Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő · / · Komlós Aladár: Magyar költészet Szlovenszkón

Komlós Aladár: Magyar költészet Szlovenszkón
II.

Ha egy szlovenszkói átlag-olvasót megkérdezünk, Mécs Lászlón kívül aligha fogja ismerni új hazája bármely költőjének nevét. Ez a ruszinszkói költő-pap szertejárt fehér reverendájában s ahol a verseit elszavalta, rajongások lobogtak fel mindenfelé. A katolicizmus nagy lelki kultúrájának köszön legtöbbet: átfogó világszemléletet s az élet irracionális voltának erős tudatát hozta onnan. Ha a verseit olvassuk, mintha fölényt kapnánk a világegyetemmel szemben. Mert látjuk, nagyon magasról látjuk belőlük az élet cirkuszát. Egy ujjongó hit él Mécsben: annak a hite, hogy lehet jónak lenni és hogy a jósággal megszépítjük a különben is szép és végtelenül gazdag életet. Mécs Lászlónak lenni jó. S egy verset átélni annyit tesz, mint annak költőjévé változni. Verseit átolvasva, néha - ritkán - elfogja az embert egy napfényes mámor valószínűleg rokon azzal az érzéssel, amelyből Mécs lírája fakad. Alighanem ez a sikere legmélyebb titka. Mécs Lászlónak lenni jó. Csak egy a baj. Mécs költészetének a keretei világátfogók, de keretek. Tele kellene még élni őket! Néha - s ilyenkor megindítóan kedves - előttünk szeret: az egyszerű tanítót, egyszerű embereket - máskor azonban csak a szeretet fogalmát és más approbált erényeket dicsér lelkesülten előttünk. Túlságosan tudja már, mi az a magatartás, amelyet helyesel - s így aztán megesik vele, hogy meg sem várja, míg a helyeselt érzések maguktól előbuknak belőle, hanem egyszerűen ezeknek az érzéseknek mindig készenváró eszméit verseli meg. Mert a termékeny Mécsnek voltaképp igen kevés az élménye. A versei osztódással szaporodnak. Lelkébe nem kerül új versnemző megindulás, egy-egy régi élményről csingilingiz újra meg újra. Semmi sem könnyebb ennél egy rutinos embernek, ha ismeri azt a fráziskincset, amely a világirodalomban egy-egy téma körül összegyűlt (s Mécs nem veti meg a legolcsóbb gipsz-cirádákat sem: «csillagszirmú pázsitselymek», írja például). Szavai - beléjük vághatunk - nem véreznek. Végül aztán nem hisszük el egészen Mécsnek az áhítatos, irracionális szemléletet sem, oly áhítatnélkülien, racionálisan szónokol, sőt - bocsánat - fecseg róla. Oly meg-nem-szenvedetten - nem is, mint egy pap, hanem mint egy újságíró Mécs László igen tehetséges ember. De még sok szenvedésre van szüksége. Hogy megtanulja megvetni a rutinját és alázatosan várni a lélek-hallgatag mélyeiről elővajúdó szót (a szót, amely körül elmondhatatlanságok titkai remegnek).

Márai Sándor - ha önkritikája miatt kisebb vehemenciával is nagyobb élet-hátterű és érettebb versekben fejez ki egy a Mécsével rokon világnézetet. Mind a ketten embert keresnek, tisztább embert, mind a kettő állandó és eleven sajgással keresi az ember kozmikus helyének a megállapítását, mind a kettőnek maró szavai vannak a mai rothadásról. De Márai Sándor önmagában is megtalálta a rothadást és az embertelenséget, ezért az ő vágyódása a fiatalság és a jóság után fájóan átélt, a Mécsé inkább csak dekoratív és csengő kéjelgés a jó ember elképzelésében. Márai néha a blazírtan világfájdalmas, sőt nihilistán kiábrándult arcát mutatja, máskor aztán annál keserűbben tör elő naiv jajszava a romlatlanság után. A civilizációról épp úgy gondolkodik, mint Rousseau: bepiszkoltnak és megsebzettnek érzi magát általa s szeretne tiszta lenni, mint egy vadember, vagy egy kalandor. De sokkal jobban elrothadt az akaratereje és sokkal mélyebben összenőtt már az éjjeli lokálok és a luxus világával, semhogy ki tudná tépni magát a modern civilizációból, ahol újságcikkeket kell írnia az embernek, hogy megélhessen. Csak állandóan érzi az ellentétet a modern kapitalista társadalom bonyolult, szennyes és értelmetlen hazugságai és a Természet ideális egyszerűsége közt. Vannak aztán napok, amikor elszunnyad lelkében a vágy és a hit. Ezek a blazírt rezignáció, a tompa szenvedés napjai. Ilyenkor születnek többnyire az újságcikkei. Máskor azonban - az utóbbi időben, sajnos, mintha egyre ritkábban - erőt kap a vágy és átgázol a blazírtságon, amely már előre kineveti a gyermekes sóvárgásokat. Ilyenkor a versek születnek - a versek, amelyeknek egy-egy fintorán azért érzik, hogy az önfeledt, hangos vágyba mégis beszivárgott a csúfondáros hitetlenség egy-egy keserű csöppje. Összetett, komplikált költészet ez... Ha Máraira gondolok, azt hiszem, senkinek nincs olyan szüksége blazírtságra, mint a költőnek. Az őrzi meg őt függetlennek, dogmátlannak. Az a léleknek a szüzességöve. Az taszítja el a költőtől a kis, hamis, egykoronás benyomásokat, hogy csak az ellenállhatatlanul erős, mély élményeknek adja oda magát.

Forbát Imre, Földes Sándor és Győry Dezső ír még szociális lírát. Az első kettő a proletár, az utóbbi a magyarság szempontjából nézi a dolgokat. Mindhármuk verseiben sok a dinamika. Irreális képzeteket merész szökelléssel kapcsoló verseiben Forbát áll a szlovenszkói líra szélső balszárnyán. Földes verseit kissé fárasztó olvasmánnyá teszik az extatikus műgörcsök. Az utóbbi időben meglepően tisztuló Győry szenvedélyes, erőteljes lírájában kap először hangot a szlovenszkói magyar sajátos érzésvilága.

A többi költő privátember, és általános érvényűvé annyiban emelkedik, amennyiben önmagában általános érdekű élményekre tapint. Ez leginkább Szenes Erzsinek sikerül, aki rendkívül egyszerű, hogy úgy mondjam, egysejtű verseiben megkapó magátólértetődöttséggel beszél egy fiatal leányember érzéseiről. Zárdai egyszerűségű kis verseinek épp a sallangtalan becsületességük ad különös meggyőző erőt. Nem találni nála egy henye szót. Valami olyan hangsúllyal tudja megnevezni a dolgokat, mintha törvényt mondana ki. S ha még oly dísztelen is, egyszerű szavait frissességük és pontosságuk valami tiszta varázzsal veszi körül. Az utóbbi időben ritkán szólal meg Vozári Dezső, akit víziós erejű képzelete miatt egy időben a szlovenszkói magyar irodalom egyik legjobb reményének lehetett hinni. Riadt hangulatú, sajátos képeinek még utánzói is akadtak. Sebesi Ernőnél az a baj, hogy holmi bizarr érdekességek kedvéért - és technikai nehézségek miatt - könnyen feláldozza az emberi igazságot. Valószínű, hogy az elbeszélés vagy a dráma terén fogja legértékesebb műveit alkotni. Figyelemreméltó tehetségnek indult Mihályi Ödön, aki régebben Kassákot követte barok cirádájú verseiben, mostanában pedig egy újszerű primitivizmust keres. Aztán még az inkább elbeszélő tehetségű [* ] N. Jaczkó Olga, továbbá Gőgh Illés, B. Palotai Boris és Darvas János.

Különös irodalmi élet, tele ellentétekkel. Egy irodalom, amely bizonyos tekintetben közelebb van a nyugati áramlatokhoz, mint a magyarországi, de amelyet másfelől szorosabb szálak fűznek a maga kisvárosi termőtalajához is, egy irodalom, amelyben végletesebben konzervatív áramlatok csapnak össze végletesebben «modern» törekvésekkel.

 

[* ] S Szlovenszkó epikusaival ez alkalommal nem foglalkozunk. Ideírjuk azonban a megtárgyalt lírikusok fontosabb könyveinek címét: Mécs László: Hajnali harangszó, Rabszolgák énekelnek, Márai Sándor: Emberi hang, Panaszkönyv, Forbát Imre: Versei, Földes Sándor: Emberország, Győry Dezső: Százados adósság, Szenes Erzsi: Selyemgombolyag, Vozári Dezső: Fekete zászló, Sebesi Ernő: Öklös fohász, Mihályi Ödön: Márciusi tribün, Palotai Boris: Tavaszi áradás, Darvas János: A csönd felé. Jaczkónak és Gögh Illésnek nem jelent meg verseskönyve. A folyóiratok és napilapok közül a szlovenszkói irodalmi életben az 1923-ban megszünt "Tűz“ című revünek, majd a Kassai Napló-nak volt a legnagyobb jelentősége, legújabban a Prágai Magyar Hirlapnak.