Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 19. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Schöpflin Aladár: Ocskay brigadéros
Herczeg Ferenc drámája a Nemzeti Színházban

Az Ocskay brigadéros mögül ma hiányzik a hangulati háttér, mely a huszonöt év előtti vígszínházi előadást nevezetes közéleti eseménnyé tette: a Rákóczi-kor kultuszának virulens aktualitása a fejedelem hamvainak hazaszállításával kapcsolatban és a kuruc színezetű függetlenségi párti gondolat fellobbanása a lelkekben. Az a légköri feszültség, amelyben akkor ez a darab úgy hatott, mint egy erős villamos kisülés, ma nincs meg. Azért a darab most is hat, mert a kuruc-emlékek népszerűsége most sem csappant meg, a közönség túlnyomó része még mindig szívében hordja a békebeli - ma már kevésbé aktuális - politikai ideálokat s a hazafias retorikának ma is van és alighanem mindig is lesz visszhangja a magyar embereknél. Ma talán más az akusztikája Herczeg híres kuruc-drámájának, mint egykor volt, de van akusztikája. Nekem azonban merült fel néhány ellenvetésem ennek az érdekes és színpadilag hatásos darabnak a gondolat világa ellen, amelyeket itt röviden össze akarok foglalni.

1. Ocskay és katonái rám egy kozák hetman és martalócai benyomását teszik inkább, mint magyar vitézekét. Az a kép, amit Gogol a Bulyba Tárászban és Sienkievicz történeti regényeiben adott a kozákokról s az orosz Rjepin híres festménye jut eszembe ezeknek a véres martalócoknak a láttára. A darab első felvonásában Ocskay olyan vad kegyetlenséget mutat a fogságába esett labancokkal szemben s vitézeivel együtt olyan art pour l'art gyönyörködést a védtelen nép öldöklésében, a falvak fölégetésében, templomok kirablásában, hogy én - talán gyönge az idegzetem - megborzadok tőle és nem tudom sorsát rokonszenvvel kísérni. Tisza Ilona iránti gyöngédségét és lovagiasságát pedig irodalomnak, belső igazság nélküli szentimentalizmusnak érzem. Tudom, hogy a történelmi Ocskay csakugyan kegyetlen portyázó sereg vezére volt, akinek hadi tettei az ellenség háta mögötti merész és gyors betörésekben és az osztrák tartományok és labanc főurak birtokainak dúlásában merültek ki s aki reguláris csatában sohasem állta meg a helyét, tehát Herczeg által róla rajzolt kép nagyjában megfelel a valóságnak, - tudom azt is, hogy az akkori idők zord szelleme más megítélés alá vette az ilyen kegyetlenkedéseket, mint a mi mai finomabb érzékenységű humanitásunk, de azért mégsem tudok együtt érezni olyan darabbal, mely az ilyen embertelenségeket hőstetteknek, elkövetőiket a magyar ideál megszemélyesítőinek tünteti fel. (Mert Ocskayt mindenki ilyennek tekinti mindaddig, amíg az árulást el nem követi.)

2. Mindazok, akik a darabban a fejlettebb urbánus kultúrát, a politikai és katonai fegyelmet s a műveltebb és lovagiasabb hadviselési erkölcsöt képviselik, a közönség antipátiájának vannak kiszolgáltatva. Még maga Rákóczi fejedelem is, bármennyire igyekszik a szerző minden felelősséget az udvari intrikusokra hárítani. A fejedelem, aki intrikusokra hallgatva igazságtalanul megsérti leglelkesebb hívét és érdemes katonáját, nem lehet igazán szimpatikus fejedelem. Ocskayban tehát egy kultúraellenes eleme a magyar temperamentumnak van úgy beállítva, hogy a közönség neki adjon igazat vagy legalábbis megértéssel fogadja. Tudom, hogy az udvari emberek ilyen antipatikus beállítása a magyar irodalomban tradíció, a Bánk bán és a Toldi tradíciója s ennek nyilván látom a gyökereit a magyarság történelmi lelkiállapotában, de például Arany csodás tapintattal tudta ezt a közérzést úgy kifejezni, hogy egyrészt Nagy Lajos király alakja nem szenved általa, másrészt pedig a dolognak egy pillanatra sincs a fejlettebb kultúrformák elleni éle. Ezt az Ocskayban nem érzem. Nem tudok ugyan rokonszenvezni olyan tendenciózusan antipatikusnak ábrázolt alakkal, mint Ottlik, de abban, amit csinál és mond, teljesen igazat adok neki. Mindig baj azonban, ha az igaz ügyet hitvány emberekkel képviselteti az író.

3. Ocskay személyes sértődésből és haragból elárul egy ügyet, melyet addig vére hullatásáig szentnek és nagynak tartott. Nincs tehát benne és nem is volt legszebb idejében sem annyi erkölcs, hogy bármi ügyet többre tartson a maga személyes indulatánál s fölemelkedjék egy elv magaslatára. Az árulása tehát közönséges bűntett és sorsa nem coriolanusi tragikum, hanem megérdemelt büntetés. Az az igyekezet pedig, melyet az író kifejt, hogy egész az árulás pillanatáig rokonszenvessé, árulását megérthetővé tegye, énrám úgy hat, mint a nemzeti fegyelmezetlenségnek, a magánügyet a közügy elébe helyező önzésnek ha nem is glorifikálása, de legalább is mentegetése. S zavarba hoz, ha ezt attól az írótól látom, aki a "turáni átok" szállóigéjének érmét véste és aki az Árva László király-ban és A híd-ban a nemzeti fegyelem s a férfiúi önuralom eszméjét propagálja.

4. Élet, mozgás, egyéni vonás az egész darabban csak Ocskayban van. Amit ő tesz és mond, az élet és hatás. A többiek típusok, vagy mannequinek: az egyik vad martalóc-katona, a másik a szelíd szerelmes hitves, a harmadik az intrikáló udvari ember jelképe és a többi. Ami tőlük ered, az csak szó, amely nem elevenedik meg. Súlya tehát annak van, ami Ocskaytól való, vele szemben csupa súlytalanságok vannak. Ezért nagy egyensúlytalanságot látok a dologban, amely felfokozza az első három pontban körülírt aggályaimat. Drámailag pedig az ellenkező oldalról jövő tirádákat, mint pl. Ocskay Sándor és Jávorka Ocskay-ellenes állásfoglalását az árulás pillanatában, a vérpadra menő Tarics beszédét csak dekoratív stucco-díszeknek érzem, szerkezeti fontosság nélkül. S általában a darab tagadhatatlan erős színei és szép megszólalásai mellett sokszor hallom a frazeológiát és látom a kulisszákat is.

Ezek persze olyan aggályok, melyeknek a közönség túlnyomó része, mely szívesen merül el a kuruc kor hagyományosan népszerű motívumainak szemlélésébe és szeret lelkesedni azon a hazafias képzetkörön, melyet kedvelt írója nagy hévvel és dekoratív érzékkel tár elébe, nem vesz észre és még kevésbé fogad el érvényeseknek. S hogy a közhangulat a darab mellé forduljon, ahhoz hozzájárul az előadás is, amely a Nemzeti Színház művészeinek jó színvonalán mozog. Az alakítás zseniális lendületét Kiss Ferencben találjuk meg, de a többiek is színvonalon álló, jó művész-munkát végeznek, melyből ki kell emelni Tasnády Ilona finom alakítását, Sugár Károly minden mozdulatában élethű palóc-alakját, Tőkés Anna, Abonyi Géza, Bartos Gyula, Tímár József, Bodnár Jenő, Nagy Adorján, Forgács Antal, Lehotay erős reliefű alakjait. Nem szabad megfeledkeznünk Horváth Jenő kitűnő rendezői munkájáról sem, mely nehéz feladatot oldott meg sikerrel.