkás rosszabb volt ekkor a rablógyilkosnál.

Egyik nap azzal a hírrel jött haza az anyám, hogy egy földink, akit jól ismertünk hazulról, csavargyárat nyit a külső Váci-úton.

- Holnap elmegyek hozzá - mondta - talán oda bekerülhetsz.

Egy hónap múlva dolgozni kezdtem az Ágner és Fabinyi-féle csavargyárban.