Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 21. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
Regény - Önéletrajz II. (3. közlemény)
IX.

Az újrakezdések, a nagy föllélegzések ideje volt ez. Mintha egy sorvasztó, sötét éjszakából léptem volna ki, nyitva voltak az utak és nem voltak falak körülöttem. Így éreztem. Az egész pedig csak annyi volt, hogy visszajutottam a nekem való munkához, hogy a saját kedvem szerint és a saját felelősségemre élhettem. A gyár most volt átalakulóban, nagyobbították a műhelyeket s errefelé szivárogtak Angyalföld munkásai. Én a bányakocsik építéséhez kerültem, nem volt finom munka, de mégis valami új volt a számomra és keresni is lehetett vele. Egy ó-lábú, vörös, nagybajuszú ember lett a csoportvezetőm. Nem volt rokonszenves ember, zömök, alacsony testében mintha meg lettek volna görbülve a csontok, a fejformája erősen négyszögletes volt s az arcán a rőt szőrök között hemzsegtek a szeplők. Kellemetlenül az orrán át beszélt.

- Csak szorgalmasan, fiatal barátom - mondta. - Ha nem akasztófára született, akkor itt lehet magából valami. Az én kezem között arany olvad ki a munkából, de úgy szeretem, ha a segítőimnek is vér van az ereiben.

Ezeket az első nap mondta, de később is sokszor eldicsekedett azzal, hogy ő milyen egy különösen nagyszerű ember. Mit lehessen tudni, gondoltam. Valóban messze előtte járt az én tudásomnak és munkabírásomnak.

Közvetlen a gyár mellett volt a lakása, hozzájuk kerültem kvártélyba. Kicsiny, egy-szoba-konyhás lakásban laktak: az ember, a felesége és két gyerek. Az idősebb nyolc éves fiú volt, de csak öt évesnek látszott, a jobb lába össze volt zsugorodva s mankóval ugrált ide-oda, mint valami örökké megriadt állatka.

Az ember kérdezés nélkül az első este elmondta, hogy a gyerek a síkos úton egyszer elcsúszott és akkor törött el a lába.

Az asszony kicsiny, fekete teremtés volt, távol ült a lámpától s ha jól megnézte az ember, úgy látta, hogy csöndesen könnyezik. Mintha valami lett volna ebben a lakásban, ami ködössé teszi a levegőt, s némely dolgokat elrejt az ember kíváncsisága elől. Az első napokban úgy éreztem magam, mintha betegek közé kerültem volna.

Mondtam is a Rózkának:

- Nagyon furcsa ház az, ahol én most lakom. Nem mondom, hogy rossz emberek, de mégis bátorság kell ahhoz, hogy éjszakára egyedül maradjon velük az ember.

A lány csak nevetett a szavaim fölött, nem tudtam úgy elmondani neki az érzéseimet, hogy azokat csak valamennyire is felfoghatta volna.

- Én szeretem a különös embereket - mondta. - Te is egy különös ember vagy és azért szeretek veled lenni. Ha hozzám érsz, mindig úgy érzem magam, mintha valami meleg dologgal letakartál volna. Ha rám teszed a kezeidet, akkor olyan nagy csönd lesz bennem.

- Ezt én nem nagyon értem meg, de azok biztosan egész más emberek, mint én vagyok.

Nagyon szépen és okosan tudott beszélni ez a lány s a vele való találkozások után kissé megnyugodtabban mentem haza. Néha az asszonnyal is elkezdtem ilyesmiről beszélni, de az félénken kitért a szavaim elől, feltűnően tartózkodó maradt. Megfigyeltem, az ember már több ízben is elment hazulról, mintha valami fontos dolga lenne s aztán néhány perc múlva váratlanul visszajött. Ilyenkor mogorva volt, félre ült az asztaltól és szinte szurkálódott a szemeivel.

Néha bent a gyárban is volt ilyen sötét kiismerhetetlen ideje. Egész nap bolondul hajtotta magát a munkában, de ha ez az állapot rájött, csöndes és tehetetlen lett, mintha meghülyült volna.

- Mije fáj ilyenkor, mikor így elszomorodik, - kérdeztem tőle egy alkalommal. - Nehéz azt nézni, ha valaki ilyen szomorú.

Nem is válaszolt. De mégis talán fölébredt. Hozzányúlt a szerszámhoz és megint egészen elveszett a dologban. Általában a mi csoportunk volt az, amely az egész gyár munkáját föl szerette volna falni. A fűtőházi lustító hónapok után most igazán csak a munka volt az, ami érdekelt. Éreztem, hogy a kalapács nyelének íze s a reszelő fogainak teremtő és megsemmisítő ereje van. A szerszámok ellenállás nélkül engedelmeskedtek az akaratomnak, a guruló vaskocsik úgy jöttek ki a kezeink alól, mintha szültük volna őket. Szombaton este hallottam, ahogy a másik csoportok irigykedően morogtak ránk. Ha valakivel összeálltam beszélgetni, azt mondta, hogy suszterek vagyunk s takargatás nélkül szidta a csoportvezetőm.

- Miért ne keresne annyit, amennyit tud - mondtam némi megbántódással. - Az ember azért dolgozik, hogy pénze legyen.

- Butaság. Ma már minden munkásnak tudnia kell, hogy így suszterolni árulást jelent a munkásosztállyal szemben.

- No én azt mondom, hogy mi senkivel se törődünk. Nem is értem, hogy mit tudnánk mi elárulni.

- Iratkozz be az egyletbe, barátom, akkor megtudod, hogy milyennek kell lenni egy tisztességes munkásnak.

Eleinte dühösködtem az ilyen okoskodás miatt, később aztán beláttam, hogy van bennük némi igazság. Sőt azt is észrevettem, hogy a csoportvezetőm valóban nagyon alázatos és alakoskodó a mester és mérnökök előtt. Azok csak úgy félvállról beszélnek vele s ő mégis szaladgál utánuk, mint valami kis kutya. Lármázik és káromkodik mindenkivel s ha a feljebbvalói megjelennek, elszakad a hangja s az ember azt hiszi, mindjárt a föld alá süllyed nagy alázatosságában. Ilyenkor, ha csak tehettem, elfordultam tőle s bántott, hogy akaratlanul is némi közösséget kell vállalnom ezzel az utálatos szokásával. Különben is mennél jobban megismertem, annál eltaszítóbbá és tűrhetetlenebbé vált a számomra. Már meg mertem volna esküdni rá, hogy nem egyenes lelkű, rendes ember, talán valami csúnya bűnök is vannak a múltjában. Minden szavának és minden mozdulatának mintha kétféle jelentősége lenne egyszerre. Most hetek múltán, ha visszagondoltam az elmúlt dolgokra, sok mindent, s megdöbbentő világossággal láttam meg.

Még az első szombat este történt, hogy a fizetés után, mielőtt megmosakodtunk volna, azt mondta a szobagazdám:

- Gyüjjön le velem a kocsmába, fizetek egy pohár sört. Valahogyan mégis csak meg kell ünnepelni, hogy nálunk van.

Rózkáékhoz szerettem volna menni, kelletlenül húzódtam a meghívástól.

Az ember úgy tett, mintha szörnyen megsértődött volna:

- Fél, hogy elcsalom a pénzét? - s az asztalra csapta a keresetét. - Itt van! Itt hagyom zálogban. Ha reggel hiányzik valami a pénzéből, fogja le ebből. De hogy valaki ne merjen egy pohár sört meginni, az mégis gyávaság.

Nem értettem, hogy miért csinál ilyen nagy ügyet ebből a semmiségből. Először bennem is felforrt a harag, de aztán úgy gondoltam, valóban megsértettem s nagyon jóvá akartam tenni a dolgot.

- Kérem, én máshová akartam menni, de most már szívesen lemegyek a kocsmába. - Láttam, hogy az asszony szomorú, nagy szemekkel néz rám az ura mögül, egészen ellágyultan. A pénzt összeszedtem az asztalon és visszatettem az ember zsebébe. Nem ellenkezett.

Éjfél utánig voltunk lent a kocsmában. Ittunk nagy svunggal és mások is körülülték az asztalt potyázni. Az ember bántóan nagyhangú volt mindenkivel, de engem dicsért és koccintgatott velem, mint vele egykorú pajtással.

Mikor fizetni kellett, eltűnt az asztaltól és én otthagytam keresetem felét.

Ezt az esetet soha elő se hozta.

Éjjel félálomban hallottam, hogy valami szokatlan történik körülöttem, de csak reggel láttam meg, hogy a szoba kegyetlenül fel van dúlva s az asszony szemei véresek a sírástól.

Aztán minden szombat este lecsalt a kocsmába és mindig ugyanígy végződött az eset.

Közben az asszonnyal is összebarátkoztam kicsit, nehezen ment bele a beszélgetésekbe, aztán csúnya, kellemetlen dolgokat mesélt el az uráról. Valósággal kétéletű szörnyeteg volt ez az ember. A szombat esti lármák, amiket én csak úgy félig alvó állapotban szoktam hallani, komisz verekedések voltak, az ember halálosan féltékeny volt erre az elnyomorított, elcsenevészedett asszonyra s valami képzelt bűnök miatt minden részegségében kegyetlenül elverte. A kvártélyosokkal gyanúsította meg s az asszony hiába könyörgött neki, hogy ne hozzon idegen embert a lakásba, mindig lakott valaki náluk s az asszony mindig emiatt szenvedett. Természetesen most én voltam az, aki az alkalmat szolgáltatta. Pedig soha még csak eszembe se jutott, hogy valamiféle szándékkal közeledjek az asszonyhoz. Olyan szomorú és az életről lemondó volt, hogy valósággal elsavanyodott mellette az ember. Egész nap a két gyerekkel volt elfoglalva, mint egy anyaállat szerette a nyomorék fiát, aki nem az utcán csúszott el, hanem egy szombat éjszaka az apja egy lábán fogva fölkapta az ágyról és mint valami rongytömeget kidobta az udvarra. Ekkor törött el a lába és nyomorodott meg egész életére. Ezek az emlékek és titkok feküdtek az asszonyon s ebben a pokolban szó nélkül élt, mint egy árnyék.

Utáltam és menekültem a szobagazdámtól. Szombaton hiába csalogatott, hiába dühöngött, nem mentem le vele a kocsmába. Még kapuzárás előtt hazajöttem a rokonaimtól és lefeküdtem. Óvakodtam tőle, hogy csak beszédbe is kezdjek az asszonnyal. Fáradt voltam s hamar elaludtam.

Éjfél után, mintha kigyulladt volna körülöttem a ház, istentelen lármára riadtam föl. A sötétben láttam, hogy az ember ott áll az ágyam előtt, ordítozik, a vállamnál fogva rázogat életre.

- Ide nézzen - mondta. - Nézze meg, mi van itt a kezemben.

Hirtelen alig tudtam összeszedni magam.

- Mi történt? Mi baja van!

- Fogja meg! - ordította az ember és sírt és nyöszörgött, mint valami beteg állat. - Nézze meg, hogy ez nem tréfa - valami forró dolgot adott a kezembe. Még mindig sötét volt. Nem láttam a dolgot. Az asszony visított és valami értelmetlenséget hadart valahol a sarokban.

A forró tárgy érintésétől kiment az álom a szememből, megrémülten kérdeztem:

- Mi ez? Mit akar ezzel? - El akartam ereszteni, de az ő keze is ott volt, nem engedte, hogy elhúzódjak.

- Vitriol! Hallja, hogyan forr? Adja ide, mindjárt megiszom!

Most már nem engedtem. Ebben a pillanatban tisztában voltam vele, hogy ő úgysem inná meg a vitriolt, de féltem attól, hogy részegségében rám önti.

Birkóztunk és ordítoztunk.

Végre az asszony meggyújtotta a lámpát. Valóságos csatatér volt a szoba. Az embertől már elvettem a vitriolos poharat, de a nagy konyhakés még ott volt a másik kezében. Újra az asszonynak esett neki.

- Kiirtalak valamennyiteket - ordította. - Minek ilyen pondró népség a világon!

- Fusson ki! - ordítottam én is. - Fusson, fusson!

De az asszony meglapult a konyha egyik sarkában és nyöszörgött és szűkölt, hogy én is eszeveszetten feldühödtem, alig tudtam visszatartani magam, hogy én is neki ne rontsak.

A gyerekek az én ágyam alá menekültek.

Sokáig tartott, amíg az embert sikerült úgy ahogyan lecsillapítanom.

Leült az asztalhoz, a nagy kést maga elé tette, mintha még mindig készülne valamire.

- Komolyan meg akartam halni s megint nem sikerült - mondta. - Még meghalni se tudok.

Szépen, megnyugtatóan beszéltem hozzá. Az asszony rendezgetni kezdte a lakást, a gyerekek visszaszöktek a helyükre.

- Gyüjjön kártyázni - mondta az ember. - Add ide a rumot, amit felhoztam. Add ide még ma, mert egyszer úgyis lemetélem az ujjaidat. Egyszer úgyis sikerülni fog minden.

Inas korom óta, mikor huszonegyezni szoktunk, nem kártyáztam. Valami megvetéssel tartózkodtam ettől a játéktól. De most, hogy békesség maradjon, elfogadtam a hívást. Tudtam, hogy a pénzemre utazik, vissza akarja nyerni tőlem, amit ma a kocsmában elköltött.

Eleinte szó nélkül játszottunk, aztán izgatottan és könyörtelenül. Nem tudom miért, állandóan nyertem. Az emberbe visszabújt az ördög, káromkodott és csapkodta az asztalt. Én tudatosan lefogtam magam.

Hét forintot elnyertem az embertől s aztán hitelre kezdett játszani.

Néha észrevettem, hogy nem igazságosan játszik, de hiába próbálta meg a csalást is, csak nem akart hozzápártolni a szerencse.

Már reggel volt, a szoba egészen megvilágosodott, mikor a játékot abbahagytuk.

Az asszony megcsinálta a kávét és reggeliztünk.

- Jó lenne kicsit lefeküdni - mondtam; ki voltam merülve, alig tudtam ülni a széken.

- Nem! A pénzemet nem engedem ellopni! - mondta az ember elszántan és kihívóan. - Adjon revánsot, ha a jövő szombatig tart is, én vissza akarom nyerni a pénzem. Én egy családos ember vagyok, nem adhatok levegőt enni a gyerekeimnek.

Úgy éreztem, most az lenne a leghelyesebb, ha fognám az asztalon fekvő kést és minden további nélkül leszúrnám vele ezt az utolsó gazembert. Miért éljen a világon egy ilyen megátalkodott kutya.

- Talán nem akar revánsot adni? - kérdezte s mintha belátott volna a fejembe, ő tette rá a kezét a késre.

A kétségbeesett asszonyból hangosan feltört a sírás.

- Minek adjak revánsot, - mondtam - hiszen én csak azért játszottam, hogy teljen az idő. Itt van a pénze - s kitettem elé a pénzt, amit elnyertem tőle.

Röhögve zsebre rakta. De ebben a nevetésben volt valami együgyűség vagy valami gyerekesség. Ez az ember nem józan és egészséges eszű - gondoltam s most már, mint nyilvánvaló bolond mellett még kényelmetlenebb lett élnem.

Szerettem volna elköltözködni tőle, de tudtam, hogy akkor lehetetlen lesz mellette a gyárban is megmaradnom.

Az egyik héten új munkásokat vettek föl s a földi, akivel jó pajtásságban voltam gyerekkoromban, szintén bekerült. Komoly és okos fiatalember volt, elmondtam neki a bajaimat.

- Menj be a mesterhez és kérd meg, adjon neked más munkát s akkor otthagyhatod ezt a bolondot. Ismerem jól, az egyletből is kilépett.

Külön munkára kerültem, a rokonaimhoz mentem lakni. Ezek szép gondtalan idők voltak. A fiatalember révén, akit Józsinak hívtak, még más földijeimmel is összejöttem, egy helyre jártunk enni és esténként együtt szoktunk csavarogni. Ők szocialisták voltak, de engem még nem tudtak az egyletbe bevinni. Nem tudták velem megértetni, hogy miért ne maradhatna meg az ember becsületes munkásnak, ha egyedül áll. Miért kell ahhoz egy egyletbe beiratkozni, ha az ember több fizetést és jobb munkalehetőséget akar elérni.

- A munkásnak szervezkednie kell. Az egyes embert fölfalják a kapitalisták, de ha összeállunk, akkor mi győzünk. A szervezkedésben rejlik a munkásság hatalma.

- Ahhoz, hogy én ember legyek, nincsen másokra szükségem - mondtam, - ti csak lármáztok és nem csináltok semmit. Ha az embernek nem tetszik, ahol dolgozik, odavágja a szerszámot és megy tovább. Miért kell azért olyan nagy lármát csinálni.

- Mi nem helyeket akarunk cserélgetni - mondták a többiek, - hanem az egész rendet meg akarjuk változtatni a gyárakban.

Esténk nagy részét ilyen beszélgetésekkel töltöttük el. Sokan tanultam tőlük, beláttam, hogy sokban igazuk van, de igazságtalannak tartottam, hogy így szövetkeznek. - Legyen mindenki olyan erős, hogy feleljen magáért.

A munka közben is sokszor gondoltam ezekre a beszélgetésekre s anélkül, hogy észrevettem volna, bizonyos változáson mentem keresztül. Eddig se szerettem megjuhászkodni a följebbvalóim előtt, most pedig tudatosan kerültem az ilyesmit. Fölismertem, hogy én nemcsak munkás, nemcsak fizetett gép, hanem ember vagyok, olyan ember, mint akárki más a gyárban. Ha a mérnök vagy a mester bejött a műhelybe és nem köszönt előre, akkor én sem köszöntem. Ha valamit kérdeztek tőlem, szívesen feleltem, de nem fecsegtem össze-vissza, mint ahogyan azt sokan mások megtették.

- Tartsuk egymást tiszteletben - gondoltam, - de több semmi közünk egymáshoz - ezt nem a barátaim mondták így, magamtól, a természetemnél fogva kezdtem ezt érezni.

Az emberek, akik körülöttem dolgoztak, azt hitték, hogy szocialista vagyok s én nem is tiltakoztam ellene. S valóban éreztem és gondoltam, talán már szocialistább is voltam a barátaimnál, de az egyletbe még mindig nem akartam belépni.

Egy vasárnap délután aztán ennek a szükségességét is beláttam.

Gyűlés volt a Lehel úton, mi a ligetbe készültünk, de odaálltunk, hogy meghallgassuk a szónokot. Egy kövérkés, kissé bandzsa szemű ember beszélt az emelvényről. Izzadt. Torkaszakadtából kiáltozott s hadonászott a kezeivel, mintha föl akarna röpülni.

Egyáltalában nem tetszett nekem se ez az ember, se az ő üres nagyhangú fenyegetődzései. Én dolgozó ember voltam, tudtam, hogy hogyan van a gyárakban. A szónok azt mondta, hogy rabláncra fűztek bennünket, s hogy kiszívják a vérünket s ha így megy tovább, hírmondója se marad a becsületes munkásembernek, akik pedig ennek a rohadt világnak egyetlen éltető oszlopai.

Csupa munkások voltak a gyűlésen s nagyon érthetetlen volt előttem, hogy ezek az emberek ezt a lármás kövéret le nem dobják az emelvényről.

- Hát ez mind nem igaz, amit ez itt ordítozik - mondtam a többieknek. - Olyan ez, mint egy vigéc, biztosan jól megfizetik érte! Még hallgatni se szeretek ilyen hazugságokat.

El akartam menni. De a kertbe, ahol a gyűlés volt, most lármás nagy csoportok tolakodtak befelé.

- Itt vannak a keresztényszocialisták - ordította mindenki a kertben. - Ki velük! Mit akarnak itt, ki velük!

Ezt se értettem, hát miért ne jöhetnének be ezek az emberek is a kertbe?

Lassan elcsitult a kavarodás.

A szónok azt mondta, hagyni kell őket, ezek is munkások, hagy tanulják meg ők is az igazságot.

De alig kezdett beszélni, a keresztényszocialisták minden ok nélkül zajongani kezdtek, mint a bolondok.

- Le vele! Le a zsidókkal! Le a hazaárulókkal!

A szónok beszélt tovább, de már senki se hallgatott rá.

Az egész gyűlés egy nagy hangyabollyá, egy megbolondult kocsmává változott. A keresztények sokan voltak, kövekkel és botokkal megtámadták a szocialistákat. Hogy miért, talán senki se tudta volna megmondani. Valamennyien munkások voltak s úgy estek egymásnak, mint két idegen farkascsorda. Tagadhatatlanul a "keresztények" követték el az igazságtalanságot és én is harcoltam ellenük, mint szocialista, mint aki ízig-vérig egy a megbántott, megtámadott táborral.

Megjelent a rendőrség, mintha csak a föld alól bújt volna elő és ellenünk jött. A támadók mellé állt s ellenünk, akik semmi rosszat nem csináltunk. Szétkergettek bennünket, mint a kutyákat s a szónokot magukkal hurcolták az őrszobára.

- Hát ez disznóság - mondtam -, ezt én még sohase láttam, hogy a rendőrség eljöjjön egy verekedéshez, és még ő is a gyöngébbeket kezdje ütni.

- Látod - mondta a Józsi nagyon komolyan. - Ez az osztálytársadalom. A rendőrség a gazdagok szolgálatában van, azért fizetik őket, hogy bennünket üssenek.

A többiek is beszéltek:

- Éppen azért kell szervezkedni, hogy többen legyünk. Ha külön-külön maradunk, akkor könnyen fölfalhatnak bennünket.

Be kellett látnom, hogy ebben igazuk van.

Még ezen az estén beléptem a Gépépítők szakosztályába.