Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 15. szám

Komjáthy Aladár: Itthon

Mikor Somodi Péter a kis dunántúli állomáson leszállott a vicinálisról, először is nagyot szippantott a hazai levegőből. Harminc esztendő után ismét itthon volt. Még a bajusza sem pelyhedzett, mikor megszökött a szülői háztól s érthetetlen kalandvágytól űzve világgá ment, most pedig már bizony jócskán tarkította ezüst szál a koponyáját.

Tudja Isten, mi hozta haza. A távol Borneo szigetén, ahol csinos ültetvénye volt, egyszerre csak elkezdett fájni a szíve. Eleinte maga sem tudta mi baja. Most is kilovagolt ugyan naponta a földekre s szigorúan számon vette, hogy a kulik mennyit dolgoztak, de a szeme valahogy bágyadtan csillogott a széles trópusi kalap alatt s a kedvét mintha finom fátyolba burkolták volna.

Egy szép napon odament a munkafelügyelőjéhez és hollandus nyelven azt mondta neki:

- «Kedves van Haanem uram, ügyeljen jól mindenre, én hazautazom.»

A derék van Haanem nagy szemeket meresztett. Amióta az eszét tudta, az úr mindig itt élt és sohasem beszélt arról, hogy neki hazája van. Tisztességtudóan meg is jegyezte, hogy ő azt hitte, az úrnak Borneo szigete a hazája.

Az úr azonban felvilágosította. Nagy lelkesedéssel beszélt egy bizonytalan és távoli országról. Arca kipirult, bágyadt szemei nekitüzesedtek, azután hirtelen elhallgatott s mereven bámult a trópusi nap irtózatos lángolásától elöntött vidékre, túl a buja erdőkön, arrafelé, ahol az ő hazája feküdt.

A munkafelügyelő vállat vont: «Elvégre neki mindegy!» Bár magában nem nagyon helyeselte, hogy valaki puszta szeszélyből nekivágjon ilyen hosszú és veszedelmes útnak, főleg olyan ország felé, amelynek a létezését a maga részéről nem is igen hitte el, dehát végeredményben ez az úr privát ügye, tegyen, ahogyan jónak látja.

El is utazott s most dobogó szívvel kanyarodott be az állomástól a falu felé vezető jegenyesorba. Milyen kicsik voltak ezek a fák az ő gyerekkorában s milyen óriásokká nőttek! Az út két oldalán a nyár teljes pompája virított. Némely helyen még lábon állott a búza, másutt már keresztekben feküdt a tarlón. A nyári délelőtt illata az orrába csapott s valami elszorította a mellét. Itthon volt, újra itthon, azon a földön, amelyre titokban annyiszor gondolt.

Vizsgálódva pillantott körül. Oly régen elszakadt hazulról, hogy azon se csodálkozott volna, ha a hegyet, mely gyermekkorának egyik legélénkebb emléke volt, nem találja a helyén. Szinte megkönnyebbült, mikor a friss levegőn át meglátta a távolban barátságos, kék csillogását.

- «Ez nem változott» - állapította meg elégedetten. - «Hát a patak?» - jutott hirtelen az eszébe. - «Megvan-e még?» - Emlékezett, mielőtt odaér az ember, bokros, csalitos hely van az út két oldalán. Izgatottan lesett s valósággal megdöbbent, mikor minden bevezetés nélkül egyszerre csak a szemébe csillant a víz. «Nem baj - mormogta vigasztalódva -, a víz legalább megvan.»

Megállott a kis hídon s a karfára könyökölve elnézte a halkan lejtő habokat. Gyermekkorában állt itt így utoljára, s most, hogy meglátta a víz tükrében sötét, férfias arcát, amelyen a hajdani gyermekarcnak még a nyomait is alig lehetett felfedezni, hirtelen végigsüvített benne az idő könyörtelen múlásának valami kellemetlen érzése. Úgy kapaszkodott a karfába, mintha védelmet keresne a kegyetlen és láthatatlan hullámok ellen, amelyek ellenállhatatlanul sodorják az embert az ifjúság ragyogó kikötőjéből ismeretlen, veszedelmes évek sodrában az öregség szürke sziklazátonyai felé, amelyeket komor csöndességgel fognak körül a halál fekete vizei. Valami megnyugtatót, valami közönségeset akart gondolni, hogy szabaduljon a tompaságnak e kínos perceitől. «Nemrégiben nagy eső lehetett - állapította meg -, sok víz van a patakban.» A mocsaras helyen kényeskedve gólyák sétálgattak, hosszú, sajátságos léptekkel s le-lecsaptak egy-egy szerencsétlen békára.

A jegenyesorból kis dűlőút kanyarodott jobbra. Eszébe jutott, hogy a temetőbe vezet. Hirtelen valami gyors kényszerrel a szüleire kellett gondolnia, akikről sok-sok éve semmit sem hallott. Néma szorongást érzett, de egy pillanattal később már merészen szembenézett a gondolattal, mely ellenállhatatlanul hatalmasodott el benne. «Biztosan itt kell lenniök már» - mormogta és lehajtotta a fejét. Gyorsan befordult és sietős, szinte szaladó léptekkel igyekezett a cél felé. Egyszerre meglátta a felmagasodó keresztet s rajta a Megváltónak eső-verte, rozsda-marta pléh testét. Oly tele volt a szíve s oly nehéz. Tudta, hogy komoly percek előtt áll, vigaszt keresett. Lekapta a kalapját, odarogyott a hazai rögre s amit már réges-régen nem tett, imádkozott.

A temetőben mélységes csend honolt. A mozdulatlan levegőben egy fűszál sem rezdült. A nap erősen tűzött s valósággal harsogott és suhogott léptei nyomán az illatozó, száraz fű. Szinte zavarba jött, hogy a hallgatás ez illatos néma birodalmában ily nagy zajt csap.

A fák buján tenyésztek a kövér talajban, lombjaik ráborultak a sírokra s a keresztek alig látszottak ki a sok giz-gazból. Némelyik ferdén állt, sokon már alig lehetett kibetűzni a felírást, a sírok behorpadtak, régi temető volt ez, régi halottakkal. Az édes napsütésben fényeshátú bogarak szaladgáltak a fű közt, zsongás és illat terjengett a kis túltömött helyen, az élet a maga szívós erőszakosságával túlharsogta a halált.

Mint a bódult, járkált ide-oda, félrehajtotta a keresztek előtt a füvet és izgatottan betűzte a felírásokat. Kutatott. «Ez sem az, ez sem az» olvasta egymás után a neveket s néha bolond remény csendült a szívében, azonban rögtön elhessegette. «Nem lehet, lehetetlen» - sóhajtotta s felmerült előtte az elröppent évek hosszú, fekete sora.

Egyszerre földbe gyökerezett a lába. Süppedt sír előtt állott s akadozva, dobogó, alélt szívvel olvasta a felírást:

Itt nyugszik az Úrban
SOMODI ISTVÁN
élt 65 évet. Megh. 1889 máj. 9-én.

Mellette egy másik sírban az anyja feküdt.

- «Már tizenöt éve meghaltak» - kondult meg benne a fájdalom, mint valami mélységből felzengő harang s elhomályosodott a tekintete. Ott állott a nyári nap fényében, fülledt gőzölgés és émelyítő illatok közt s egyszerre elszédült. Maga elé nézett, szeme előtt káprázott a fény, s valahogy úgy érezte, mintha ködös lenne az agya. A zavaros kavargásban csak a szülei képét látta kísérteties élességgel. Apjának hosszú bajuszát s eres, barna kezét, anyjának szép, szelíd tekintetét és nagy, tömött kontyát. Valamikor mindene voltak: öröme, bánata, félelme, reménye. Mindent tőlük várt és kapott. Egy pillanatig szinte hallotta az anyja hangját, amint vacsorázni hívja. De hol volt már mindez? Mese és álom és visszahozhatatlan valószínűtlenség! Szikrázó fényben és reszkető illatok közt ott lent feküdtek vad füvek alatt, összeroskadó sírokban.

Valami szomorú, gyötrő nyugtalanság fogta el. Mindenkiről biztosat akart tudni. Szorongó kíváncsisággal betűzte a felírásokat, s ahányszor egy-egy ismerős névre bukkant, megdobbant a szíve. Magyar és német feliratok hirdették, hogy ez is, az is jól, rosszul, elvégezte az életet és pihenőre tért. Egyszerű, naiv sorok a feltámadás és örök élet ígéretét vágyták és ígérték. Valamikor ismerte őket, jártak, keltek, jók és rosszak voltak, káromkodtak, hatalmaskodtak, ettek, ittak, szerelmeskedtek, nevettek és sírtak... s most itt feküdtek ártatlanul és jámboran.

- «Mind átköltöztek ide, mind» - mormogta maga elé s elgyengülten leült az egyik horpadt sírra. Lassan lehajtotta a fejét, s míg zsebkendőjével a homlokát törölgette, melyet kivert a veríték, gondolkozni próbált. Nagy, erős, egészséges ember volt. Kitűnő szervezetének nagyszerű összhangja megóvta a kínos gondolatoktól. Eddig még nem jutott eszébe az életről gondolkozni. Sohasem volt beteg, a dolgokat vette úgy, ahogy jöttek, létezett, mint egy életre termett, erős, eszes állat. Mikor saját érdekeinek veszélyeztetése nélkül jó lehetett, jó volt, de tudott kérlelhetetlen is lenni. «Inkább más, mint én» - volt a vezérlő gondolata és így boldogult.

Ez a napos fulladásban hallgató, reménytelen temető, ezek a némán harsogó keresztek elfeledett, horpadt sírokon, azonban ismeretlen húrokat zendítettek fel benne. A halálban az életnek olyan képét mutatták meg neki, amelyre eddig nem gondolt.

- «Mind elpusztultak» - háborgott fel benne újra és a saját valószínűtlen életére kellett gondolnia. Istenem, miken ment át! Mindenki más belehalt volna abba, amiket hajósinas korában szenvedett el. A durva bánásmód, az irgalmatlan szolgálat, az irtózatos viharok, mikor villám villámot ért s a tenger őrjöngni látszott! A lélek szinte összeszakadt az emberben s a kegyetlen munka közben mindenki hol káromkodott, hol imádkozott. Azután Afrika, expedíciók szolgálatában eltöltött hosszú-hosszú évek, a trópusok félelmetes, ismeretlen világa. Határtalan, hullámzó szteppék embermagasságú barna elefántfű, gyér cserjések, tüskebozótok, melyeken csak az orrszarvú és az elefánt tud keresztültörni, elszórtan merengő kandelábereuphorbiák, a hold fényében tömör ércfalként sötétedő őserdők, alkonyatok, éjszakák és hajnalok, melyeket elfeledni sohasem lehet, rettenetes vadállatok, hőség és eső, kifürkészhetetlen négerek s mindennél rettenetesebb szenvedélyek, melyek a szabadban eltöltött hónapok után az ital lázító korbácsa alatt féktelenebbül zúdultak a fekete asszonyokra, mint a borzalmas ugandai zivatarok a szomjúhozó földre.

Valósággal csodának tetszett előtte, hogy életben maradt. Szinte nem is értette. Ő, aki százezer veszélynek volt kitéve és sohasem kímélte magát, itt áll és lélegzik, míg ezek, akik ki sem mozdultak a falujukból, mind lent fekszenek.

Szívében a létezés és elmúlás megfoghatatlanságának titokzatos érzésével állott ott s most valahogy utólag megijedt. Milyen könnyen elpusztulhatott volna! Még sohasem látta ilyen rémisztően vékonynak azt a vonalat, amely az ő ép, követelő, egészséges életét, ezeknek a néma, jámbor és tehetetlen halottaknak a porladozásától elválasztotta. A születés és pusztulás kérlelhetetlen törvényszerűségének átérzése még sohasem csírázott ki lelkében ilyen mélyen, mint e pillanatban. Valamit meglátott, ami eddig rejtve volt előtte. A világ, mely ezideig oly szilárdnak, biztosnak és kétségbevonhatatlannak látszott, hirtelen ingó köddé, bizonytalan álommá homályosult. Az volt az érzése, hogy valami csatatéren áll, ahol senki sem ismeri az ellenfelet. A harcosok egyszerre csak elhullanak, senki sem tudná megmondani, miért, mi miatt? Mintha cérnán függő bábuk lennénk s a világban vaktában óriási ollók vagdalnának. Egyszer mindenkire sor kerül s a többi után pottyan a semmibe. «Óriási szerencsém volt, hogy eddig nem haltam meg» - gondolta mély meggyőződéssel s szinte kimenekült a temetőből.

Lassan a falu felé vette az útját. Mindenfelé új házakra, azóta épült ismeretlen részekre akadt. Néha meg kellett állnia és gondolkoznia, merre is menjen, hogy el ne tévedjen. A szorongás, mely tanyát ütött a szívében, fokról-fokra nőtt. Félt, hogy semmit sem talál a helyén s talán még a szülői házat sem ismeri meg. Arrafelé tartott, ahol a templomtornyot látta kimagaslani. Mikor a közelébe ért, akkor vette észre, hogy ez sem a régi. Új bádogtorony volt, tetejében villámhárítóval. A torony mellett jobbra egy lejtősödő utcában volt a házuk, a saroktól az ötödik. Aggodalmas pillantást vetett előre, de sehol sem tudta felfedezni a zsúptetőt s az alacsony ablakokat, amelyekben mindig nyílott egy-két cserép muskátli. Az anyja szerette annyira a virágokat.

A régi, jól ismert kis ház helyén, amelyben egész gyermekségét töltötte, új ház díszelgett. Cseréppel volt fedve s homlokzatán büszkén zöld felírást hordott. B. S. Épült 1906-ban. Csak nézte ezt az új épületet, amelynek egyetlen porcikája sem volt ismerős előtte s valami megfoghatatlan, sötét bánat szállt a szívére. Úgy érezte, hogy azt a házat senkinek sem volt joga lerombolni. Mintha ezzel a házzal együtt minden összeomlott volna, az egész múlt, mindaz az élet, amit valaha ott eltöltött. Hazátlan és gyökértelen vaddá lett és felnézett a fehéren suhanó felhőkre, amelyek éppúgy a semmiben lebegtek, mint ő. Eszébe jutott a temető, a pusztító kegyetlen egyedülvalóság, melyben szinte megfulladt. Senkije sem volt a világon. Egyedül áll, mint azok a fák az afrikai szteppén, amelyek megfoghatatlan módon kerülnek a nekik nem való helyekre. Emberek jártak az utcán, megnézték, aztán közömbösen tovább mentek. Nem akadt egyetlen egy ismerős arcra sem. Rápillantottak, mint egy idegen kutyára és semmibe sem vették. Miért is jött haza?! Mintha egy ismeretlen, zordon óceán hullámai csapkodtak volna körülötte! Minden megváltozott, míg ő idegen földrészeken bolyongott. Az élet nagy, kemény léptekkel ment tovább, aratott és vetett. A régi arcokat a semmibe merítette alá s ugyancsak a semmiből újakat hozott fel. Lüktetett, zúgott a létezés nagy orgonája s a belőle kicsapó vihar mindent letarolt, ami előtte kedves, drága és ismert volt.

Mint a sziklazátonyon megfeneklett hajós, kétségbeesetten kémlelt valami segítség után. Hacsak valamit talált volna azon a házon, ami a régire emlékeztetett, meg lett volna mentve. De hiába keresett, a múlt könyörtelenül elmerült.

- «A körtefa» - villant az eszébe. Jól emlékezett erre a kis girhes fára, amely fanyar gyümölcsöket termett. Most minden reménye benne összpontosult. Ezt csak nem bántották! Tekintetével végigkutatta az udvar minden zegét-zugát, de a fának nyoma sem volt.

A horgony utolsó láncszeme is elszakadt. Élete hajója céltalan viharok zsákmánya lett. A szent vágyakozás, a dobogó öröm, amikkel hazaérkezett, kegyetlenül le voltak tiporva. Pusztulás, halál, köd és kísértetek vették körül. «Minek élni?» - hördült fel s ebben a pillanatban a szíve acélkeménnyé merevedett. A régi Somodi Péterré lett, aki Afrika mérhetetlenségében rettenthetetlenül vezette az expedíciókat. Amelyik oroszlánra ráemelte a puskáját, annak vége volt! Ha a teherhordók elégedetlenkedtek, a sor elé állt és szótlanul végignézett rajtuk. A feketék minden ízükben reszkettek s szakadásig cipelték a mázsás terheket. Tudták, milyen rettenetes fegyver a kezében a kibokó, a vízilóbőr korbács.

Ebben a házban itt gaz bitorlók, aljas gyilkosok laktak. Kemény léptekkel a kapu felé tartott és belépett. Meglepetve néztek rá. A gazda negyven körüli erőteljes, barna paraszt, megkérdezte, mit akar. Vizet kért. Az ember megfordult és a konyha felé indult. Ekkor Somodi Péter kihúzta zsebéből az automatikus ismétlőpisztolyt s szó nélkül nyakszirten lőtte az embert. Biztosan, hidegen, kiszámítva, nem remegő kézzel, mint az orrszarvúkat és elefántokat Afrikában. A lövés zajára a házból egy kisfiú, egy kisleány s egy asszony futottak ki. Nevetnie kellett megrökönyödött arcukon.

- «A vadállatok kitörtek a dzsungelből, tüzelj!» - vezényelte magának s halálos hidegvérrel leterítette ezt a három áldozatot is. Azután leült a tornácra s valami nagy, végtelen megkönnyebbülést érzett. Mint mikor egyszer sokáig nem akadtak vízre és rettenetesen szenvedtek a szomjúságtól. Mily boldogság volt azután, tábort ütni a víz mellett s elnézni a nyugszékből a Kenya távolban lebegő magas csúcsait, melyekről pompás hűvösség zúdult alá. Rideg gyűlölettel mérte végig a napfényben heverő négy testet. Legszívesebben beléjük rúgott volna.

- «Hé, barmok!» - ordított rá a képzeletbeli négerekre -, «mért nem nyúzzátok le ezeknek a hiénáknak a bőrét?»

Oly melegen sütött a nap és oly jó volt elüldögélni a visszafoglalt táborban. Észre sem vette a ház előtt tolongó tömeget, amely tisztelettel nyitott utat két csendőrnek.

Mikor meglátta a feltűzött szuronyokat, egy pillanatra elmosolyodott.

- «Úgy van, ezért felelni kell» - állapította meg magában teljes közönnyel s véghetetlen nyugalommal, ellenkezés nélkül tűrte, hogy a két csendőr megvasalja.