Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám

Révész Béla: Fényes Adolf
Portré-kísérlet

Az ifjú aggastyánok ismerős bús alakjai a magyar művészetnek. Nem úgy fiatalok eme aggastyánok, hogy fiatalos tovább buzdulással művelnék a művészetüket, de az öregség csüggedtsége alkonyodik rá, az évekkel megszámolt nem öreg életükre.

A magyar mennybolt: sors. Alacsony és aki nagyon fölemeli a fejét, beleütközik a magasságba.

Ezért járnak olyan sokan horgasztott fejjel művészetünk mezőnyein...

A legszebb lendülések megszegődnek.

A dóm, mely úgy tetszik emelkednék, kalyibává válik.

A napfölkelte úgy harsonázik, hogy déli verőt ígér naplementéig és belerútul a didergős szürkeségbe.

A táltos-vers, az ostromos próza udvarlón megjuhászodik, a bronzos, gránitos szobor-monumentum giccses gipszbe alakul, a forradalmas vászon szende alázatosságba lebukik...alig indult fiatalok, imént még nyalkák, mennydörgő-garabonciások és ifjan, a férfikort üdvözlő üde ezüsttel a halántékuk mellett már, "beérkezettek," elvégzettek, vének.

Keretet igyekszünk megvonni e mogorva megállapításokkal, hogy ezzel a megvilágítással közelebb érjünk a mindenképpen talányos művészhez: Fényes Adolfhoz.

Öregszik, de a forradalmas ifjúsága elkíséri. Talán negyven éve, amikor a fotografáló, pepecselő festőművészek békés parcellájáról arrébb állt, azután a nagybányaiakat megtalálta és azoktól is különködve, megfestette impresszión túlemelkedő, klasszicizáló festményeit. Impresszió, naturalizmus a korszaka, de sűrítetten több, ami a vásznain van, mint hangos visszhang, féktelen meglátás.

Lefogott örvénylés a képein.

Tragédia, bensőség, világszemlélet, a kifejezések fölényes tisztaságával. Tehát klasszikusnak mondható a teremtő-erőnek érettsége, melynek termékei: "Az anyaság," "A család," "Az özvegy."

Negyvenéves Fényes Adolf, híres, nagy munkái mögötte vannak, mesterségbeli tudása annyira befejezett, hogy a horizont is csukódnék, a rangja a piktúrában olyan, hogy merevülhetne szoborként, pénzi, portéka-ázsiója szilárd, mint a hajdani Danubius-papírok, magyar karrierek között él, győztesen, megroppanás, megrokkanás nélkül, kívánhatna-e többet? - és máról-holnapra cserbenhagyja plasztikus életét, feltétlen diadalait, Danubius-biztonságát...

Rejtély látszik, a legérdekesebb talányossága művészetünknek.

Beszélgetek Fényes Adolffal, hogy miként adná a nyitját a titokzatosságnak, amit én sejtek.

Óvatosan kérdezősködöm és elhulló, gyanútlan a mondanivaló, ahogyan a művész válaszol.

Fényes Adolf régi, nevezetes képeiről beszélgetünk.

Emlékszik-e "Az özvegy," "Az anyaság" modelljeire?

Hallom, a festő az utcán találkozott az alakjaival, beinvitálta őket a műtermében, naturalisztikus hűséggel vigyázta a modelljeit, de mindig többet látott az alakjai mögött, mint amennyit az elkészült festmény elmondott.

Bizalmasan beszélgetünk, megtudom, hogy Fényes Adolf papi családból származik, ükágon is bibliaforgató emberek az elődjei, ő is bibliás ember, érdekes, ahogyan mondja:

- Nagyon szeretem a bibliát... De csak úgy akarom ismerni, ahogyan gyermekkoromban olvasgattam...

- A mai biblia-, evangélistamagyarázatokat kikerülöm, nem olvasom...

- Ne bolygassa meg semmi, ahogyan én az istenes világot látom...

A szolnoki mezőket járjuk.

A művész friss passzióval beszélget arról, mennyire szereti ezt a tájat, a naplementét, a felhőket, a magyar falvak gunnyasztó csöndjét, festegeti is egyre az ábrákat, "geometrikus" szabályokat respektálva, a "dekoratív" festenivalót is megpillantva, de a tájkép mögé még mást is érez, lát...

Megforgatjuk egy élet tartamát, őszinte gondolatok hangzanak el, melyek bátorítják a sejtő gondolatot, ami rejtély, pompásan nyitódik, a hirtelenség, mely úgy tetszik, hogy máról-holnapra cserbenhagy egy művészi hitvallást, nem hirtelenség, szerves történet, a pálya folyamatossága, kulminálás, mely csak most emeli ívét, az ötvenkilencedik évnek magaslatán - eltörött ívelések, torzók honi szomorúságai fölött.

A vallomásszerű, sokszor ismétlődő terefere innen és onnan sorakoztatta a bizonyosságokat elgondolásunk mellé, hogy Fényes Adolf már naturalista korszakában olyan lelki szerkezetű festő volt, mint amilyennek manapság mutatkozik, csak nem tudott róla.

Éppen ez az őszinteség viszi kereső útjain a művészt és ennek a karakteres tulajdonságnak fölismerése fedi fel a titkot is, ami tulajdonképpen sugárzó nyíltság.

A bolyongás a pesti szegénység utcáin, megpillantása a láthatatlan nyűgeitől elfáradt asszonynak, megjelenése a műteremben és a vászon komor síkján: "Az özvegy" már beszél arról, hogy ez a festő a modellt csak motívumnak érzi és sokkal több az ábrázoló naturalizmusnál: a kép zengése: meghatottságról, egy rejtőző világ lírájáról, mely még a tárgyi modell körül szövi az álmait és csak a költögető idő dolga s modell lesz az álom...

A mesteri naturalizmus terméke: "Az özvegy," elsőrangúan alkalmas arra, hogy megértsük Fényes Adolf mai "ellentétes" piktúráját. Valami zsong a bágyadt asszony körül, kendős arcának, összekulcsolt kezeinek csöndes szomorúsága megrezdít valamit, szinte kimondhatatlan bensőséget. Pedig hisszük, ez a titokzatosság szabta meg Fényes Adolf titokzatos és legvilágosabb útját.

Talán úgy fejezzük ki magunkat, belső látás az, amitől már "Az özvegy" vászna is világot nyit a modell mögé.

Költők, költő-írók, költő-festők hétpróbás privilégiuma lenne a kimondhatatlan. A festők közül Böcklinre gondolunk, aki tagbaszakadt, jól táplált mitológiai alakjaival svájci költő, mint ahogy Fényes Adolf, biblián, szentírásokon, rabbiősökön keresztül, ízig-vérig magyar festő.

Az elejtett vallomások, hogy mennyire más Fényes Adolfnak az alföldi felhő, a naplemente, a gunnyasztó magyar falu, a bibliás emlékei, amiket ne bolygasson meg az újjáalakító tudomány, tulajdonságok, amelyek halkan, finoman bizonykodnak, hogy ez a festő tulajdonképpen megtalálta magát, amikor elhagyta volna a régi életét.

Művészet-problémák dolgában is elgondolkoztató Fényes Adolf pályaútja.

A festő megnyilatkozása? ha költő...

A fantasztikum, romantika, sajátos hangulat, másvilági színek bolygatják a fantáziákat: verssel, belletrisztikával és a látomás, ének, a napvilág elé kikerekedik, ha a festő mint költő jeleníti meg magát...

A belső látás megzendül Fényes Adolfnak már legkorábbi képein és elhúzódva az objektumos témáktól, mindinkább rámerül vásznaira az az álomvilág, melynek fölharsanása olyan ismeretlenül lepte meg az embereket.

Hogyan történt?

Zárkózó előkelően is hajlik Fényes Adolf a vallomásra. Érzi, nem furcsálkodó kíváncsiság a firtatásom.

Kérdezem a művészt, meg tudná-e pregnánsan jelölni, miben különbözik mai művészetének megnyilatkozási formája, a mai munkamódja a régitől?

Olyasmit érintettem, amire a válasz régen megérlelt lehetett és már mondja is biztos szavakkal a művész:

- Azelőtt a modell állt előttem és lefestettem, ma a kompozíció minden gondom...

Egyszerű meghatározás, de úgy gondoljuk, mögötte rejlik a művész új korszakának minden különössége.

A szavak természete, hogy skálázik bennük a fogalom ezer árnyalata.

Kompozíció?

Hangozhat közömbös jelentéssel: megkonstruálunk valamit, hogy kifejeződjék, de hangozhat úgy is, hogy zúg a fogalomtól, amit jelezni óhajt.

Például. Előttem egy kis terjedelmű festmény. A formáival, színeivel, sugallatával már az álomvilágból való, ahonnan Fényes új képei fölbukkannak. Megragadó a hevületével, de érződik rajta: a születés; tényleg vázlat és mondja Fényes:

- Még nem készültem el a "kompozícióval"...

Megtudom, hogy ez az embrió-festmény-vázlat három év előtt készült. Azóta foglalkozik a témával a művész és most készül arra, hogy a "nagy" képet megfesse.

Műhelytitkok tárulnak elém... a kis képek seregét látom, valamennyi kísérlet és évek múlnak, míg nagy vászon lesz belőlük, mire megérik: a kompozíció...

A modell: futó hirtelenség és elkészül a festmény.

A kompozíció: harc, vívódás, hogy kimondani tudjuk magunkat...

Helyes gyanakvásunk megerősödik, amikor egy lélek ránk forduló ábráit így, megpillantjuk.

A költő tulajdonsága az, hogy bizarr bensőjében évekre elágyaz, motívumot, gondolatfoszlányt, sugdosó sejtelmeket és a vázlatot annyiszor kiterveli, kimelegíti, mígnem a magzat kipenderül a napvilágra.

Komolykodva, mosolyogva tanakodunk. Én már tudom, hogy Fényes Adolf új kibontakozása nem misztérium, megfordulás, meghökkentő újrakezdés, de azért hiszünk abban, hogy hajlamos lelkek nem kerülhetik el sorsukat - a mai időjárásban.

A mai időjárás!: a tegnapi!, már csaknem nemzedéknyi, mely igen értett hozzá, hogy a lelkek síkját megragadja és hegybe-völgybe megrengesse őket...

Csak ez a viharzás lehet a magyarázata, hogy életünknek legtépőbb naturalizmusa fölé a mai művészet kibontotta a romantikát.

Persze ez a romantika húszmillió halott után más, mint gőgicsélő hajdan, valamikor. Romantika: a misztikus drámáival, elhatalmasodott legegyénibb lírájával, regény felé kívánkozó belletrisztikájával, de még az izmusaival is, mert valamennyien, a káprázat után esdnek, mely kivezetne a föltorlódó káoszból. Nem véletlen az sem, hogy a freudizmus tudománya éppen az elmúlt tizenöt évben került a szellemi mozgalmak élére...

Beűzve magunkba, elfordultan a hömpölygő iszonyatosságoktól, ha küzdeni akar is a művészet az életért, a másik életért, ennek a művészetnek szárnyai a romantika felé csapdosnak.

Fényes Adolf művészete szinte kíséri az új korszak éveit és képei fölé gyűjtő fölírással oda lehetne helyezni a fogalmat. Romantika.

Fényes Adolf új irányú képeinek első darabját, 1912-ben festette. A világháborút ígérő Balkán-háborúk idején! Ez a piktúrája mélyült, marasztalta a művészt és megérkezett 1914 és a többi évek.

Fényes Adolf soha többé el nem hagyta "kompozícióit".

Abszolút tudatos festő, de hogy miként fordult meg a művészete, arról akadozva beszél Fényes Adolf. Bizonyos, hogy a lélekzörgető világ-évek feldörömbölték Fényes Adolf szunnyadó lelkiségét is, de azért a művész vallomástalan elhallgatása mondja el a legigazabb vallomást:

- Megtörtént...

A Fényes Adolf első, realista képein is föltetsző "belső látás" merítette föl piktúrájának új világát, mely elénk nyílott volna a világháború nélkül is, de úgy véljük, a szedelőzködés, forrongás éveit siettették a Szerencsétlenség komprimált évei.

Az önkéntelenség áradó ereje jelölte ki Fényes Adolf pályaútját és ez a tulajdonsága csillog meg akkor is, amikor felel a kérdésre:

- Hová?

- Nem tudom...

És mindent elmond, ahogyan megjegyzi:

- Festek...

Szárnyaszegett fiatalok között, friss távlatok előtt, tüzes homlokkal, fehér hajjal...