Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 18. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Schöpflin Aladár: Bubi
Földi Mihály vígjátéka a Magyar Színházban

A még mindig fiatal szívű anya, aki azzal akarja homályba borítani már-már elvirágzott korát, hogy a felnőtt leányát barátnőjévé avatja s úgy jár-kel vele, mintha a testvére volna - tagadhatatlanul mai típus, mindenki ismeri legalább egy-két példányát. A mai anyák sokáig szeretnek fiatalok lenni, mindaddig, amíg valami kényszerűség nem üti őket fejbe az öregség keserű tényével. A fiatal leány, aki belemegy ebbe a játékba anyjával s fiatalos energiáját abban éli ki, hogy kezébe ragadja az egész család, főleg pedig az anyja felett való uralmat - szintén lehetséges alak. Ez a szerepcsere, amelyben a leány játssza a természet szerint anyjának járó szerepet és fordítva, igen jó vígjátéki lehetőség.

A két nő közé becseppen egy férfi. Mind a ketten szerelmesek bele, az anya, a vénülő asszony kapaszkodásával a fiatalsághoz, a leány egy régi csók emlékével, a fiatal szervezet öntudatlan, egészségesen heves érzékiségével. A férfinak sejtelme sincs a leány szerelméről, ő az anyába szerelmes és meg is kéri a - lányától. Vígjátékilag a dolognak csak egyféle tovább-fejlése képzelhető: a leány lemond anyja kedvéért, ezt a lemondást addig viszi, ameddig bírja, amíg a férfi is fel nem gyullad iránta. Ekkor aztán győz a fiatal, természetes szerelmi önzés és az egymáshoz illők összekerülnek. Földi jó érzékkel ezt a megoldást választotta.

Az alaprajz tehát jól van kigondolva. Az épületet már nem a kigondolásnak, hanem az írói ösztönnek és tapintatnak kellene rá felhúzni. Mert a téma jó, hálás, de kényes is. Az anya és lány viszonyát, egymáshoz való súrlódásukat nagyon finoman kell megcsinálni, minden pillanatban pontosan vonalban kell tartani, mert különben összedől az épület. S Földi itt mond csütörtököt: nem merte, vagy nem akarta ösztönére bízni a dolgot, nagyon is tudatosan dolgozott, tehát a kényes pontokat nyersen fogta meg s a vonalat minduntalan katasztrofálisan átlépi. Minden veszélyt ismer és egyet sem tud elkerülni. Nem találja meg az anya és a lány közötti furcsa viszony természetes hangját, mindkét irányban túllövöldöz a célon. Ebben a két színésznő is tetézi a bajt: mind a ketten túlozzák a szerepüket: Titkos Ilona a gamine-nyersesség, Mészáros Giza az affektált léháskodás irányában. A cselekmény már az elindításnál hamvába hal, az egészséges magban éledező csírák elpusztulnak, mert túl vannak csávázva.

A második felvonásban a döntő jelenetekben a regényírót érezzük, aki nem teljesen ura a színpadi elképzelésnek. Regényszerű a cselekmény fejlesztésének módja: a tetőponton, mikor a két fiatal lélekről leválnak a gátlások és egymáshoz vágja őket, a robbanó szerelem, ez a fordulat egészen a regényíró módja szerint van megcsinálva s ezért hézagosan hat, nem meggyőző, a szavak nem élemednek meg, az akusztikájuk nem drámai természetű. A trió harmadik személyét, az anyát, itt a szerző kiejti a játékból, holott az ő jelenléte hozná meg az igazi feszültséget. Ha a szerelmes lány csak egy pillanatra nyíltan szembekerülne szerelmes anyjával s a súrlódás folytán kiviláglana a két szerelem színvonal-különbsége (a lányé mély, természetes ösztön, az anyáé fölhevüléssé fokozott flört) - akkor a dráma olyan tetőpontot kapna, amelyre érdemes volna felkapaszkodni. Azzal, hogy a szerelmesek mintegy az anya háta mögött csinálják a dolgukat, kihull belőle a dráma.

Vígjáték humor nélkül. Földi regényeiből tudjuk, hogy ő mindig komolyan, sőt tragikusan veszi a dolgokat, sohasem lép rá a humor hídjára. Nyilván azért, mert nem humoros, a lelki diszpozíciója, vagy világfelfogása még nem jutott el a humoros kiegyenlítődésig. Mesterkélten elszámított darabjában legmesterkéltebben és legjobban elszámítottak azok a részek, amelyek humoros hatásra vannak gondolva. Nem az élcekre célzok ezzel, mert ezekből van elég s néhány jó is, de azokra a szituációkra, melyekben van humor a természetüknél fogva, de a szerző nem hozza ki, sőt nem is veszi észre. Az a jelenet például, melyben az anya szerelmesen beszél gavallérjához, ez pedig közben folyton a másik szobában táncoló lányt nézi, már ébredő kívánsággal, természeténél fogva komikus s komikailag felfogva igen jól előkészítené a továbbfejlődést. De nincs komikailag színpadra téve és ezért súlytalanná válik. A nagymama komikus táncjelenetéről nem szeretek beszélni. Jóízlésű embernek is van rossz pillanata, mikor ízléstelenséget követ el. Csak egyet csodálok: a színház már százszor tapasztalhatta, hogy az öreg asszonyok ilyesforma szerepeltetése milyen veszedelmes dolog. Mért nem irtotta ki ezt a jelenetet?

Általában a színházat nem lehet kivonni a felelősség alól. Nem lett volna szabad a darabot ilyen nyersen és készületlenül kibocsátani a színpadra, egy kis fúrás-faragás sokat segíthetett volna rajta. És nem lett volna szabad a szereplőket ilyen összecsiszolatlanul szabadjukra hagyni. Valamennyi színész közül csak Csortos és Simon Marcsa csinálják pontosan azt, amit kell, az együttes minduntalan hamisan játszik.

Földi Mihály egy hírlapi nyilatkozatában azt mondta az "Engem szeress"-ről, hogy ma már belátja: halva született kísérlet volt. Biztosan hiszem, hogy egy félév múlva ugyanez lesz a véleménye a "Bubi"-ról is.