Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő

Rabinovsky Márius: Ybl Ervin: "Az utolsó félszázad művészete"

A népszerű művészettörténet-írás nálunk kevés kivétellel a legújabb időkig a napi tárcastílus eszközeivel dolgozott. A műveltek nagyobbára idegen nyelvű munkákból merítették tudásukat, az átlagos és átlagon aluli műveltségűek pedig, úgy látszik nem érezték szükségét művészettörténeti ismereteknek.

Ybl Ervin könyve: «Az utolsó félszázad művészete» kitűnően alkalmas arra, hogy az újabban szélesebb körökben megnyilvánuló művészettörténeti érdeklődést kielégítse. A laikus nem is sejti, mily nehéz feladat az utolsó két nemzedéknyi idő építészetét, szobrászatát, festészetét hetven oldalra sűrítetten tárgyalni, úgy, hogy száraz adatokon kívül stilisztikai áttekintést, a nagy szempontokon kívül bizonyos lexikális támaszpontokat kapjunk. Ybl Ervinnek sikerült feladatát nagyjában mintaszerűen megoldania. Hangja tárgyilagos, referáló, de sohasem unalmas. Könnyen érthető minden mondata, bár néha egyes műszavak értelmezésének magyarázatát hiányoljuk.

Könyve elején megállapítja Ybl, hogy az utolsó száz évben «a régi egyöntetűség megszűnt», hogy «vége az egymásból következő természetes stílusalakulásnak». Ez a fontos, lényeges szempont, mely a modern művészettel foglalkozó kutatónak alfája és omegája kell hogy legyen, ha nem akar eltévedni az útvesztőben vagy elsiklani a döntő jelenségek fölött - ez a szempont tehát mint rejtett motívum kíséri Ybl fejtegetéseit, de talán a hasznos könnyűség kedvéért mellőzte a szerző e szempont középpontba állítását.

Az építészetről szóló fejezet első része kitűnő, tanulságos összefoglalás és iránymutató. Csak amikor a részletes tárgyalásra tér át, tanúsít a szerző véleményünk szerint túlontúl nagy elnézést a fantáziátlan eklekticizmussal szemben. Azzal sem vagyunk tisztában, vajon Polaert monstruózus brüsszeli igazságügyi palotáját azért közölte mint egyetlen építészeti illusztrációt, hogy ezzel jellemezze a múlt század eszközökben mértéktelenül pazar, technikailag bravúros, de művészileg szervetlen építési üzemét, vagy pedig ezt az épületet tartja-e megörökítésre a legméltóbbnak? A fejezet végén nélkülözzük a weimari Bauhaus és a rokon hollandi és orosz mozgalmak, valamint az újabb amerikai ipari építkezés megfelelő méltatását. A konzervatív ízlés is megállapíthatja, hogy az építészeti konstruktivizmus puritán szelleme fontos kultúrországok architektúrájára hat átalakítólag és hogy e törekvések gyökere talán Amerikában keresendő.

A festészetről szóló fejezet kitűnő részleteket és jó összefoglalásokat tartalmaz. Természetes, hogy itt az egyéni értékelésnek talán még tágabb tere nyílik, mint az objektíve mégis könnyebben meghatározható építészetnél. (Így pl. érdekes, hogy a 19. század legnagyobb francia festőinek Delacroix-t, Coro-t, Milet-t és Puvist tartja.) Az építészet és festészet viszonyának, valamint Courbet, Cézanne, Puvis, Liebermann jellemzésére pregnáns szavakat talál. Bizonyos kisebb tévedések (Menet, mint aki 1870-ben felfedezi a pleinairt, Menzel, mint az első német «realista», Renoir mint kizárólag impresszionista stb.) a nagyközönség szempontjából nem lényegesek. A legújabb idők festészete azonban némileg mostoha elbánásban részesül. Érdekes, hogy Ybl az akadémikus irányokat általában szigorúbban kritizálja, de ez irányok képviselőit elnézőbben. A haladó irányoknál azonban sokkal több érzéket mutat elvi jelentőségük iránt, de zárkózottabb az egyes művészegyéniségekkel szemben. Az expresszionizmust kissé összegezően kezeli. A legnagyobb jelentőségű expresszionista festőnek Hodlert tartja. Henry Rousseau és Chagall nevének pedig talán mégsem szabadna hiányoznia egy az utolsó félszázad művészetével foglalkozó munkában, ugyanakkor, amikor a szerző a Maurice Denis és van Donghen-féle nagyságokat bővebben méltatja. És hasonlóképpen nehezményezzük a magyar résznél olyan nevek teljes hiányát, mint Kmetty, Márffy, Uitz, Derkovits stb., míg Tatz, Hende, dobai Székely, Kukán többé-kevésbé kitüntető elbírálásban részesülnek!

A könyv sok kiváló tulajdonsága talán a szobrászati fejezetnél érvényesül a legjobban. Rodin lelkes, meleg művészi jellemrajza a munka legszebb részei közé tartozik. Az a megállapítása Yblnek sajnos kétségtelenül fennáll, hogy a modern magyar plasztika kevés kivétellel csak a régi eredményeket konzerválja.

A magyar művészetet aránylag bőven tárgyalja Ybl, s ezzel az összefoglaló munkával a magyar művészettörténet-írás egyik legsúlyosabb hiányát pótolja. Gyakorlati szempontból előnyös, hogy külföldi művészeknél utal magyar gyűjteményekben levő munkáikra.

A könyv szövegének tipográfiailag fogyatékos kiállításáért kárpótol a szép illusztrációs melléklet.