Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 18. szám · / · Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Regény (6)
XIII. Szerelem

Jancsi a föld alatt ült, a páncélban. A bankra a hivatalok kedvetlen reggele borult.

A cégvezető valami ívet adott ki neki. Azon egy számoszlop magasodott, akkora, mint egy new-yorki felhőkarcoló. Ezt kellett volna összeadnia.

Irónjával a számoszlop egyik emeletéről a másikra kapaszkodott, de eltévesztette, folyton lejjebb kellett ereszkednie, végül is megunta, félredobta irónját és az ablakra bámult.

Ekkor jutott eszébe Anna szája.

Anna száját még nem is csókolta meg.

Éjszaka, mikor tüzelő arcaik egymáshoz közeledtek, Jancsi elfordította fejét, borzongott attól, hogy hozzáérjen ehhez a szájhoz, mely csak egy cselédszáj.

Most egész teste birtoklásánál is izgalmasabb gyönyörűségnek tetszett a megaláztatás, hogy halvány, cserepes ajkait megcsókolja, ajkaival széttolja őket s ne engedje el mindaddig, míg leheletében ketté nem hasadnak: el nem olvadnak, el nem mállanak, mint ízes, keleti gyümölcsök.

Vette a kalapját s egyszerűen meglógott.

A leányt a sötét fürdőszobában találta.

- Maradj - lihegte és megcsókolta.

A csók hűvös volt és furcsa. Nem tudott betelni vele.

Megint és megint mohón hatolt ebbe a szájba, vadul tört be a fogak csontkapuján s meglelte a nyelvet, mely különös fűszert, bódító zamatot tartogatott számára.

- Még - kiabált - még, még - mint a telhetetlen gyermek, aki eper-krémet kanalaz s mihelyt végére ér, máris újat kíván.

Anna, ki azóta először látta őt, a szégyentől elpirulva, a boldogságtól ájultan lapult a fürdőkád bádogfalához, hogy tegyen vele, amit akar. Ő nyolckor, mint rendesen, megfőzte a kakaót, odakészítette az aranyszegélyes findzsában, a székre, az úrfi megitta és elment. Természetesnek tartotta volna, ha Jancsi az éjszakai találkozás után meg sem ismeri többé és sohasem beszél a történtekről. Ez sokkal jobban meglepte, mint az, hogy éjjel kijött hozzá.

- Mért nem csókolsz vissza? Mért nem beszélsz? Te nem szeretsz. Ó. Te - én - te - dadogta a fiú a szerelem végzetes csere-szavait.

Egyszer, mikor jóllakottan lehullt a szájáról és lélegzetet vett, Anna kisurrant.

- Várj - szaladt utána Jancsi és az előszobában is megcsókolta.

Onnan a konyhába. Ott is új íze volt a csóknak.

- Az ablak elé - vezényelt Jancsi. - Ide a sarokba. A szekrény mellé. A világosságra. Nézni akarlak. Nézz te is engem.

És rendkívüli figyelemmel szemlélte.

A szem, amint az élettan tudósai mondják, az agyvelő legtávolabbi képződménye, a koponya kiugró bástyafokán maga is egy látó, szabadon hagyott agyvelő, mely a megismerés lázában, valamikor a lét kozmikus forradalmában két lyukat szakított magának a koponya csontfalán s ezen a lőrésen kukucskál ki most a külső világba, megtudni, hogy mi a célja a teremtésnek.

Ez a négy szem azonban csak egymásba meredt, ott kerestek-kutattak valamit, turkáltak az életükben, egymás által akartak megvilágosodni és üdvözülni.

- Most pedig - szólt Jancsi -, ne érj hozzám. Én se tehozzád. Hanem így.

Karjait hátratette. A két test között az egyetlen érintkezési pont csak a száj volt.

Anna úgy engedelmeskedett neki, mint mikor egy kefét, egy cipőhúzót kért.

Másnap már nem is ment a bankba. Betelefonált, hogy beteg, torokgyulladása van.

Szépen kiöltözködött, a porcellán-nadrágját vette föl, a csinos bőrövét s kabát nélkül, zefíringjében lézengett ide-oda. Az egész nap az övé volt. Néha csöngettek, egy számlát hoztak, melyet Anna kifizetett, vagy egy levelet, különben nem zavarták őket.

Anna jött a szemetes-lapáttal. Fejét pipisz-kendővel kötötte be. Nagyon csinos volt. Az operett-primadonnákhoz hasonlított, a soubrette-ekhez, kik az ősi nőt, a szobacicust utánozzák.

Jancsi hirtelenül megkívánta Anna kezét, csak a kezét.

- Add ide - mondta.

- Miért?

- Csak.

- Piszkos - és törölgetni kezdte kötényével.

Az úrfi azonban máris elragadta. Gyengéden fogta meg, mint egy pillangót, simogatta a kezet, mely hivatásánál fogva minden undokságot megérintett, belecsukta finom, ápolt tenyerébe, szorongatta. A hólyagos kéz érdes karcolásában volt valami kimondhatatlanul édes és mézes. Majd az ujjait is egyenként elővette és csókolgatta, bámulta a szerelmes zavarával, aki nem tudja, mit is tegyen azzal, akit szeret.

Egy pillanatban pedig a szájába kapta a kezét.

- Mit csinál? - rivallt rá a lány, fölháborodva. - Nem szégyenli magát? Hagyjon - és ujjait kitépte a fiú szájából.

Vérvörösen futott ki a konyhába, az ő várába és ott sokáig duzzogott.

Anna ezt már nem értette.

Éjszaka, mikor a mezítlábas léptek alatt megreccsent a padló, örült, hogy jön, nem is titkolta előtte, előre helyet csinált neki. Csak nappal nem bírta el ezt a sok hókusz-pókuszt.

Nem értette, hogy az úrfi most visszafelé járja a szerelem lajtorjáját és miután már egészen megkapta őt, más úton közeledik hozzá, mindennap egy létrafokkal lejjebb hág az égből a földre.

Sok mindent nem értett ő.

A csók és kézszorongatás után elkövetkezett az a pillanat, mikor az úrfi egyszer magázni kezdte. Megkérte, hogy eztán ő se nevezze úrfinak, hanem mondja egyszerűen, hogy: "maga". Halkan ismételgette a nevét, a legszebb női nevet, melyben az örök ígéret van, kacér föltételes módban. El tudott lenni mellette órákig, anélkül, hogy mást beszélt volna. Mielőtt megcsókolta, alázatosan megkérdezte, hogy szabad-e.

És mindenféle bolondságokkal állt elő. Szüntelenül öltözködnie kellett. Kiküldte, hogy vegye föl a pepitaruháját és mezítláb jöjjön vissza, aztán meg a kartont kívánta és a fűzős cipőt. Nem lehetett rajta kiigazodni. Egyszer azt is akarta, hogy húzza föl a meztelen testére a méltóságos asszony báli-belépőjét. De ezt már nem tette meg.

Később annyit beszélt, hogy zúgott tőle a feje. Letérdelt eléje, a padlóra feküdt és arról mesélt, hogy éjfélkor, mikor az egész ház alszik, kiszöknek a kertbe, az orgonabokrok és kőrisfák között hajnalig kóborolnak, meg hogy egy este majd kocsit fogad, kihajtatnak a vámon túl, egy külvárosi csapszékben vacsoráznak, a csaposlegény azt hiszi, hogy az ő menyasszonya és később elviszi Amerikába is, magassarkú lakkcipőt vásárol neki, hosszú, térden felül érő selyemharisnyát, csillámos tüllszoknyát, mint a színésznőknek van s autón vágtatnak a new-yorki sugárutakon, egymásra borulva. Anna csak vonogatta a vállát és kinevette.

Pénteken délben az úrfi kettőre teríttetett. Mikor az első fogást behozta, azt követelte, hogy ebédeljen ottan, rimánkodott, hogy legalább ossza meg egy falatját, üljön le, vele szemben. Anna a világért se ült volna le a lakásban. Sokkal jobban tisztelt minden bútort, a háziak távollétében is.

Arra is csak hosszú kérés-könyörgés után lehetett rávenni, hogy egyszer nappal bejöjjön hozzá a hencserre, az utolsó napon, szombat délután.

Jancsi becsukta a zsalukat s mintha éjszaka volna, meggyújtotta az össze csillárokat.

Előbb a fürdőszobában illatszivattyúval lepermetezte Anna testét. A lány komolyan állt a szeszfelhőben, csak akkor sikoltott föl, mikor a mellét csiklandozta s lefelé folydogált a hasán.

Innen a szalonba mentek. Minden talpalatnyi területét csókjaikkal szentelték föl. Zarándokútjuk a hencsernél ért véget.

Hét felé Jancsi cigarettára gyújtott. Valami újra vágyakozott.

- Anna - mondta ásítva -, adja csak ide a telefont.

A lány az íróasztalról odahozta a készüléket, a tizenhatméteres zsinórral, mely úgy lógott róla, mint valami döglött óriáskígyó.

- Köszönöm - mondta Jancsi, ki már leemelte a kagylót. Most kimehet.

Fölszólította Elekes Józsit.

- Te vagy az?... No, szép tőled... felém se nézel... Már három napja nem járok be és te... Nem, barátom, nem... Más... Nagyobb dolog, barátom... Majd elmondom... Így nem lehet... Akkor mindjárt jöjj... Rendbicsek... Várlak... Halló, halló... Micsoda?... Nem értem... Te az enyémet... Hólyag...

Levágta a kagylót, mosolygott a merész kívánságon, melyet oly ügyesen elhárított magától, rendbehozta magát, leült a zongorához. Azt az egy táncdarabot kalimpálta, melyet tudott, a divatos one step-et. Dúdolta a szövegét:

You made me love you,
I didn't want to do it,
You made me want you
And all the time you knew it...

Elekes már kopogtatott, de ő ordítva énekelte tovább, csapkodva a zongorát:

You made me happy
Sometimes you made me glade,
But there were times, dear,
You made me feel so bad.

- No - kérdezte a barát. - Hát nem voltál beteg?

- Nem - mondta Jancsi.

- Pedig rém rosszul nézel ki.

- Igazán? - és a tükör elé állt.

Szeme véres volt, arca halálsápadt. Ennek örült.

- Lehet - szólt. - A fejem tényleg fáj.

- Az az üres fejed? - folytatta Elekes, ki egyetlen alkalmat se szalasztott el, hogy elmés legyen. - Mi fáj benne?

- Ne izélj, Elekes. Komoly ügyről van szó.

- Szerelmes vagy?

Jancsi válasz helyett a zongora magas billentyűire csüccsent, melyek illetlenül és csúnyán fölsikoltottak.

- Lány? - érdeklődött Elekes. - Asszony? Hol csípted föl?

- A Gerbaud-ban.

- Privát?

- Színésznő.

- Ah. Hol játszik?

- Különböző helyeken. Táncol.

- Vagy úgy. És mikor főzted meg?

- Szerdán esté. Leszólítottam a kisteremben. Barátom, barátom. Micsoda macska, micsoda démon. Azonnal velem jött. Az autóján. Autója van. A szeretőm.

- És hol találkoztok?

- Itt.

- Hm - gondolkozott Elekes s az irigységtől mosolygott. Te nyomorfi. Hát idejár?

- Minden nap, mióta az öregek elutaztak. Minden éjjel. És nappal is. Te, most ment el. Az előbb, mikor telefonoztam, még itt volt. Itten - és a hencserre mutatott.

Elekes szimatolt, érezte az orchidea-parfüm illatát, látta a kivilágított szobákat. Nem is tetszett olyan valószínűtlennek.

- Molett?

- Sovén.

- Szőke?

- Gesztenyés.

- Hogy hívják?

- Add a becsületszavadat - szólt Jancsi s míg elfogadta a baráti jobbot, valami óriásit akart hazudni, de nem sikerült. - Marianne-nak. Dear Marianne - sóhajtott.

- Hát igen - ismerte el Elekes. - Jó kis női hölgyemény lehet. Azért azonban vigyázz - intette barátját. - Ne dűlj be. Az ilyenek többnyire hisztérikák.

- Hiszen tudom. De milyen hisztérika. Te, kancsít, mikor csókolom. Félrebeszél. Aztán Elekes, figyelj ide... Te Elekes... Figyelsz?...

Elekes megadóan figyelt, hiszen a baráti kölcsönösség kötelezte erre, mert hasonló esetben Jancsi is rendelkezésére állott. Jancsinak azonban tátva maradt a szája: elnémult.

Amíg beszélt tudniillik, Anna a szalonba lépett és jelentette, hogy kész az ozsonna.

Rápillantott a lányra, majd Elekesre, aki hátrafordult és szintén a cselédre tekintett.

Várt valamit.

Azt várta, hogy Elekes most egyszerre elkacagja magát, a lányra mutat, kiben pontos leírása nyomán fölismeri a színésznőt és leleplezi őt.

De nem ez történt.

Elekes csak egy semmis tekintetre méltatta a cselédet, kioltotta a hamutálcán a cigarettáját s az ozsonnázó-asztal felé indult vele.

Elmaradt a botrány, Jancsit ez lehangolta.

Az a színtelen, alaktalan szomorúság borult rá, mint mikor egyedül volt.

Minthogy pedig egy percig sem bírta elviselni a szomorúságot és izgatottan tiltakozott az ellen, hogy megértse okát, vagy odaadja magát neki és kiélvezze, mesterséges eszközökhöz folyamodott, mint a morfinista, ki kínjainak egy oltással vet véget. Gyorsan töltögetett a cseresznyepálinkából, koccintgatott barátjával és ivott, fütyörészett. Ozsonna után kihozta kedvenc könyvét, fölolvasott belőle és mulatott azon, hogy az általa nem ismert költők lékelt agyvelővel, kificamított tagokkal vánszorognak besározott, dicső álmaik után. Egy telefonugratást is megkíséreltek. De csak félig sikerült. Fölszólították egy közös barátjukat. Az nem volt otthon, ennélfogva csak özvegy édesanyjával közölhették, hogy fia holnap reggel nyolc órakor, saját érdekében, jelentkezzék a politikai nyomozóosztálynál.

Elekes az óráját nézegette, el is ment, bárhogy tartóztatta. Neki is találkája volt. Nyilván egy másik színésznővel.

Jancsi egyedül maradva tovább pálinkázott. Egy suta mozdulatával azonban leverte az üveget s a cseresznyepálinka kiömlött a fehér perzsára.

Anna kitisztogatta a szőnyeget, felsöpörte a cigarettahamut, rakosgatott, mert a két jómadár alaposan fölforgatta a lakást. Az úrfi figyelte, mit tesz. Egyenesen tartotta magát. Nem szállt fejébe a szesz. Afféle száraz részeg volt, merev és komor.

Mégis valamit mondania kellett ennek a lánynak.

Fölkelt az asztaltól és dülöngőzés nélkül feléje ment.

- Ide nézzen - szólt és orrára biggyesztett egy vörös szemüveget s a papírhártyán keresztül bandzsított rá, hogy megnevettesse.

A lány nem nevetett.

- Jaj, de csúnya - szörnyülködött. - Hogy elékteleníti magát.

Erre kivette zsebéből a revolvert, a lányra szögezte, célzott és elsütötte. A revolver miákolt.

- Megijedt? - kacagott Jancsi s a lány után ment, aki két karját még mindig fölemelve hátrált. - No ne féljen. Ez csak tréfa. Jöjjön ide. Mutatok még valamit.

A pénztárcájából most egy feketehasú bankót keresett elő.

- Látott már ilyent? Amerikai pénz. Dollár. Tudja, mit ér? Rengeteget. Ez pedig francia. És ez itt holland. Valuták.

Amikor a bankókat visszagyömöszölte a pénztárcájába, nyújtózkodott. Úgy érezte, hogy fejét kiszivattyúzták és hátgerince üvegből van.

- Ágyazzon meg - mondta. - Ma korán fekszem. Reggel jönnek a méltóságos úrék. Igaz, egy szót se szóljon, hogy nem jártam a hivatalba. Elekes úrról se. Majd én elintézem.

Anna e négy nap alatt minden munkáját elvégezte, melyet rábíztak. Sok harisnyát fejelt, sok inget foltozott. Ezeket két bugyorba kötötte. A lépcsőházat is fölmosta. Jöhetett már a méltóságos asszony.

Ezen az éjszakán hiába várta a konyhában az úrfit, nem jött ki hozzá. Pedig most nagyon félt magában. Mindig azt a vörös szemüveges, fehér arcú alakot látta, aki revolvert fogott rá és úgy figurázott.

Kettőkor zörgött a konyhaablak. Fölkelt és becsukta.

Künn hűvös szél kerekedett. Zúgtak a sötét fák.

Aztán hallotta, hogy esik az eső.

(Folyt. köv.)