Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám · / · Babits Mihály: Regénytöredék

Babits Mihály: Regénytöredék
12.

Az öreg Szabó Gábor, műszaki tanácsos, akkoriban halt meg, csúnya időben temették, a tavasz novembert affektált, s Miska sokáig állt hajadonfővel a hideg esőben, míg Borzsák tiszteletes befejezte már teljességgel elázott hangján szenilisen végeérhetetlen beszédét. Miska fején sem volt már a régi sűrű haj, s bizony alapos náthával ment haza: de egy kis nátha csak nem elég ok, hogy egy munkás férfit távol tartson a hivatalától? Miska tehát már másnap korán reggel az utcán volt látható, s pedig kis kabátban - mert sokkal többre tartotta edzettségét, semhogy Szentgyörgy után is felöltőt hordjon - és esernyő nélkül, noha Vivi dada még utána is vitte a kapuhoz az ernyőt. De Miska nem szerette az esernyőt, s még inkább járt nyáron egy szürke napernyővel, mely alatt levett kalappal mehetett a napban, s szellőztette izzadt homlokát, mintsem hogy esernyőt vigyen, mikor nem is esik, mint a tanárok. De ki számítja ki az esőt meg a sorsot? Miska csuromvíz váltott kabátot a hivatalban, s vajha inget is tartott volna a munkakabátja mellett az aktás szekrényben! mert a nedvesség túl volt már a kabáton s a mellényen, az ingben, a bőrön, a húsban, csontokban! Miskát otthon kirázta a hideg, s estére már magas láza volt, úgyhogy le is feküdt korán, nyögött és zihált, az újság is kiesett kezéből. Imrus nem volt otthon, egy barátjához ment, akinek számtanjegyzetét kölcsönözte. Vivi dada rémülten szaladt át Döme bácsihoz, épp ott találta orvosát, a vén locsogó Csontváryt, s mire Imrus megjött, már meg volt állapítva a tüdőgyulladás. Imrus nem is beszélt többet apjával: a másik szobában tanul egész nap, különös hangulatban, melyet aggódásnak és levertségnek interpretált maga előtt, holott az aggódás voltaképp a szenzáció feszültsége volt, szinte repesett a kiszámíthatatlan sors elé, melynek fenyegetését mégsem tudta egészen komolyan venni: nyilván elmúlik ez is, s marad minden a régiben - gondolta, csodálatosképpen bizonyos csalódással. Miska alig tért magához az egész idő alatt, erős nagy testét egy csapásra megtörte a betegség, hatalmas melle, mely mozdulat nélkül fenntartotta a Csörgetó vizén, hörgött mint egy gépház, - folyton aludt, néha értelmetlen szavakat motyogott, s negyednapra Döme és az orvos jelenlétében kiszenvedett. Imrust elküldték hazulról, s ő szótlanul engedelmeskedett, ugyanavval az érzéssel, mint karácsonyestén, ha elküldték, hogy távollétében készítsék el számára a meglepetéseket. Mikor hazajutott, Miska már a ravatalon feküdt, s Imrus úgy érezte, hogy sírnia illenék, de, s talán éppen azért, amint ünnepélyesen bevezették halott apjához, ki fekete szalonkabátjában sápadtan nyúlt el a gyertyák között, s mintegy fölléptették, színpadi komolysággal, a résztvevő szemek előtt kis árvaként, valami oktalan nevetés erőltette, amit alig tudott visszafojtani, s olyan érzés fogta el, mint néha a templomban, mise alatt, mikor arra kellett gondolnia, hogy mi lenne, ha hirtelen fölvetné magát a pad tetejére, s onnan egy ugrással a csillárra és lelógatná lábait a térdepelők feje fölött, vagy az oltár nagy arany angyalának nyakába kapaszkodna és vállára ülne?

Mi lenne, ha elnevetné magát?

A nagy szenzáció egyelőre elnyomott benne minden más érzést; éjszaka a Döme bácsi benyílójában aludt, kimerülve az idegek izgalmától, s reggel első gondolata volt az a felfedezés, hogy árva lett, s ez mintha valami méltóság volna, komoly és ünnepélyes cím, szinte büszke volt rá. Délelőtt gyászjelentéseket segített adresszálni - melyeket Döme fogalmazott, - közben jöttek a rokonok, élükön a híres Juli néni, sopánkodva:

- Pedig milyen nagy, erős ember volt! Ki hitte volna, hogy ilyen hamar végezzen vele?...

Döme vénemberes cinizmussal leintette a sopánkodókat. Kit támasztott föl valaha a sírás? Hamar vagy nem hamar: a Halál nem néz kort, erőt, nagyságot: senkinek nincs privilégiuma. S az aggastyán szinte megnyúlt, fölmagasodott a szomorú esettel szemben, mely nálánál sokkal fiatalabbat ragadott el: olyan közel a sírhoz, nem tudta sajnálni, aki előrement.

- S te, szegény kis árva! - cuppant már a Juli néni zsíros, rettegett csókja Imrus homlokán, - eddig csak anyátlan voltál, most már apátlan is! - A téma érzékeny húrokat érintett, legfőképp Dömében, mert Imrus most igazán rámaradt, s ki fogná föl más a hűtlen szép húg fiacskáját? De Döme nem volt érzékeny húrok embere, s különös szégyenkezéssel kerülte az apai gesztusokat.

- Sose féltsétek őt! Nem kisgyerek ez már! Megél ez a jég hátán is! - S enyhíteni szavainak keménységét, hozzátette: - Derék ember lesz, mint az apja volt!

Halálnak kellett történnie, hogy Döme száján kiessen ez a pár szó: mert Miska többé nem a "javíthatatlan pecsovics" volt, nem a "korrupt kormány embere," nem a "hatalom kész szolgája" s a "valódi mameluk-lélek," hanem igaz ember s igaz bíró, akinek becsületessége és képzettsége előtt Döme is mindig kalapot emelt. Miska egyszerre megnőtt halálában, nagy ember lett, bölcsesség és karakter példaképe, egy helyi Deák Ferenc, "pótolhatatlan vesztesége Sót társadalmának", mint ahogy a Sótvidéki Közlöny most érkezett száma írta gyászkeretben. Miska pár napig kizárólagos téma volt Sóton, egész élete regényes színekbe öltözött a provinciális szemek előtt, melyeknek az Igazságügyi Palota homlokára kiröppent fekete zászló is szenzáció, a hír váratlansága emelte hatását, s tudni vélték, hogy már épp alá volt írva Miska kúriai bírói kinevezése, mikor a szomorú eset elvágta ezt a fényes karriert. A dicsőségből fény esett Imrusra is, ki most napokon át központnak érezte magát, mint olykor órákra a diadalmas záróünnepélyek díjkiosztásain, Imrust elfoglalta a szerep, melyet játszania kellett. Délben Miska bíró kollégái jöttek, mintegy küldöttségben, a szoba megtelt lassú beszédű, szalonkabátos urakkal, kik komolyan, halkan szóltak Imrushoz, akár egy felnőtthöz, közben sürgönyök érkeztek, még a püspök is sürgönyzött. A kapuban most szögezték ki a gyászdrapériát, s Imrus kábultan hallgatta a kopogást, mely összefolyt a látogatók beszélgetésével, az apjáról szóló legendákkal, amik a halott utolsó óráit, utolsó szavait kutatták. Csontváry doktor látható élvezettel idézte e híres utolsó szavakat, melyeket illő tisztelet, sőt bizarr tartalmuk miatt némi borzadás is fogadott, mint egy nagy ember végszavait (noha nem volt itt Gyula, hogy rácitálja a Mehr Lichtet.) Miska ugyanis, halálos ágyán és önkívületben, napokon át ökölbe szorítva kezeit s hörögve fájó, domború melléből, mind csak ezt a három különös szót mondogatta:

- Fölkötik a betyarakat!...Így, értelmetlenül és eltorzítva a ragozást: - ...betyarakat!...

Micsoda végzetes emlékek, micsoda sírjukból följáró érzések, mintegy elhagyott házban kísértve, adták az agonizáló kékült ajkaira ezt a furcsa, és rémes mondatot? Egy volt a bizonyos: Miska még haldokolva és félrebeszélve is bíró maradt, ami csak dicsőségére válhatott Sót város szellemi hiénái előtt. Anekdoták merültek fel ezzel kapcsolatban, s akadt, aki fölhozta a Kováts Laci-féle gyilkosság ügyét is.

- Ez az ügy nagyon elővette szegényt, - mondta egyik bíró.

- Elvi ellensége volt a halálítéletnek, - szólt fontoskodva az elnöki titkár, egy törekvő fiatalember.

- Óh, az az egész história összeesett az asszony dolgával, - kezdte Csontváry, de már valaki meglökte:

- Csitt! a gyerek előtt!

- Vajon Nelli eljön-e a temetésre? - súgta Juli néni Döméhez, harsogó suttogással, mely hangosabb volt a rendes beszédnél. De Imrus már nem hallotta a választ, mert hirtelen kitört belőle a sírás, apropos nélkül és ellenállhatatlan, talán csak a fölcsigázott idegek folytán, elfúlva, szaggatottan, végeérhetetlenül csuklatva és rázva az asztalra boruló karcsú diáktestet.