Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 18. szám · / · Nagy Endre: Különös úti élmények

Nagy Endre: Különös úti élmények
A kockás város

Shanghaiban egy vörösképű brazíliai szolgálatába szegődtem. Ott állott a kikötőben hatalmas fehér jachtja, amelyen a világot járta; a kikötői lézengő csürhe egész nap azt bámulta. Egy évre állapodtam meg vele; kaptam tőle teljes ellátást és valami pénz-fizetést; ezzel szemben az volt a dolgom, hogy esténkint lefekvés előtt egy óráig magyar nyelvleckéket adjak neki.

(- A fenét! - kiáltotta elszörnyedve Cholnoky - tán csak nem akart az a brazíliai a jachtjával a Balatonra menni révésznek?)

Nem tudtam akkor még, hogy mit akar a magyar nyelvvel, nem is firtattam, boldog voltam, hogy egy évre bőséges életet biztosítottam magamnak.

A hajószemélyzettől megtudtam, hogy ez a brazíliai a világ egyik leggazdagabb embere volt. Hogy micsoda földbirtoka volt, arról elég csak annyit mondanom, hogy egy akkora folyam, mint a Duna, az ő birtokán fakadt és ömlött a tengerbe. Az ő birtokáról külön földrajzkönyv készült és ugyan jófejű fickónak kellett lennie, aki le akart vizsgázni belőle. Az meg már nagyon emberi dolog, hogy akinek ilyen szép darab földet adott az Isten, az vesz magának egy nagy hajót és örökösen rázatja magát ég és víz között.

Shanghaiból a Ráktérítőn áthaladva lementünk a Filippini-szigetek tájékára, aztán találtunk egy pirinyó lakatlan szigetet, ott horgonyt vetettünk. Ez a sziget voltaképpen egy tengerbe süllyedt tűzhányó csúcsa volt és a tenger-ár éppen csak annyi peremet tapasztott hozzá, amennyin üggyel-bajjal kiköthettünk. A meredek kénköves lejtőn fűszál se nőtt és a gyönyörű trópusi eget csúnyán bekormozta a tűzhányó örökös füstje. Ennél rondább tájék az öt világrészben se akadt volna; azért ugyan érdemes volt annak a marha brazíliainak azt a nagy hajót megvennie, hogy ezt kikutassa.

Pedig minden jel arra vallott, hogy huzamosabb ideig itt fogunk maradni. A személyzet kényelmes sátrakat vert a parton, a szakács kukta-haddal szép kényelmesen berendezte a konyhát, a brazíliai pedig egy pápaszemes, hosszú hajú, tudós-képű úrral, aki véleményem szerint a titkára lehetett, motorcsónakra ült és egész nap ott piszmogott valamivel a tengeren.

A személyzetből hamarosan kiszedtem sok mindent. Megtudtam, hogy a brazíliai mint afféle sűrűvérű délszaki ember, halálosan szerelmes volt Bianca Negribe, a híres énekesnőbe. Hiszen ez még nem lett volna nagy baj, de az volt a peche, hogy ugyanez a Bianca Negri az orosz cárnak volt a kedvence és ezzel az egy konkurenssel még a brazíliai se tudott megbirkózni. Megtette azt a cár, hogy mikor az énekesnő Szentpétervárott vendégszerepelt és egy pohár pezsgőtől megfájdult a torka, egy ezred lovasgárdistával lóháton kísértette le a Krimbe egy kis napkúrára és egyszer a többek között ajándékozott neki egy fürdőkádat, amit az Uralban veretett szín-platinából. Ezt a kádat később, a hazafias fölbuzdulás egy pillanatában az énekesnő odaajándékozta a magyar kultúrának és a budapesti Egyetem meg is kapta egy kis platina-tégelynek átdolgozva.

(Cholnoky rámennydörgött:

- Te gézengúz! Te megrágalmazod a magyar közigazgatást!

- Isten ments! - felelte Lukits Milos mentegetőzve - hisz a kád többi részét is kifogástalan kultúremberek kapták!)

Ugyanis ez a Bianca Negri budapesti lány volt és eredetileg Svarcz Blankának hívták. Most legalább megtudtam, hogy miért akar a brazíliai megtanulni magyarul: azzal akart kedveskedni neki, hogy majd az anyanyelvén fog elbeszélgetni véle. Ezt csinálja utána a muszka cár, ha tudja!

De azt is megtudtam csakhamar, hogy miért kellett nekünk éppen erre a szigetre jönnünk. Hát persze, hogy azt is a Svarcz Blankának köszönhettük - hogy az Isten rekesztette volna be azt a bűbájos torkát. Tudniillik az a hosszú hajú úr, akit a titkárjának néztem, valami kalandor-életű természettudós volt és állítólag volt neki egy szenzációs találmánya a gyöngy-hizlalásra.

A találmány részleteivel ma se vagyok tisztában, de amint homályosan kisejtettem, az volt a lényege, hogy ő a gyöngykagylókat valami maga-keverte vegyi kotyvalékkal táplálta, amitől fogadkozása szerint hat hónap alatt akkora gyöngyöknek kellett teremni bennök, mint az öklöm. A brazíliai kapva-kapott a találmányon és világos, hogy miért: ezzel is a muszka cárt akarta lepipálni.

A szegény hízóba fogott kagylókat vasrácsos kalitkába tették, nehogy a tengerár elsodorja őket és ők ketten egész nap azokkal bíbelődtek. Én pedig estig szabad voltam, mint a madár.

Eleinte örültem is neki, de mikor a bendőm kezdte elfelejteni a nincstelen napok keserves ürességét, szörnyen untam magam. Hogy az ember egész nap egyebet se tegyen, csak a hajószakács konzerv-fantáziáit zabálja, ez csak addig mulatság, amíg nem juthat hozzá az ember. Hisz az épp ennek a gyatra életnek a legnagyobb nyomorúsága, hogy teli hassal nem tud éhes lenni az ember.

Szörnyű unalmamban rávetemedtem a kószálásra, pedig az az istenverte vidék nem sok turisztikai gyönyörűséggel kecsegtetett. De mégis megindultam, hogy megmászom a meredeket; gondoltam, legalább a sétával megreparálom egy kicsit az étvágyamat. Másfele úgyse mehettem volna, mert a brazíliai nem szerette, hogy az emberek arra őgyelegtek, amikor ő a kagylóit legeltette. Hisz éppen azért is választotta ezt az elhagyatott kis szigetet, amelynek tájékán még a vizimadár se járt.

Derekasan nekirugaszkodtam a lejtőnek és úgy gondoltam, hogy majd ha a kráter közelébe érek, idejekorán visszafordulok, mielőtt még megpörkölhetném a lábamat. De számításom ellenére, minél magasabbra jutottam, annál kellemesebben hűsebb lett a levegő, úgyhogy egyre fokozódó frissességgel törtem feljebb-feljebb. Így jutottam föl egész a tetőre. Itt aztán nagy meglepetés ért.

Először is, ami odalentről a kráter vadregényes, szaggatott peremének látszott, az idefönt egy mesterségesen épült ciklops-fal volt lőrésszerű tágas nyílásokkal. Ezekbe a nyílásokba vaskürtők torkollottak és ezekből gomolygott a füst a magasba. De nem a tűzhányók kénköves, pokoli füstje volt az, hanem a jámbor gyári kéményé, amelyből minden maró anyagot lefogtak már.

Aki engem csak egy kicsit ismer, az gondolhatja, hogy nem sokáig maradtam e titokzatos fal innenső oldalán. A tíz körmömmel ugyan hiába próbáltam volna fölkapaszkodni, másnapra halasztottam hát a fal megmászását.

A hajóról elcsórtam néhány vaskapcsot és egy kalapácsot, ezzel bátran nekivágtam fölfedező utamnak. A vaskapcsokat egyenkint vertem a falba magam fölött, így aztán egész tűrhető lépcsőhöz jutottam.

Mondhatom, ugyancsak izgatott voltam, amíg ezt a lépcsőt megmásztam, de mikor a fal tetejére értem, olyan meglepetés várt ott rám, amilyenre én se számítottam.

Az a fal roppant tág, de szabályos kört zárt be. Azok a lőrésszerű nyílások szabályosan megismétlődtek az egész falon és a vaskürtők a föld alól kigörbülve nyúltak beléjük. Világos, hogy e kürtők a tűzhányó gyomrából vezették ki a füstöt a végtelen magasságos égbe. De e füst jámbor összetételéből kitalálhattam, hogy a kráter tüzét valami központi kazánba gyűjtik előbb és csak a füstöt eresztik tovább, aminek már semmi hasznát se láthatják.

Az első pillantással, amit a körbezárt térségre vetettem, az volt az érzésem, hogy egy gigászi, geometriai pontossággal szőtt pókháló csillog előttem a földre kifeszítve. A kör központjában vízzel telt kerek basszin volt, amelyből csatornák nyíltak ki szabályos küllő-alakban. Ezeket a küllőket megint csatornák fogták össze, kockákra osztva az egész térségét. Ezeket a kockákat lávaszerű, szivacsos, hő-nyelő anyagból készült dobozok borították. Nyilván lakóhelyek lehettek, de házak helyett inkább hasonlítottak azokhoz a dobozokhoz, amelyekbe a nürnbergi babákat szokás rakosgatni tucatszámra.

Ez az egész egy pontos, egységes terv alapján megalkotott város lehetett, amely azonban formájában és lényegében eltért minden más várostól, amit azelőtt láttam. Mindenekelőtt is, az egész terület merő egy város volt, tápláló övezetek nélkül; itt nem voltak a külső perifériában konyhakertek, rétek, mezők, de sőt egyetlen fa, egyetlen szál virág, egyetlen bitang burján se volt sehol se. Azonkívül itt nem voltak meg a gazdagságnak azok a tarka árnyalatai, amelyek más városok központjaiban eget-ostromló palotákba csúcsosodnak, hogy aztán a külvárosok földhöztapadt viskóiban laposodjanak el. Itt nem voltak tornyos templomok, kupolás középületek, nem voltak áruházak cikornyás reklámokkal. Az egész város csupa egyforma lakóház volt és csupa egyenes csatorna. Azt is láthattam onnan fentről, hogy a csatornák vizét valami titkos gépezet tartja örökös körfogásban. Nyilván azért, hogy az emberek fáradtság nélkül és gyorsan közlekedhessenek rajta. Sűrű sorban rohantak rajta a lapos tutajok; az egyik csatornán föl, a másikon le. Azt magamtól is kitaláltam, hogy a szokásos gyárak miért nincsenek ennek a városnak a banlieu-jén. Világos, hogy itt minden munkát a vulkán tüzével végeztetnek el. Biztos, hogy azoknak a dobozoknak nagy része gyárépület, amelyben a kráter megszabályozott tüze hajtja a gépeket.

Hasra feküdtem a fal tetején, nehogy megláthassanak odalentről. Gyaníthattam, hogy ha ők ilyen ravaszul a tűzhányó félelmetes füstje mögé rejtették a városukat, aligha reflektálnak idegen-forgalomra.

Amilyen meglepő volt ez a látvány első pillantásra, olyan unalmassá vált néhány óra múlva. Olyan volt, mint egy léniával megrajzolt mérnöki terv; hiányzott belőle az élet. Elhatároztam, hogy egyelőre visszamegyek a sátrakhoz és holnap eljövök újra egy jó revolverrel és látcsővel fölfegyverkezve. Persze azt is erősen megfogadtam magamban, hogy erről az egész dologról senki emberfiának se szólok. Sejthettem, hogy ha a brazíliai tudomást vesz róla, rögtön lefoglalja magának a fölfedezésemet és tele kürtöli a világot a maga dicsőségével.

Másnap mindjárt reggeli után elindultam a hegyre, hogy folytassam fölfedezésemet. Most már jó tizenötös tüzérségi látcsövemet szögeztem a fal tetejéről a városra, de csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ettől se leszek okosabb. Akárcsak egy rajzot néztem volna nagyítóval: a vonalak közötti térség így is csak élettelen üresség volt. Most már elhatároztam, hogy közelebb merészkedem - lesz ahogy lesz.

Szerencsére a fal belső oldala amúgy is menedékes volt, mert... az már bajosan ment volna, ha felülről lefelé haladva kellett volna a lépcsőt megcsinálnom magamnak a vas-kapcsokkal. De így könnyűszerrel lejutottam. A fal tövében körülbelül kétszáz méter széles földszalag futott körül. Ez is enyhén menedékes volt, mint a velodromok pályája szokott lenni és aszfalttal volt bevonva. De örökösen vékony vízréteg csurgott le rajta, aminek gőzölgő párája a tropikus melegben összekeveredett a füsttel és sűrű felhőgyűrűvel övezte a várost. A párolgás-okozta hűs levegő ugyancsak a kedvemre volt, de annál inkább bosszantott, hogy sehol se volt se fa, se bokor, se egy kis föld-türemlés, ami mögött elrejtőzhettem volna. Az a csillogó vízlepellel bevont aszfalt-csík olyan sima volt, mintha egy nagy tükörlapon lépkedtem volna. Nem is tartottam célszerűnek, hogy továbbmenjek, hanem, amint az aszfaltövön áthaladva a legszélső házhoz értem, leültem óvatosan összegubbaszkodva. A revolvert pedig mindenesetre a kezembe vettem.

Az a ház, ami az orrom előtt volt, közelről sem volt különb, mint amilyennek messziről látszott. Kemény vonalú kocka volt az, négyzet alakú nyílásokkal és egyetlen fölösleges párkány, vagy más egyéb cifraság se volt rajta. Egy darabban önthették volt ki valami nemez-szerű anyagból és a talaj is körülötte ugyanezzel az anyaggal volt burkolva. De az legjobban meglepett, hogy az az örökké mozgó vékony vízlepel itt is mindent beborított.

Biztos, hogy emellett egy holland városka az ő lúggal súrolt utcáival és egy japán város az ő lakkozott faházikóival külvárosi szutyok volt. Olyan csillogóan, síkosan sima volt itt minden, hogy egy árva baktérium se bírt volna megkapaszkodni rajta. A tüdőm is mindjárt megérezte, amint ez a desztillált levegő könnyedén járt ki-be rajta.

De bármennyire meglepő volt is az, amint sokáig néztem, olyan szomorú sivárságot fagyasztott a szívemre, mint egy holdbeli táj. Talán azt a sok billiónyi szerves életet sirattam, ami ebben a kétségbeejtő tisztaságban nem bírt megszületni. Akár hiszik az urak, akár nem, elkezdtem itt vágyódni a nagyvárosok romantikus, színes szennye után.

(- Ez a honvágy! - mondta Cholnoky a fejével bólogatva).

Legszívesebben mindörökre ott hagytam volna ezt a Kockavárt, mert találomra így neveztem el magamban ezt a várost. Gondolhattam, hogy ahol ilyen szigorúan védekeznek minden porszem ellen, ott nem számíthatok valami barátságos fogadtatásra bolyhos gyapjú-ruhámmal, amely már öt világrész légköri porával szítta tele magát. Biztosra vettem, hogy ha itt találnak, úgy karbolba fullasztanak, mint egy nyavalyás baktériumot. De az az átkozott, gonosz kíváncsiság lenyűgözte kezemet, lábamat és az életösztönömet is. Mindenáron embert akartam látni.

Végre kijött a házból az Ember. Meglátott és felém fordult.

Fiatal leány volt, magas, sudár termetű. Azbesztből szőtt zsákszerű ing volt rajta, a fátyolszerű ritka szöveten át megítélhettem, hogy kifogástalan a termete. Az arca is olyan volt, hogy szebbet művész se rajzolhatott volna, magas homlok, kék szeme, egyenes orr, szabályos vonalú kis száj. És mégis... ha bibircsókos, vén boszorkány lett volna, akkor sem vághatott volna mellbe idegenebb érzéssel. Mindjárt rá is jöttem magamban, hogy mi ez. Olyan volt ez a leány, mint akit viaszból megcsinálnak, hogy orvosnövendékek tanulhassák rajta a tökéletes leány propozícióit. Valami titokzatos eljárással kilúgozhattak belőle minden egyéni vonást és ami megmaradt, az maga volt az egyetemleges, a változhatatlan szabály. Olyan volt ez a leány, mint egy hivatalos személyleírás.

Lassú, egyenletes járással felém tartott és bárha a revolveremet lövésre készen tartottam, tétovázás nélkül egész a közelembe jött, hogy a ruhája a térdemet horzsolta. Se félelem, se kíváncsiság nem látszott rajta; úgy nézett rám, mint ahogy az utas szokta a távíró-oszlopokat nézni. Nem szólott, a szemével se kérdezett és én is iparkodtam könnyedén közömbös pofát vágni. Buta helyzet volt; mintha egy ceremóniás társaságban ültem volna, ahol nem tudja az ember, hogy mivel kezdje.

De legalább jól megnéztem magamnak. Gyönyörű arca hófehér volt és nyoma se volt rajta azoknak a suhanó rózsaszíneknek, amelyekkel a fiatal leány-lelkek szoktak a felszínen irizálni. Haja és szemöldöke apró és hihetetlenül vékonyra korcsosodott selyemszálakból állott, mintha csak könnyű akvarell-festékkel lett volna rálehelve. Lélegzetvétele olyan lassú és könnyű volt, hogy a keble, orrcimpája meg se rezdült tőle. Tisztára olyan volt, mint a kirakatok viasz-babája.

De hát örökösen mégse maradhattunk így, szótlanul egymásra bámulva. Elhatároztam, hogy megszólítom őt és nehogy mindjárt az első szóra pipogyaságommal elveszítsem a játszmát, fenyegetően megbillentettem a revolveremet és a szememet a lehető legvadabban forgatva angolul rákiáltottam:

- Mit akarsz?

Ő közömbös, halk hangon, majdnem csak egy lehelettel felelte:

- Semmit.

Ez a hideg közöny jobban felbőszített, mint a legbrutálisabb inzultus. Kipróbált öreg ličge-i pisztolyom se talált még ilyen hideg fogadtatásra, amióta golyót hord a begyében. Még ijesztőbben ráordítottam:

- Nem félsz, hogy megöllek?

Ő megint azzal a közömbös lehelettel felelt:

- Nem.

Már láttam, hogy ezzel nincs mit kezdeni, tökéletes hülye. Vagy az is lehet, hogy még fejletlen lelkű bamba gyerek. Az, hogy ilyen szép nagy darab nő, mit se tesz; a délszakon korán kifejlenek a lányok. Szerencsére volt a zsebemben egy pár citromos cukorka, odakínáltam neki. Azt hittem, kapva kap majd rajta, de meg se moccant. Végre is a kezébe nyomtam és ő megkérdezte:

- Mit csináljak én ezzel?

A szerencsétlen nem ismerte a cukrot! Rákiáltottam, hogy vegye csak a szájába és előre röhögtem már magamban, hogy milyen kellemesen lesz meglepve, ha rájön az ízére. Ő engedelmesen a szájába vette, de csak tartotta ott mozdulatlan, kifejezéstelen arccal. Mérgesen kérdeztem tőle:

- Ízlik?

De ő nem felelt. Látszott rajta, hogy nem érti a kérdésemet. Csak állt előttem képtelen közönyével és egy kis idő múlva megkérdezte:

- Meddig tartsam még a számban?

- Köpd csak ki! - mondtam elkeseredetten.

Kétségtelen, hogy ez a nő íz-vak volt. Ezen még nem csodálkoztam el valami nagyon; tudtam, hogy a fejletlen emberek csak a sónak és a paprikának az ízét érzik. Ez is ilyen primitív lény lehetett. Ezt ugyan jól kifogtam magamnak. De hogy mégis mondjak neki valamit, megkérdeztem tőle:

- Hogy hívnak?

- Sehogy! - felelte ő.

Nem bírtam már türtőztetni magam, nagyot káromkodtam:

- A teremburáját! Hát csak kaptál te is valami nevet, vagy mi a szösz!

Ő rendíthetetlen bambasággal felelte:

- Nevet? Minek az?

Elkezdtem pedagógus fontoskodással magyarázni neki, hogy mindenkinek szükségképpen van neve, ez az ő egyéniségének a külső kifejezési formája; ez a jel, amivel a többitől megkülönböztethető. Ő türelmesen végighallgatott, aztán bambán hebegte:

- Megkülönböztetni a többitől? Minek az?

Erre ugyan kár volt a szót vesztegetni! El is hallgattam hát. De azért bevülről mégis csak pukkasztott ez az állati tunya közömbösség. Hogy egy jóképű, csinos fiatal leány elé toppan váratlanul egy idegen fiatalember, amilyet ő még aligha láthatott világéletében és még csak azt se kérdi tőle: «ki ija-fia vagy?» De még a szempilláját se rebbenti meg! Még egy tehénben is izgékonyabb kíváncsiság lakik! Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem tőle:

- Mit gondolsz, honnan jöttem ide?

- Nem tudom - felelte ő nyugodtan.

- Onnan la! - mondtam én és oda mutattam a falra.

- Az égből - konstatálta a leány a legtermészetesebb hangon.

- Fenét az égből! - ordítottam dühösen. - A tengerről, ami a fal mögött van!

Végre sikerült egy szikrányi érdeklődést kicsiholnom belőle. Mintha most mégis megrezdült volna egy kis csudálkozás a hangjában:

- Tenger a falon túl?

Elszörnyedve csaptam össze a kezemet.

- Talán te még nem is néztél soha túl a falon?

Gépies, száraz hangon felelt, mintha iskolai leckéjét ismételte volna:

- Minek túlnézni a falon?

Elkezdtem neki beszélni a tágas, gyönyörű világról, amelynek ez az unalmas skatulya-város csak egy pirinyó része; nem akarok hencegni, de szavamra, úgy beszéltem, mint egy költő. Leírtam neki az olasz városokat, a svájci hoteleket a gleccserek közepén, New Yorkot, Párizst, Honkongot, a Hortobágy gulyáit - egészen kitüzesedtem a szavaimtól. De beszédközben véletlenül ránéztem és amikor együgyű, közömbös arcát megláttam, egyszerre elakadt a hang a torkomon. Szinte elszégyelltem magam, hogy egy ilyen állatra vesztegetem a hevemet. Elhatároztam, hogy most már nem veszkődöm vele tovább, hanem ott hagyom. Fölállottam, de azon az átkozott, lucskos talajon elcsúsztam és csúnyán hátra estem. Még szerencse, hogy a legpuhább részemre estem, különben ugyan összezúztam volna magamat. Amint háttal a vízben fekve kezemmel-lábammal az égbe kalimpáltam, komikus látvány lehettem, de a leány csak nézett tovább maga elé és egyetlen vonás se rándult meg az arcán. Még azt hittem, hogy talán véletlenül nem vett észre, megismételtem hát a hanyatt esést, vaskos komikummal túlozva persze. De még csak a szempilláját se rezdítette meg.

Ez a leány egyáltalán nem tudott nevetni.

Leráztam magamról a vizet, mint a szárazra került kacsa és köszönés nélkül, haragosan elindultam a fal felé. Mikor a fal tetejére értem, visszanéztem. A leány ott állott azon a szent helyen, ahol elhagytam volt és még csak egy pillantást se küldött utánam. Hát csak maradj magadnak ostoba liba - gondoltam magamban és megfogadtam, hogy többet feléje se nézek.

De amikor éjszaka a forró sátorban álmatlanul fetrengtem fekvőhelyemen, lassankint megfordult a véleményem. A káprázat tűzkarikáiban mind az a pompás női test ragyogott és az öklömmel vertem a buta fejemet, hogy egy nő szellemi együgyűsége kihozott a sodromból, ahelyett, hogy az egyetlen női bölcsességben gyönyörködtem volna: a szépségben.

Persze, hogy másnap megint ott voltam Kockavárban és olyan gyötrelmes kitartással ácsorogtam a szélső ház mögött, mint egy gimnazista. Végre kijött a leány és megint felém tartott, mint tegnap. Már szinte kezdtem azt hinni, hogy az én kedvemért bújt ki az odvából és negédes kacérkodással meg is kérdeztem tőle:

- Mondd meg őszintén, miért jöttél ki a szobádból?

Ő nyugodtan felelte:

- Mert bent voltam.

No ezt ugyan jól megindokolta; azért jött ki, mert bent volt! Persze, ha nem lett volna bent, ki se jött volna.

De megfogadtam, hogy most már hősiesen elviselem a bambaságát és nem vesztem el a türelmemet. No meg akármilyen bárgyúságokat beszélt is, állandóan ott volt a nagy enyhítő körülmény: fiatal, rugalmas, gyönyörű teste. Kezemet rátettem gömbölyű vállára és izgalmamat elfojtva, erőltetett könnyedséggel szóltam hozzá:

- Egyet mondok, kettő lesz belőle! Adj egy csókot!

Nem gőgösködött, nem is tiltakozott ingerlő vihogással, csak szép nyugodtan mondta:

- Nem tudom, mi az.

Fogadkozásom ellenére már megint forrni kezdett bennem a méreg.

- Tán csak nem akarod elhitetni velem, hogy sohase csókolt meg senkise? - kiáltottam.

De ő élettelen nyugalommal ismételte:

- Nem tudom, mi az.

Ha senki másnak el nem hittem volna, ennek el kellett hinnem, hogy sejtelme sincs a szerelmi dolgokról. No hiszen, tiszteltetem én az olyan szülőket és tanítókat, akik egy ekkora nagy darab leányt ilyen sötétségben hagynak felnőni! Erkölcsi kötelességemnek tartottam, hogy fölvilágosítsam és szép tapintatosan mindent elmondtam neki, amit csak tudtam a dologról. Pedig akkor már meglehetős széleskörű ismereteim voltak ezirányban. Arcán a legkisebb érdeklődés se látszott, sőt, azt se tudtam megítélni, hogy ért-e valamit a beszédemből. De mikor befejeztem, egykedvűen válaszolta:

- Én még csak jövőre kapok szülési utalványt.

Szerencse, hogy ültem, mert megint hanyatt estem volna a meglepetéstől.

- Mit kapsz te? - kérdeztem.

Keserves noszogatással lassankint nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy miről van szó. Kockavárott a népesedési statisztikát a Nagy-tanács irányította. Gondoskodott róla, hogy csak szigorúan a szükséges utánpótlás szülessék meg és hogy az általános szabályul megállapított típustól eltérő egyedek ne jöhessenek a világra. Ezt a kérdést tehát különválasztották a romantikusan kiszámíthatatlan szerelmi élet érzelmi körétől. A kijelölt anya-anyagot szanatóriumba internálták és mesterségesen oltották be, mint a gyümölcsfákat szokás. A beoltást természetesen a legpontosabb antropológiai számítások alapján végezték és így útját állták annak, hogy azok a szeszélyes, szabálytalan, szövevényes rugójú egyéniségek születhessenek meg, amelyek a zabolátlan, viharzó szerelem bugyborékai gyanánt szoktak megjelenni az élet felszínén.

Most már tovább faggattam a leányt és megpróbálom röviden, rendszerbe foglalva elmondani mindazt, amit tőle megtudtam.

Kockavárt 1846-ban alapította lord Snobsson, a tudós hajlamú, dúsgazdag angol főúr. Körülbelül Saint-Simonnal egyidőben fogta el őt is a társadalmi reform láza, ami akkor általános járványos betegség volt egész Európában. Csakhogy ő, mint afféle praktikus angol, kieszelt teóriáit mindjárt meg is valósította. Roppant vagyonát pénzzé tette és néhány rajongó tudós barátjával előre pontosan elkészített terv szerint megalapította ezt a várost e magas fönnsíkon a Csöndes Óceán legelhagyatottabb részén. A Nagy Tanács, amely e néhány álmodozó tudósból és természetesen a bőkezű lordból állott, valószínűleg úgy gondolkozott, hogy tökéletes összhangú közösséget csak teljesen egy szintre emelt egyénekkel lehet megteremteni; tehát gondosan kiválogatott egyforma emberpárokat hoztak magukkal tenyésztés céljára és ezeknek újszülött gyermekeit már a maguk fiziológiai találmányával alakították át államalapító céljaikra. Azt ők is tudták, hogy ami az embert az állatoktól eltérően alkalmatlanná teszi az igazi békés, összhangzatos együttélésre, az, hogy az embernek fantáziája van. A fantázia idegdúca pedig egyúttal a szerelmi ingereknek is kiindulási pontja. Ők tehát az újszülött gyermekek agyából valami ördögien ügyes operációval kiirtották a fantázia góc-pontját. Abból a körülményből, hogy Kockavár semmiféle összeköttetést sem tartott fönn a külvilággal és falain belül se voltak termőföldjei, könnyű volt megállapítanom, hogy ők már régen kitalálták a mesterséges fehérje készítésének a titkát. Ezt a vegyi úton előállított táplálékot, amelyhez korlátlan mennyiségben találtak anyagot a levegőben és a hegy ásvány-tömegeiben, csőposta segítségével juttatták el a lakosokhoz.

A szükséges közmunkák legnagyobb részét a gépek végezték el. Viszont Kockavár iskoláiban csak egy tantárgy szerepelt: a gépek kezelésének tana és mivel a gyermekek mind pontosan egyformák voltak, tehát egyformán hajlamosak voltak erre a munkára.

Mindenkire naponta egy órai munka jutott; ezt mind egyforma megbízhatósággal végezték el, mivel sem nagyravágyást, sem irigységet, sem türelmetlenséget nem ismertek. A nap többi részében tökéletesen szabadok voltak. Nem lévén meg bennök semmiféle önálló cselekedetnek a rugója sem, nem volt szükségük tiltó törvényekre és ellenőrzésre.

Volt egy dolog, amire vonatkozólag semmiképpen sem bírtam a leánytól valami fölvilágosítást kicsikarni. Ugyanis azt szerettem volna tudni, hogy ilyen egyhangú élet mellett mi hát Kockavár lakosainak az öröme, de a leány sehogy se bírta korcs eszével fölfogni, hogy mit értek én öröm alatt. Próbáltam megmagyarázni neki és meglepetve fedeztem föl, hogy az öröm az egyetlen fogalom, amelyet - ha eredetileg nincs meg az emberben - semmiféle körülírással és példálózással sem lehet megértetni.

Kockavár lakosai mind pontosan negyvenéves korukig éltek. A Nagy tanácsnak ugyanis az volt a fölfogása, hogy mindnyájan a végtelen Idővel állván szemben, az életnek néhány évtizeddel való meghosszabbítása gyerekes törekvés volna és semmi értelme sincs, hogy amikor már az ember minden szervében eljutott a kifejlődés csúcsára, végigszenvedje a lassú visszafejlődés nyomorúságait. Mikor tehát ott az ember negyvenedik évét betöltötte, a csőposta útján étel helyett hivatalból megkapta a maga méreg-adagját, amely megölte őt. Megjegyzem, a halálnak ott egyáltalán nem volt gyászos színe. Senkinek se lévén egyetlen atomja se, amellyel a többi embertől elkülönbözött volna, nem is támadhatott benne a megsemmisülés érzése a halál gondolatára. Nem is használták a «meghalni» szót; ehelyett azt mondták: «megint nem lenni». Persze nagyritkán akadtak emberek, akikből kitörtek az atavisztikus elfogultságok és húzódoztak a méregtől. De végül ezek is kénytelenek voltak bevenni, hacsak nem akartak éhen halni, mert a mérgen kívül semmi mást se hozott nekik a csőposta.

Jellemző, hogy a Nagy Tanács tagjai a negyvenéves korhatár alól mentesítve voltak. Amikor én Kockavárott tartózkodtam, lord Snobsson már kilencvenkét éves volt, de amint a lány gyér szavaiból megértettem, pompás egészségben volt és nem is gondolt rá, hogy egyhamar «megint ne legyen». Ők ugyan - már mint a Nagy Tanács tagjai - azt mondták, hogy nekik borzasztó teher ily sokáig élniök és csak a közérdek tartja őket életben, de én inkább azt hiszem, hogy valami pokoli gyönyörűségük telik benne, amint a viruló generációk sorjában pusztulnak el előttük.

Azt már eddigi leírásaimból is láthatták önök, hogy Kockavárott az emberen kívül semmiféle más állat nem élt. Igavonó állatnak ott nem akadt volna dolga, vágóállat húsát ott meg nem ették volna, énekes madárnak énekét, dísz-madárnak színességét ott senki se élvezte volna. Juhnak gyapjára se volt szükségük, mert minden ruhaneműjük azbesztszövetből készült. Az ilyen ruhát nagyon egyszerűen tisztogatták: naponta kétszer megfürdették oxigén-lángban.

E néhány hézagos adat alapján is pontosan beleláthattam lord Snobsson lelkébe. Az elvetemült öreg rájött arra az igazságra, hogy az életben csak két érdemes dolog van: élni és uralkodni. Megteremtett hát magának egy olyan környezetet, amelyből minden ártalmas tényezőt tűzzel égetett ki és benépesítette olyan lényekkel, akikből operáló késsel herélte ki a kritika és az engedetlenség szerveit.

Mindaz, amit a lánytól megtudtam, csak megerősített abban a föltevésemben, hogy nem ajánlatos az emberek előtt mutatkoznom, mert ha a bárgyú és minden újdonság iránt közömbös köznép nem is törődnék velem, viszont ha a Nagy Tanács tagjai tudomást szereznének rólam, irgalmatlanul megsemmisítenének - mindentől eltekintve már csak azért is, hogy a magammal cipelt bacilusokat kipusztíthassák.

A józan eszem azt tanácsolta hát, hogy ne menjek fel többé Kockavárba, mert még rajtavesztek a végén. De mikor aztán éjszaka jól meglovagolt a tüzes lidérc, reggelenkint eszeveszetten, lihegő vággyal loholtam vissza a hegyre. A lányban - úgy látszik - mégiscsak sikerült végül holmi érdeklődés-félét ébresztenem magam iránt, mert most már nem kellett a házikó mögött ácsorogva várnom rá. Most már ő várt engem és úgy rémlett, hogy mikor meglátott, mintha valami könnyű derű suhant volna el az arcán. Lehet, hogy csak képzelődtem, de ha így lett volna igazában, az se lett volna csuda, hisz annyi csökönyös munkával egy növényt is magamhoz szoktathattam volna. Még csak arra szerettem volna rávenni, hogy inkább ő várjon meg a falon kívül, mert nem vagyok ugyan gyáva fickó, de a szerelem nagyon gyöngéd palánta és szereti a biztonságos, aggódás-mentes nyugodalmat. De ezt az egyet sehogy se bírtam elérni nála. Nem mintha félt volna, de egyáltalán nem bírta ésszel fölfogni, hogy hogyan lehetne az aszfalt-övön és a falon túljutnia. Körülbelül, mint ahogy mi nem bírjuk ésszel fölfogni, hogy a végtelenség burkából valaha kijuthatnánk.

Egyébként könnyű dolgom volt vele. Kedvemre öleltem, csókoltam őt, a legengedékenyebb, a leghajlékonyabb teremtés volt, akit csak keleti satrafa kívánhat magának.

Ha lett volna józan eszem, áldottam volna jó sorsomat, amely e kietlen szigeten ilyen kitűnő mulatsággal ajándékozott meg, mialatt az a buta brazíliai az ő nyálkás kagylóival veszkődött. De hát a férfinak az már a végzete, hogy a tüzes lidérc örökösen döfködje izzó sarkantyújával. Nemhogy beértem volna azzal, hogy ez a tökéletes szépségű leány olyan elvitázhatatlanul az enyém volt, mintha egy kavicsot szedtem volna ki a patak medréből - a férfiak cudar ördöge, a hiúság gyötört, hogy ezt az áldott nagy nyugalmat fölkavarjam. Nem elégedtem meg azzal, hogy van egy tükröm, amelyben mindig magamra találhatok - azt akartam, hogy a képem magát a tükröt is megsebezze.

Elkezdtem a hivatásos nőcsábítók hideg rendszerességével elcsavarni a nő fejét. Fáradhatatlan türelemmel nyűttem az idegeit és minden csókomat a szentimentális ömlengések szó-árjával öntöttem le. Kimondhatatlan büszkeség töltött el, amikor az első gyönge pírt megláttam az arcán és amikor először éreztem, hogy tétova csücsörítéssel viszonozni próbálja csókomat. Persze madárdal, lombsusogás, virágillat és a szerelem egyéb olcsó váltópénze itt érvénytelen volt, de megmaradt a leghatásosabb fegyver: az elválás szomorúsága. Kitartóan beszéltem neki arról, hogy egyszer majd nekem el fog kelleni mennem innen, el fogok menni messze, nagyon messze és ő hiába fog kijönni a ház mögé, én nem leszek ott többé. Majd fölordítottam nagy diadalomban, amikor ilyes beszédem közben az első könnyet megláttam a szemében. Azon az úton voltam, hogy tökéletesen magamba bolondítom.

De egy napon nagy bosszúságomra ezeket a Faust doktorhoz méltó kísérleteimet váratlanul félbe kellett szakítanom. A brazíliai parancsára a hajóval Manilába kellett mennem, hogy a fogyó készleteket kipótoljam. Ez pedig legalább kéthetes út volt.

Az elutazás előtti napon a búcsútalálkozó ugyancsak keserves volt számomra. Megdöbbenve vettem észre, hogy a magam főztjét magam ettem meg és addig-addig játszottam a szentimentalizmussal, amíg úgy elbőgtem magam, mint egy szerelmes kamasz. A könnyemmel küszködve szöpögtem:

- Holnap elmegyek és sokáig, nagyon sokáig nem látjuk egymást!

A leány csak nézett rám tágra nyitott szemével, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Mindjárt kitaláltam, hogy mit néz rajtam: azt bámulta, amint a könnyek csurogtak a szememből. Ilyet ő még sohse látott. Meg is tapogatta az ujja hegyével; szegényke bizonyosan azt hitte, hogy valami nyavalyám támadt.

Most láttam csak, hogy mennyire szeretem őt. Hiszen ha nem is volt egyénisége, ha olyan volt is, mint a viasz-báb, viszont olyan puha, olyan simulékony is volt, mint a viasz. Átöleltem gyönyörű nyakát és elérzékenyülten súgtam a fülébe:

- Nem fogsz elfelejteni?

- Nem! - felelte ő egyszerűen, de isteni őszinteséggel.

És mintha csak az elválást akarta volna még fájdalmasabbá tenni, még eddig sohse mutatkozott olyan jó tanítványnak, mint e napon. Elragadtatva nyögdécseltem:

- Hogy tudsz csókolni, te édes!

És mintha a dicséret nyomán egy kis mosoly rezdült volna meg az ajka szögletében. Könnyes mosollyal panaszkodtam neki:

- Talán mikorára visszajövök, el is felejted!... Ugye, nem fogod elfelejteni, te édes!

Ő komolyan válaszolta:

- Nem!

Ebben végre is meg kellett nyugodnom. Még egy búcsúcsók, aztán elindultam a fal felé. Ő csak állott egy helyben mozdulatlanul, de már az is nagy eredmény volt, hogy most mindvégig felém fordult és követett a tekintetével. A fal tetejéről még egyszer visszanéztem; kifogástalan, szoborszerű szépségét élettel ragyogta be egy könnyed mosolya. A sírást és mosolygást egyaránt nemrég tanulta csak, nyilvánvaló hát, hogy most a búcsú zavarában összetévesztette a kettőt egymással és sírás helyett azért mosolygott az elválás fájdalmában.

Az a két hét, amit a hajón kellett töltenem, csak arra volt jó, hogy őrült szenvedéllyé növelje vágyakozásomat. A tengeren tájfun dühöngött és ha rajtam a veszett vihar nem is tudott kifogni, de ilyenkor a bolond hullámzásban a legedzettebb fóka is megutálja a tengert és elbágyadt sóvárgással gondol vissza az elhagyott szárazföld édes idilli nyugalmára. Én is amint visszagondoltam Kockavárra, emlékemben egyszerre úgy jelent meg a képe, mint egy ragyogó tündérváros pókháló-alakú csatornáival és csodálatosan tiszta, egyforma házikóival. És most láttam csak igazán, hogy abban a leányban micsoda nagyszerű ajándékot kaptam én a jószerencsémtől. És bűnbánattal gondoltam arra, hogy én még eleinte ostobán megvetettem azt, ami a leánynak legmegbecsülhetetlenebb, isteni értéke: azt a foltatlan, fehér, együgyű lelket, amely olyan engedelmesen várja szerelmes férfiát, mint a tiszta vászon alkotó festőjét. És a hátamban borzongott az öröm a gondolatra, hogy a szerelemnek milyen fönséges kompozícióját fogom én még ráfösteni arra a fogékony patyolatra.

Manilából visszaérkezve, mihelyt tehettem, rohantam szilaj csikóvágyammal Kockavárba. Természetesnek találtam, hogy a leány nem várt rám a ház mögött, de annyira égtem a türelmetlenségtől, hogy a legnagyobb veszedelmeket is megkockáztatva, elhagytam leshelyemet, beljebb kerültem a ház elé és halkan beszóltam hozzá az ajtón:

- Itt vagyok, édes!

Még abban a pillanatban kijött hozzám és amint megláttam, sírni szerettem volna örömömben. Ezerszerte szebb volt, mint amilyennek távollétemben elképzeltem és valami sajátságosan új ragyogás volt az arcán, amitől majdhogy eszemet nem vesztettem. Valami odaadó és mégis ingerkedő, lágyan olvadó és hetykén kihívó mosolygás volt ez. Nő lett belőle, aki a szerelemben önmagára talált.

Boldogan megöleltem őt és dévájul súgtam a fülébe:

- Adj egy csókot, édes! Remélem, nem felejtetted még el?

Ő boldog dicsekedéssel felelte, mint egy iskolás gyerek:

- Dehogy! Azóta folyton gyakoroltam! Most is azt csináltam! Nézd!

Kiszakította magát a karomból, beszaladt a házikóba és egy ifjú emberrel tért vissza. Az a legény úgy hasonlított hozzá, mint az egyik viasz-baba a másikhoz, csak magasabb volt - no és fiú volt persze. A leány széttárta a két karját és a fiú tanulékonyan szaladt a keblére. És aztán is úgy viselkedett, hogy a legszigorúbb professzornak se lehetett kifogásolni valója.

Az agyamat egyszerre elöntötte a vörös düh. Hiszen ha gondolkozni tudtam volna, rájöhettem volna, hogy a leányt semmivel se okolhatom. A szerelemből ő még csak a csókokat tanulta meg tőlem, de sejtelme se lehetett a hűség fogalmáról, amit az emberek valószínűleg lassú évezredek alatt formáltak ki.

De az emberből a megsebzett férfi-hiúság ostoba vadállatot csinál. Eszem ágába se jutott, hogy a következményekkel törődjem, hanem vakon rárohantam az ifjúra és öklömmel püfölni kezdtem, ahol csak értem. Kínjában nagyot ordított, a lány visított és a következő pillanatban láttam, hogy a legközelebbi csatornán száguldó kis tutajon két ember közeleg felénk. Valami furcsa, ismeretlen formájú fegyver volt a kezükben; bizonyosan csendőrök lehettek.

Már annyira elvakult mégse voltam, hogy megvárjam őket. Nyakamba szedtem a lábamat, futottam, ahogy csak bírtam és csak a fal tetején, ahol már kissé biztonságban éreztem magam, állapodtam meg. A kíváncsiság tartott ott.

A két csendőr partra ugrott, néhány szót váltott a leánnyal, aztán elővette furcsa, tubus-formájú fegyverét. Lecsavarta a végét és a következő pillanatban hosszú, hegyes, zöldszínű láng sistergett ki belőle. Ebben a lángban a fiú és a lány egyszerre úgy elégett, hogy csak egy kis füst-pamacs maradt belőle, az is fölszállott az égbe. Úgy úszott a fényes kékségben, mint két kis szerelmes bárányfelhő. Aztán a lángot ráirányították arra az útra, amelyet én tettem meg a falig. Világos, hogy dezinficiálták a nyomomat.

Bölcsen nem vártam be, amíg a láng hozzám ér, hanem a vaskapcsokon gyorsan leereszkedtem. Aztán láthattam, hogy milyen okosan cselekedtem. Alighogy a fal tövébe értem, a kürtőkön tűz ütött ki és ez a tűz összefolyva zöldfényű koszorúval övezte a hegycsúcsot.

Odalent a sátrak között nagy volt az izgalom. Kapkodva, ide-oda szaladgálva csomagoltak és a hajóra menekültek, amely már szedni kezdte a horgonyát. Azt mondták, hogy a kráter alighanem megint ki fog törni.

Én egy szót se szóltam. Hagytam őket.