Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Disputa

Ignotus: Diktatúra és népszavazás

A Nyugat múlt számában Braun Róbert az ő komoly és nyugodt módján disputál az én minapi diktatúra-cikkemmel. Kifogásai közül az egyikre: hogy én kétséget hagynék fenn az iránt, vajon lényeges-e a különbség a Mussolini s a Cavour diktatúrája közt, véletlenül, (vagy talán, mert véletlen nincs, szükségképp) előre feleltem az ő cikkét követő jegyzetemben, hol épp e különbség feltüntetésére, és, természetesen, a cavouri alkotmányos diktatúra mellett való pártfoglalásul idézem, amit Paléologue a Cavour diktatúrájának alkotmányos természetéről ír. Nem hiszem különben, hogy még e függelék nélkül is az én cikkecském kétséget hagyott volna az iránt, hogy én nem a diktatúra s kivált nem az erőszakos mellett fogok pártot, hanem a diktatúra után való vágyakodás indítékait magyarázom, s azon töröm fejem, nem lehetne-e az embereknek megadni azt a szükségeset, ami után a diktatúra után való esztelen esenkedés formájában jogosan vágyakoznak, anélkül, hogy egy ember vagy néhány kényének volnának alkotmánytalanul kiszolgáltatva. S megemlítettem egy elképzelésemet, egy alkotmányos kormányzási és törvényhozási konstrukciómat, mely nem most jutott eszembe, hanem idestova negyedszázada, hogy az akkori Huszadik Században felvetettem volt, s amely egyrészt abban a montesquieui elkülönböztetésben állana, hogy a kormány, vagyis a végrehajtó hatalom, független volna a parlamenttől vagyis a törvényhozó hatalomtól, s hogy másrészt nem a parlament volna a törvényhozó - éppúgy nem, mint nem a kamarák, a törvényhatóságok, a szindikátusok s a szakszervezetek -, hanem egyenesen és mindjárt a választó közönség. S mint 1903-ban, most is hozzátettem, hogy ezt nem is kellett kigondolnom, mert már rég megvan: Amerikában megvan az elnök, ki egyúttal kormányelnök is és amíg az, négy évig, van olyan diktátor, mint akár a cár, Svájcban pedig megvan a népszavazás, melynek minden komolyabb törvényhozó alkotás alája kerül. Felteszem, hogy konstrukcióm első felére vonatkozóan nem ellenvetés gyanánt írja maga Braun is, hogy Amerikában nem kell diktátor, mert már van: a népszavazással választott elnök. Hiszen én is ezt mondom - azt akarom, hogy sehol se legyen ok sikoltozni diktatúra után, mert mindenütt meglegyen az alkotmányos diktátor, az erős kormány, melynek ahhoz, hogy erős lehessen, nem kell sem embereiben geniálisnak lennie, ami nem mindig akad, sem eszközeiben erőszakosnak, ami sohasem áldás. Az azonban már nyilvánvalóan ellenvetésnek van gondolva konstrukcióm második felével szemben, hogy «a népszavazást Svájcban, Ausztráliában és Amerika egyes államaiban több-kevesebb eredménnyel használják, de leglelkesebb hívei sem várják tőle azt, hogy a parlamentarizmust helyettesítse.» Félek, hogy ez nem ellenargumentum, mert nem bizonyos, hogy a hiba hol van: a népszavazásban-e vagy a lelkes hívekben. Az, hogy a lelkes hívek nem várják a népszavazástól, hogy a parlamentarizmust helyettesítse, még nem bizonyság, hogy ne tudná helyettesíteni. Lehet, hogy a lelkes hívek lelkes hívei ugyan a népszavazásnak, de még lelkesebb hívei a párturalomnak s a párturalom megörökítésének, melyre a parlamentet azon arányban reformálják mind alkalmasabbá, amely arányban eszköze helyett kerékkötője kezd lenni a közakarat testté-váltának. Kell valami eredendő hibájának lenni annak az intézménynek, a parlamentnek, amelyet minél igazságosabbá tesznek - mint teszi a parlamentet a proporc- s a listaválasztás - annál holtabb simulatlan áll szemben az eleven váltakozó mindennappal. Amiket Braun Róbert magyarázatul mond, hogy a parlament román országokban mért nem szuperál: nem veszi észre, hogy azok egyben ellene is szólnak a parlamentnek, mert megette a fene az olyan intézményt, amely nélkül ugyan (ha igaz) sehol el nem lehet lenni, de viszont nem mindenütt szuperál. Sőt Angliában is, a parlament szülőhazájában: már emberöltő és emberöltők előtt, mikor az általános szavazat volt netovábbja a parlamenti reformnak s mikor a társadalomban a sajtó, a foglalkozási s az érdekszervezetek még nem keltek versenyre a parlament hatalmával: nem vált-e kötelező szokássá, hogy minden nagyobb törvényhozási vagy kormányzási elhatározás előtt feloszlassák a parlamentet s új választás rendjén tulajdonképp a közönséget szavaztassák meg a teendő intézkedés felől? Mi egyéb ez, mint népszavazás - csak éppen tökéletlen, öntudatlan, bátortalan -, és mi szükség a parlament döntésére, ha valójában nem ő dönt? Mindezt, mondom, már akkor észre kellett venni, 1903-ban, mikor szovjeteket, katona- és munkástanácsokat még nem ismertek, «társadalmi szövetkezések» kevéssé tartották markukban az igazgatást s a társadalom még nem szindikalizálódott úgy, mint ma. Ma azonban de facto a parlament nem egyéb, mint egy, s a legkevésbé illetékesnek érzett s valójában a legkevesebb szavú a szövetkezetek, szervezetek, kamarák, bizottságok, hatóságok s legitim s illegitim hatalmak közt (mely utóbbi rendben leghatalmasabb a sajtó), mik a közdolgokba mind beleszólnak, a törvényeket előkészítik, az elhatározásokat kikényszerítik. Akárhogy reformálják a parlamentet: ez a leszorulása nem javul, csak rosszabbodik - ami: vegyük végre észre: azt jelenti, hogy így jó, így kell, így felel meg a mai életnek, a mai szükségeknek s a mai lehetőségeknek, s már csak az van és marad hátra, hogy tudatosan intézménnyé formáljuk, amit az élet automatikusan megtermett. Ha a parlament óhatatlanul lecsökkent egy bizottsággá a többi között, akkor tegyék meg alkotmány szerint is annak, de viszont nézzenek körül, hogy csakúgy, mint ahogy az élet ezt az intézményt degradálta, viszont nem forrotta és formálta-e már ki azt az alkotmányos intézményt, mely megtegye, amire a parlament nem képes - hogy a Braun Róbert szavaival mondjam: helyettesítse a parlamentet. Én azt állítom, hogy igen s hogy a népszavazás ez az intézmény - ha csakugyan diktatúrát, autokráciát, zsarnokságot nem akarunk. S ha a népszavazás leglelkesebb hívei ezt nem várják tőle, akkor nagyon szeretném tudni, hogy hát mit várnak, mire várnak, s mint hiszik, hogy le lehet szoktatni az embereket a diktatúra után való esenkedésről, anélkül, hogy alkotmányos formákban és biztosítékokkal megadják nekik azt, ami után joggal esenkednek? Braun Róbert azt véli, hogy én a sorok közt a diktatúráért plaidírozok - s ebben mindenesetre téved. De ha igazán argumentum erejűek volnának, amiket ellenem vet, akkor ő volna az, aki tanúságot tesz a diktatúra elkerülhetetlensége mellett.