Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 18. szám

Ignotus: Vers és verselés
Neovojtina 3. §.

A Nyugat múlt számában Komlós Aladár megemlékszik Szenes Erzsi verseiről, s én egy kicsit szégyellem magam, mert magam már több egy esztendejénél készülök erre, csak egyre vártam, míg jelentőségének megfelelő összefüggésben keríthetem sorát, nem éppen mint szlovenszkói költőnőről írván e fiatal teremtésről, ami nála mellékesebb, mint teszem Lesznai Annánál, kinek versei lehelik a Felvidéket, míg Szenes Erzsi az övéit Babilontól San-Franciscóig bárhol megírhatná, hanem beszédművészete kapcsán, melynek sorrendjében szavainak súlykülönbsége versmértékké zamatosodik, a verstelen vers, a kötetlen ritmus standard-példájává. Ez nem mellékesség, s költőről, mint verselőről írni nem alábecsülése néki; a versköltőnek, művészete egyszeri voltának, mintegy karaktere az, hogy hogy' versel, s régebb olvasók emlékezhetnek, hogy én Ady Endrét az akkori Hétben annak megvizsgálásával fogadtam, nem versel-é másképp, mint előtte Arany János és Kiss József, s annak megállapításával üdvözöltem, hogy ő az addig külön hangsúlyos magyar verset beleolvasztván az addig külön időmértékesbe, a magyar mondat menetét emeli ritmussá s ezzel a vershangzást értelmi tolmáccsá. Szenes Erzsit annak az újfajta, annak a verstelen versnek egyéni művésze gyanánt kívántam volt bemutatni s egyben értékelni, mely lemondván a kötött ritmus, az ütem, a cezúrák, a rímelések segítségéről, ugyanúgy a szavak értelmi teherbírásából váltja ki formáját, mint, mondjuk, a híd a vasnak teherbírásából. Az a "zárdai egyszerűség", mit Komlós Aladár jó szemmel lát meg a Szenes Erzsi jellemzője gyanánt, éppen ebben gyökeredzik: hogy az ő versei minden tolmácsoló segítséget elvetnek, mik a verses vers régi módjaiból még átlopództak a mai verstelen versbe, s csakis és pusztán, mondom, az egyes szavak értelembeli súlykülönbségéből verselődnek. Erre menten rátérek, mégpedig azon az egyszerű és cáfolhatatlan módon, hogy példának írom majd ide Szenes Erzsi egyik legsajátabb versét. Csak elébb megmagyarázom, hogy mit értek a verses vers ható- vagy kifejező eszközeinek a verstelen versbe való átlopódzásán. Olyasmit, mint aminő képet mutat a bécsi Szent-István-templom, ha nem oldalvást nézik, hátulsó nagytornyos feléről, hanem elölrül, szemközt a homlokzatát. Egyszerre megismerszik, hogy ez a homlokzat s két kicsiny tornya, magában egy külön és teljes régi román templom, s erre van hátulról s oldalt kétfelől ráhúzva egy későbbi gót templomnak rengeteg pompázatossága. Így van ráhúzva minden újfajta s kifejező hatalmában meggyarapodott verselés az egyszerűbb régire, s e régibb még nagy ideig, néha mindenkorra benne lappang az újban. Így lappang benne, mint Gábor Ignác geniálisan felfedezte a Zrínyi Miklós rímes és ütemes alexandrinusában, ez alexandrinusok vélt döcögésében s úgy hitt nehézkességeiben a régibb, az eddás, kalevalás magyar verselés. (Mosolyogva magában ily választ ada: Köszönöm tanácsodat, Sykender Alboda.) Így telepszik át a székely népballadák rímtelen alexandrinusába az ősi keleti gondolatritmus, gyönyörűen felhasználva a sorok párhuzamos hömpölygését s az egyes sornak középmetszet következtében való kettéesését arra, hogy az egymás után következő sorokban gondolatmenetbeli párhuzamot, az egyes sor két felébe pedig gondolatbeli ellentétet helyezzen el (...adta volna Isten, hogy a rengő bölcsőm lett volna koporsóm, És a pólyaruhám bizony szemfödelem, És a pólyakötőm eresztőkötelem...) Így lopódzik vissza a Petőfi anapaesto-jambikus időmértékébe a hangsúlyos ütem s vele a magyar mondatlejtés, az értelmi verselés (S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme, Hogy elhagyjam értte az én nevemet?); így melódiásodik az Arany János hangsúlyos alexandrinusa choryiambusokkal (Össze az agg ember rogya két térdére, Mire csak gondolni borzalom, utálság: Egy szerető szívet hogy' tört meg az álság); így hatja át egymást a két fajta verselés Kiss Józsefnél már egészen tudatosan (Hol az a tűz, mi lett a rőzselángból? Nekem elhamvadt - talán másnak ég...), hogy Adynál aztán elválhatatlanul, lélegzetesen s vérkeringésesen egybeolvadjon (Én a halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elmegy.) S szakasztott ezen mód kísértenek a verstelen versben a régi verselő módoknak eszközei, fogásai, maradványai. Mindenekelőtt itt is, kivált a verstelen vers fő ősénél, Walt Whitmannál, a gondolati ritmus s általában a bibliának, jobban mondva a bibliafordításoknak hangja, melyeknek megvan a maguk külön lüktetése. De az ossiáni hang is megsejlik Whitmannál, sőt csodálatosképpen, néhol Rimbaudnál is, kitől a futuristák sokat tanultak. Ludwig Thoma és Karinthy ("Találkoztam Ernő barátommal... Ez nem képez költészetet") erős iróniás hatást értek el azzal, hogy versmértékbe gyömöszölték a nyárspolgári fontoskodás legprózaibb prózáját - nos: ezzel a hatással, az ironizáló prózáskodással gyakran dolgozik a verstelen vers. Szenes Erzsi, hogy visszatérjek hozzá, semmi ilyes eszközzel, emlékeztetéssel, segítséggel nem él. Még mondata is alig van, az ő eszköze az egyes szó és annak hatása. Íme:

Érés

Lelkemre már sok férfi arcát varrtam,
Sok férfi után való álmom össze-vissza téptem,
De senki felé sem hajlott meg a testem.
Oh későn jön el érte aki érte jön,
Ne berzenkedjen dölyffel ha letépi,
Törtető kedvéből kár létrát emelni,
Hitvány, olcsó a siker.
Egymásra növő évek alatt
reccsenve roppan az élet fája
s túlérett termése
érve,
lehull.

"Lelkemre" ... "testem"... "reccsenve roppan"... "érve, lehull...", de egyáltalában: minden egyes szó magamagát jelenti, viszont a maga teljes jelentését - hogy Fenyő Miksa szavát idézzem: holdját holdudvarostul, jelentése pontosan egybeesik a kis poémában való fizikai helyével, úgyhogy a "lehull" szónál a versnek is vége - vagyis a versnek tartalma adja ki a formáját is. Világos, hogy ez az ideálja az újfajta versnek, mely azzal különböződik ki a régi versből, hogy elvet rendre minden kifejező segítséget, zenét, hangzást, hangsúlyt, szórendet, éppen csak a szónak egyenes értelmével dolgozik, megfelelően annak, hogy idők során külön-gömbölyödött a versből, mi valaha mind együtt volt benne: a zene, a tánc, a tornászás, valamint a történelemírás és általában a tudomány.

A történelemírás és a tudomány azóta szakadt ki lassankint a versből, mióta írás van s az írás közkincs. A régi írástudatlan időkben apáról fiúra, még inkább anyáról lyányára szállt szájról-szájra az elébbi nemzedék minden emlékezete és tudása, s a verses forma s a muzsika kitűnő segítője volt a memóriának. (Nyelvtani szabályokat, hogy a memóriában megragadjanak, olyik iskolában ma is versbe foglalva vágnak be a gyerekek.) A homéroszi eposzok alapjában olyasmik, mint ma a Konversations-Lexikon vagy az Enciklopédia Britannica; hexameterjük nem a kifejezést akarja megsegíteni, hanem a memorizálhatást s szívós gondolattalansága volt az emberiségnek, hogy az eposz verses formája megmaradt Byronig, Puskinig, Arany Jánosig s csak újabban köszönt le a regény s a novella javára. A drámának verses formája, mely Claudelnál még ma is él, más származású, mint az eposzé. Itt nem memorizálásra volt való, hanem eredetében táncritmus volt - hiszen a tragédiák a dionüszoszi kecskebakugrásos körmenetekből s istentiszteletből származnak s táncrigmusaiknak textusai eleinte alkalmasint éppúgy inartikuláltak voltak, mint ahogy még ma is hejretyutyutyút rikolt a legény táncközben, rajta-rajtát s egyéb ilyesmit tapsikolnak és biztogatnak a nézők a kólóhoz s a muszka tánchoz, s a dervisek az ő összefogódzott körtáncukhoz a láilláhá-illalát dünnyögik és őrjöngik ezerszer egyvégbe. (Nagyon érdekes és csakugyan, betű szerint, ebből a lélegzetből szakad, amit Claudel mond az ő különös versmértékéről, mely eltér minden eddigi francia vers ritmusától: hogy ő a be- és kilélegzés ritmusának mértékére szabja az ő versét. Nyilvánvaló kései rokonságban a tragédia versének ősállatiságával.) E kétféle versből, az epikusból s a drámaiból, csak későn szakadhatott ki a zenei vers, a dalok verselése - a daloké, melyek eleinte nyilván Lieder ohne Worte voltak, melódiák, hosszan elnyújtott szívbeli nyávogások, aminőket ma is hallani a tiroli hegyekről, az afrikai s a kínai síkságokon; szó csak később akaszkodhatott beléjük, még később a rím, s itt is a fő a szónak inkább a lejtése és hangzása lehetett, mint a szó szerint való értelme. Az együtt való származás magyarázza, hogy vers és zene, vers és verselt vers oly sokáig maradt együtt, holott először is a zene nem föltétlen kíván verselt szöveget - a zsoltárokon kezdve a Strauss Saloméjáig szépen megvan enélkül -, viszont másodszor a verselt vers zene nélkül, pusztán ritmusával elegendő kísérője és serkentője lehet táncnak vagy taktusban folyó munkának - harmadszor pedig, mondom: a vers pusztán a szó szótári értelmének erejéből is vers lehet, mint a Szenes Erzsi fent idézett versével egy kis standard-workon látni. Igaz: ez a puritánság s a verselésnek a versből való kivetése a kifejezésnek sok becses eszközéről mond le. Már maga a rím is több az aláfestésnél vagy megtámogatásnál: rima generatrice, mondja Carducci, ki bár maga inkább az antikizáló rímtelen verset gyakorolta, mégis meglátta, hogy a rím nem csak kísér, hanem szül is: értelmet, gondolatmenetet.

Ein schöner Stern taucht auf in meiner Nacht,
Ein Stern, der süssen Trost herniederlacht
Und neues Leben mir verspricht
O lüge nicht!

dalolja Heine, s itt is a rím mondja el, amiről szó van: a Nacht, mely mégis lacht és verspricht - ó csak ne csaljon! Vagy ahogy Goethe az alkonyatot leírja:

Dämmrung senkte sich von oben,
Schon ist alle Nähe fern,
Doch zuerst emporgehoben
Holden Lichts der Abendstern!
Alles schwankt ins Ungewisse,
Nebel schleichen in die Höh,
Schwarzvertiefte Finsternisse
Widerspiegelnd ruht der See,

fern... Stern..., oben... emporgehoben..., Ungewisse, Finsternisse..., Höh... See..., fent és lent, az este, a mindenség, minden benne van. - De még a vers menete, sormetszetekkel való megszakítottsága, sőt az egyes szavak helye és hangsúlya is: mind megsegíti a kifejezést. Lass bluten deine Wunden, zengi Heine:

Lass bluten deine Wunden, lass
Die Tränen fliessen unaufhaltsam -
Geheime Wollust schwelgt im Schmerz
Und Weinen ist ein süsser Balsam.

Verwundet dich nicht fremde Hand
So musst du selber dich verletzen
Auch danke hübsch dem lieben Gott
Wenn Zähren deine Wangen netzen.

Az első sorban a bluten assonál a Wundennal, amelyhez hozzátartozik. A második sorban ahogy a Trauen fliessen unaufhaltsam, az valóban kihozza a sírás szivárgó folyamatosságát s egyben, ahogy a sormetszet kiemeli a fliessent s korrespondáltatja az unaufhaltsam-mal, az még külön is kifejezi e tartóztatlanságot. A harmadik sorban a sormetszet kiemeli a Wollust-ot s ezzel szembeállítja a sor végén kiemelkedő Schmerz-cel. A negyedik sorban a Weinen s a Balsam kiegyensúlyozzák egymást, s a második strófa második sorában a sormetszet kiemeli azt a selber-t, kivel ellentétes, de kinek számára kényszerítő a sorvégi verletzen... Nem belemagyarázás, hogy ez így van, mint ahogy az is szinte kézzelfogható, ahogy Petőfinél, mikor az Alföldet leírja:

Te vagy, ó szép Alföld végtelen rónája
Lelkem legkedvesebb mulató tanyája...

az első sor spondeusai és cigánymuzsikás korónjai, elnyújtásai az embernek szeme, füle s keze elé szinte oda- és szétterítik az Alföldet. Az meg akusztikus tény, hogy Byronnak e versében:

A night-beam Sorrow watcheth to behold:
Distinct, but distant, clear, but o - so cold!

a distinct, hol a második szótagon van a hangsúly s a distant, hol az elsőn, hangsúlyában is kihozza az értelembeli ellentétet a kivehető, de távol között. S van végre Goethenek egy verse, mely netovábbja annak, hogy mint és mit lehet kifejezni verssel, ritmussal, szavak lejtésével, rímeknek szinte lopva való egymásra tekintésével (hin-t és schön-t rímeltet egymással!), zengéssel és hangzással, függetlenül a szavaknak, ha nem is értelmétől, de értelem szerint való összetartozásától, jobban mondva össze nem tartozásától:

Um Mitternacht ging ich, nicht eben gerne
Klein, kleiner Knabe, jenen Kirchhof hin
Zu Vaters Haus, des Pfarrers, Stern am Sterne -
Sie leuchteten doch alle gar zu schön
Um Mitternacht.

Wenn ich dann ferner in des Lebens Weite
Zur Liebsten musste, musste, weil sie zog,
Gestirn und Nordschein über mir im Streite,
Ich gehend, kommend Seligkeiten sog
Um Mitternacht.

Bis dann zuletzt des vollen Mondes Helle
So klar und deutlich mir ins Finstere drang,
Auch der Gedanke - willig, sinnig, schnelle
Sich ums Vergangene wie ums Künftige schlang:
Um Mitternacht.

Nyilvánvaló, hogy itt minden fontos, mert minden kifejez, beleértve még a szavak hangzását, i vagy o hangzóit is (Gestirn und Nordschein über mir im Streite: itt az i s az o veszekszik egymással), hogy tehát szöges és tökéletességében teljes ellentéte annak a "zárdai egyszerűség"-nek, hová a mai verstelen vers igyekszik, s mégis: a szélsőségek találkoznak, ez a káprázatos gazdagság olyan pompás, hogy már szinte egyszerű s minden egyes szó olyan fontos, olyan elmozdíthatatlan, olyan kifejező benne, mintha nem csak szótári értelménél, de az értelmek összetartozásánál fogva volna az. Előre lehet látni és várni, hogy ezek után az ellentétek át is fognak csapni egymásba - hogy a vers most egy darabig megfürdik a versetlenségben, hogy később üdén, frissen és sokat tanultan térjen vissza megint csak a verselt vershez. Mint ahogy (erre már a múltkor rámutattam) a képírás a kubizmuson s expresszionizmuson át tért vissza a realizmushoz, sőt az akadémiához, s az atonális zene máris kezd kacérkodni a régimódi zárt melódiával.

Itt el kell mosolyodnom - van egy húsz vagy hány éves kis magyar költő: József Attila. Ennek szeretem, lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mormolgatom egy versét:

Nincsen apám, se anyám,
Se istenem, se hazám,
Se bölcsőm, se szemfedőm,
Se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek
Se sokat, se keveset,
Húszesztendőm hatalom,
Húszesztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
Hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
Ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
Áldott földdel elfödnek
S halált hozó fű terem
Gyönyörűszép szivemen...

Gyönyörű szép - s ez a vers nem lett, nem lehetett volna meg, ha előtte nincs népdal és expresszió, verses vers és szóval mondó vers. Íme, a verses vers visszatértét nem is kell kivárni, mert mire megjósoltam, már el is következett.