Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 15. szám

Remenyik Zsigmond: A két varjú

Nagy sápadt falak álltak a mélyben, és a hegyek, mezők, folyók, a kigurított természetet és anyagot üvöltötték vissza egyberoskadt tenyereikkel! Emberek éltek különböző csillagokkal homlokukon, két kinyújtott karukkal a távoli holdak felé, és álmaikban nagy rajban vonultak el a család, béke, nyugalom, és pénz gondolatai! Gyilkosok véres tenyerüket mosták a nagy kék tavakban, és a kicsapott lányok rongyaikon sírtak a bűnös házak folyosóinak mélyén, ahonnan kijutni nincs remény!

Halászok! figyelték a vizek állását, és hallgatták a távoli tutajosok mély kiáltozásait, de szemük, jaj! elveszett a ködben!

És a cselekvő emberek, kik éltek! és görnyedtek kidobódva a gyárak tengelyeiben, vagy nagy mély pincék folyosóin ahogy izzadták vérüket, egy halvány vágyban máris megkülönböztették az ember igazi típusát!

Szentek! vándorok! a partokon ültek, és agyukban ott égett a tüzes vas, mely nyilván megemésztette őket, felperzselvén az előttük álló réteket!

Városok! hegyek! hegyek! rengeteg építmények a föld széttépett testén véresen hevertek, összetört tagokkal, mert az emberiség abban a gondolatban élt, hogy megmenti magát, és ez volt a legnagyobb őrülete!

Csupán az erdők keskeny útait nem bolygatta senki sem, mert az emberek már túl voltak a magánosság felérzésein, egybegyűlve izzadták vérüket, házaik akolokká idomultak, és elkorcsult testükre ostoba rongyokat függesztettek, hogy eltakarják törött lábuk és kicsavart kezük!

*

Valahol! egy zöld, zöld tóban fürdött egy ember, ahogy köröskörül a nagy hegyek nyugodt gesztusokkal integettek a távozó mezők után, és az erdők kibolyongva magukat nyugodni tértek!

Távolban faluk, városok, mint az ember boldogtalanságának fészkei felszakított gyomorral üvöltötték az életet! A gyárak és templomok egymás felé vicsorított fogakkal bőgtek a gyűlöletben!

És semmi sem volt nyugodt, és állandó, változatlan! mert az örök anyag valami förtelmes elváltozásban élt, és fájdalmának nyomait rámázolta az emberek arcára véres kezeivel!

A töröttnyakú ember végigúszta a tavat, és kifeküdt a rét végire a nagy kék ég alá! csupán ég! ég! ég! és fák! hegyek! és senki! senki!! a nagy anarchiában!

Nézte magát! és valami régi visszatérésben a nagy zöld réten, ahogy egyedül volt, kicsapódva a füvön, ahogy két karját kifeszítette a nap felé, ó, élet! élet! erő! boldogság! bárki is azt hihette volna, hogy mindezeket szívében viseli, holott, jaj! agyában hordta ő a legrémesebb gyilkosokat, őrülteket, és vándorokat a szentekkel, és a legtragikusabb életek eltört figuráit, amik máris halottasan feküdtek agyának hullakamráiban!

*

Honnan jött?

Elbarangolt a nagy mezőkön, és a folyókon át felúszott a dombok felé, leülve egy-egy parton, és megpihenve a korcsmák déli pihentetőinél, ahol fuvarosok rostokoltak mésszel a hegyekből, kis kócos lovaikkal és töröttrúdú szekereikkel, akikkel felkerült a völgyeken át a hegyekig, átélve néhány tragikus éjszakát a hidakon, hallgatva vonatok zakatolását erdőknél, szívében hordva fájdalmas vágyát, hogy egyszer hazatér!

És mégis! egyedül állt olykor a városok mélyiben mulatóknál, és kiszívott velejű aggyal hajtott egy-egy rozzant kocsin, és hajnalokban a mély magányosságban valami borzalmas gondolatok jöttek rá! talán valami vízióban az egész, aki már annyira jutott, hogy elejtette a kapcsolatot a valóság és fantázia között, a maga tragikus életében is!

És most! most! ahogy a hegyek közé került, felcsapva hatalmas haját, visszaemlékeztetvén egyes festőket rémes álmaik átvonuló alakjaira, és megfürödve a zöld tóban, kifeszített két karjával az ég alatt, máris kapta magára ruháit, nedvesen, ahogy izzott a nap! máris! és csapzott haját megdörzsölte két kezével! távolban rikoltottak a fák! és ő valami hirtelen rárohant tragikus gondolatban, ahogy leroskadt egy fa alá, utak folytak a hegyeken túl! és ő ismét megindult, felcsukolva:

- Jaaj! nem emlékezem! életem egészen zavart, és rengeteg dolgot képzeltem el, miket máris valóságoknak veszek! de hát hol is voltaképpen a határ a gondolat és a cselekedet között? és jaj, életem gondolatai egyszer rámrohannak, feltépve agyam korlátait, és akkor mi lesz? mi lesz?

Ahogy kiért a hegyek közül, utak végtelenbe nyúló fehér karokkal hevertek a dombokon, és a nagy égből csupán a mögötte meredő hegyek szeltek le ormótlan karajokat!

*

Egy falu hevert a hegy lábánál, annak végiben állott egy korcsma, valami hallatlan rozoga állással, ahol fuvarosok ittak, és komédiások ültek tétlenül nagy ormótlan kocsikban, vastagfarú lovaikat a jászol elé kötve, trikóban és borotválatlanul!

Távolabb a korcsma másik végén egy nyitott pajtában álltak az egymáshoz tolt asztalok hosszú elnyúlt padokkal, és az úton egy rozoga kút, amint vályúja egészen az útra kiért!

Ott leült, beljebb véres szelet húsokat ettek a fáradt fuvarosok, és itták a fekete borokat, vad csámcsogással, és ingükbe törölve nedves ajkukat, lógó bajuszuk, ahogy a lébe ért, szinte valami félelmetes dolognak tűnt az egész!

És látni lehetett innen a temetőt, amint az egy ázott dombon feküdt, fakó keresztjeivel és oszlopaival, és csonka fákkal, miket kivágtak a régi telekben a didergő parasztok! és ezen túl a földek, földek! földek!! valami nagy fáradt nyugalommal szétdarabolt testeiken!

Itt ült felkönyökölve, nekidöntve különös fejét a gerendának, mikor a nap még a hegyek felé loholt, távolabb kiáltoztak a komédiások, csíkos trikójukban, ahogy ácsolták a léceket a sátor alá! És a gyerekek egy hallatlan zagyva tömege, ahogy köréjük verődött, csúfolva a nyomorgó majmokat, mik láncokon ugráltak, és a medvéket, mik láncokon táncoltak egykor és most szomorúan nyalták a sarokban talpukat!

És egy véreskezű ember, valami brutális csapásokkal, ahogy ácsolta egymáshoz a fadarabokat feltépett szájával és nagy izzadt nyakával dominálva valamennyiük között!

És később! ahogy készen lettek vele, és már esteledett, egy paraszt végigjárta az utakat a leszálló ködben, felgyújtva az árokparton a lángokat, a fuvarosok is elindultak már - hangos kiáltozásukkal felverve messzire az utat, csupán a korcsmáros volt fáradhatatlan, ahogy eléje állt, egybesöpörvén a hulladékokat, rettenetes tenyerével szája előtt, ahogy feltépve röhögött:

- Az élet elrohan! Kinn köd van, az ablakok mögött felgyújtottak minden lángokat! és a hegyek állanak, a falu alszik, holott még esti hét óra sincs! És én itt egyedül vagyok, csupán az állásban van két lovam, és egy tehenem, amit meg sem fejtem ma még! és az állásban ismeretlen komédiások alszanak, felácsolván színes sátraikat, amikben holnap ugráltatják majmaikat és táncoltatják medvéiket! és van egy üres szobám, ahol az apám haldokolt, kinn köd van, és nagy vizek állanak a mezőn, amiknek mélységét senki sem ismeri a város felé, ahová ön nyilván halad! maradjon itt!

Amint a lámpást máris emelte feje fölé, átvezetve a söntésen, ahol egymáshoz vert lécek álltak hosszú felfutó árnyékukkal! és a bevasalt ablakokon át látni lehetett az úton a ködben elvesző lángok hosszú sorát.

*

A korcsmáros máris kiment, a zöd tavakban fürdőző ember egyedül maradt a lerogyott falak alatt, a lámpás a kályhán lobogott, és az ágy megvetve hevert a mélyben!

Ekkor ahogy az ablakba állt, és látta kinn a végtelen ködöt, így:

- Haj! az élet elrohan! hol vagyok, hová megyek? hová megyek, mit akarok e zöld tóban fürödtem délután, megmutatva testem vad ragyogását a körben leguggolt hegyeknek! és agyamban éreztem ekkor a távolban figyelő erőt, ami az élet értelmét magában rejtegeti! és máris este van! köd van, kinn az állásban komédiások hálnak zsákokon, és a medvék és majmok szabad mezőkről és erdőkből, kiket egybefogtak, csörgetik láncaikat az éjszakában! és agyam ismét valami torzult elképzelésben él, a lángoknál úgy tűnik olykor, jaj! hogy két kezem véres!

ahogy fejét az üvegnek szorította, de nyugalmat szíve nem talált!

Kinn leterített fehér lepedőben aludt a falu!

Az utak végtelenbe taszítva hevertek deresfejű bokraikkal az árkok partján!

És egy-egy fény lobogott csupán, feltépett testével a hidegben! mert minden élet és halál a legteljesebb hiábavalóság álarcában hevert! és csupán az őrültek néhány gesztusa lódította tovább a tespedt világot!

Ám élet! halál!

Kinn az állás nagy feketén lapult, a zöld tavakban fürdőző ember pedig nyugtalan agyával gyötörte magát a lezárt ablakú falak között! Kinn állt a köd, a korcsmáros aludt, és a komédiások csíkos trikókban hevertek egy-egy bunda alatt, egészen közel húzódva majmaikhoz és medvéikhez és lovaikhoz, mik forrón párologtak a ledobott szalmák fölött!

Ám egyikük agyában sem élt semmi titkos gondolat! csupán ő gyötörte magát valami borzalmas elképzelésben!

Kinn aludtak az egymáshoz dobott apró házak, ő kinyitotta ajtaját, és a mélyből a távoli ajtók felől valami fenyegetően hangzott fel a korcsmáros hortyogása!

Végigtapogatózott a söntésen ismét, valami vak bizonytalanságban, és felnyitotta a külső ajtót, ahogy már a külső nyitott tető alatt állt, a köd vastagon hevert körös-körül!

Áthaladt az udvaron, ám árnyékát elnyelte nagy sötét torkával a köd!

Didergett, mert szíve hideg volt, és forró agyában a tragikus elképzelések nagy jéghegyei úsztak, és két keze és didergő szemei akadozva kutatták a mélységben a lobogó fényeket!

Az állás nagy förtelmes állkapcsával állt, és a komédiások kocsijai csukott szemekkel aludtak egyberogyva a fal végiben!

És egyes nyöszörgések csapódtak fel a kidőlt ajtón belülről, valami tragikus horkanások és vinnyogások, nyilván a majmok, és medvék fáztak a hideg lehulló dérben, mert arra, hogy őket is betakarják, senkinek sem volt gondja!

A töröttnyakú ember felfigyelt, két kezével tapogatózva az állás falán, elbotorkálva a kidőlt kapuig, ahol belesett, de csupán nagy kongó sötétség csapta meg kutató szemét!

És a nagy kongó sötétségből, ahogy a felhangzó nyöszörgésre felfigyelt, és a medvék didergő lánccsörgetésén, amint nyöszörögtek valami kegyetlen szenvedésükben, a nyomorultság legmagasabb fokán!

Ám a komédiások letakart fejjel egyenletesen lélegzettek a nagy takarók alatt!

És az állatok mosatlan bűze a szalmákon felcsapódott a tetők felé, ahol a gerendák letörött bordákkal lebegtek egymásnak döntött hegyeikkel!

Ő ott állt, az állatok nyöszörögtek, csörgetve láncaikat, a majmok vinnyogtak rettenetesen! élet!! és a nyomorult medvék valami borzalmas didergésben, ahogy mozogtak nagy barna foltokban fel-feldörmögve valami szenvedő visszhangban!

A korcsma sötéten állt, senki!! ő belépett a kidöntött kapun, és feloldotta az állatok láncait! ahogy azok felfigyeltek egy megriadt néma pillanatban! és utána, ahogy kivezette őket láncaiknál fogva a nagy nyitott udvaron át, egy kőhídon át a kiszáradt árok fölött, ahol a végtelenbe nyúlt a nagy ködös mező!

A medvék és majmok között állt! a komédiások aludtak, és egy nagy intéssel ahogy elküldte őket:

- Menjetek!

és azok valami nyöszörgő fájdalmas vonyításokkal fekete árnyékokban elszéledtek a mezőn, húzva maguk után zörgő láncaikat!

*

Ám későbben! ahogy a télben még átjárta a városokat, fenn a hegyekben, és végigfuvarozta magát a falvakon bizonytalan célokkal, egyedül! és már egészen lerongyolódott, és semmi értelmét nem látta életének és a munkának sem hogy magáért valamit tegyen!

Olykor egészen merev szemekkel ült kemény ágyakon, és valami titkos gondolatnak megszülésében gyötrődött, kinn nagy szemekben hullt a hó!

És ő bebarangolta valami brutális vágyban a hegyeket és mezőket is, mik vastag fehér lepedők alatt feküdtek érzéketlenül!

Valami nyomorult kis házban lakott, a keskeny utak mélyén alig ismert valakit, és az összes lakók különcnek tartották, akivel nem tanácsos érintkezésbe lenni!

Ment át hidakon, és éttermekben ült ahol olcsó pénzekért ehetett, lekönyökölve zsíros asztalokon, melyekről olykor vér is csöpögött! és agya nem találta a szavakat, amik megváltották volna lelkének süllyedő hajóját!

Egy faluban lakott valami kovácsnál, ahol nézte a telet, és a parasztokkal ivott egy letört ember, végigjárva az összes utakat már, várakozván a fekete halottvivőkre!

És a tetők feje fölött egybecsukló ujjakkal remegtek, kinn az élet élt! nyomorúság! és agyában végigjárva az összes süppedő utakat, a nagy barna gondolatok, amik gyötörték, és széttépett egész szívét egybemarkolták, ahogy a tükröket nézte, és magában beszélt, valami fixa ideában egy rettenetes gondolattal, ami betöltötte agyát és amitől már megszabadulni nem volt képes!

*

Valahol! felszedett maga mellé egy szegény nyomorult néma lányt, valami különös sápadt arccal, és szemekkel, és hajával, ami mind rettenetes volt, és ajkával, ami beszédre nem nyílt soha!

Ahogy esténként a csukott ablakok mögött a mély városban felgyújtotta a lámpást, egy vigyorral megragadván a lány kezét, vonszolva maga után, lenyomva egy székre, és felfigyelve az ajtónál, hogy valaki nem-e hallgatózik!

A lány riadt arccal figyelt, ő valami rettenetes arccal ahogy tőle távolabb állt, egy-egy kikényszerülő vallomás alatt!

- Haj! hallod! az úton ültél, én mentem, és megláttam, hogy néma vagy egy könyörgő gesztusodból! neked elmondhatok mindent, te néma vagy, és nem tudod elfecsegni másoknak, akiknek mindehhez semmi közük! tudod, az élet rettenetes! én egy őrült vagyok! és fejemben a gondolatok borzalmas rendszertelenségben élnek, és olykor az az érzésem, hogy valami borzalmas nyomás következtében az egész agyam szétreped! és valami hallatlan kavarodásban élek, dadogok, és egy éjszakám sincs nyugodt! kelj fel olykor éjfél körül, és győződj meg róla, meg fogod látni hogy fenn vagyok, az ablaknál vagy egy sarokban ülök, valami lepedőbe burkolózva, mert hideg van rettenetesen, és gondolkodom! egyszer megtalálom a szót, ami megváltja az emberiséget, meg vagyok róla szentül győződve! de ez rajtam mit sem segít, én nyomorult maradok, aki tudom egész életem zavaros rendszertelenségét, valami tragikus átélésekben, ó, ha te tudnád azt, és látnád, megértenéd, hogy életemben benne van az emberiség rettenetes tragédiája!

ahogy a néma lány riadtan figyelt az asztalnál lobogó láng alatt, ami végigfolyt arcán és kezén, és ami valami ormótlan árnyékokat mázolt a megtépett falakon!

Ő tőle távolabb állt, feltartott kezekkel a falnak dőlve, egy vigyorral arcán, ahogy tovább dadogott:

- A város alszik! és az egész mezők, hegyek! hegyek! pihennek elfáradtan rettenetes utaik után, amikre vágyom én is, jaj! tudod! egy faluban éltem, és a korcsmáros aludt, én végigmentem a söntésen, kinn köd volt, és az udvaron feküdt nagy sötéten egy állás! az állásban komédiások voltak, medvékkel és nyöszörgő majmaikkal, akik valami rettenetes szenvedésben vinnyogtak a hidegben, csikorgatva fogukat, és láncaikat zörgetve felvonításukban, a komédiások aludtak, és csupán a mélyben égett egy lámpás, azt is elnyelte a köd! én feloldottam az állatokat, végigvezettem őket egy kőhídon át a kiszáradt árok fölött, és a nagy ködben, ahogy minden irányban elterült a mező, egy gesztussal intettem nekik, menjetek! és ezek szétszéledtek húzva maguk után zörgő láncaikat! nyöszörögve, ahogy elvesztek a sötétben, csupán tagolatlan vonyításuk hangzott fel olykor még messziről! és én várom ezeket az állatokat, hogy egyszer éjfélkor felnyitják az ajtómat, és felmásznak ide az ablakon át, és becammognak a szobába, vicsorítva véres fogukat, de ne hidd, hogy valami rossz szándékkal szívükben és agyukban, csupán azért, hogy ők is megmentsenek engem felszabadítván rettenetes gondolataim alól, amik fogságban tartanak, kivezetvén engem is egy nagy rétre, intve felém: mehetsz! és én mennék! mennék! tudod, én meg vagyok szentül győződve róla, hogy ez így fog történni, én azt egészen bizonyosan tudom!

Ahogy riadtan feltartotta kezét, a néma lány az asztalnak dőlve ült! és a mély városban ahol távol olykor felhangzott egy-egy kiáltás! ő figyelt! valami fanatikus hittel arcán, és két szemében a borzalmas tüzekkel, ami az őrületnek a jele!

*

Egy éjszakán felriadt! a lámpás nagy korommal lobogott a sarokban, ahol a földre lehelyezve volt, nagy fekete árnyékok dűltek végig a tetőn, és a falakon rettenetes különös bogarak másztak a bűzben végig az ágy tépett takaróin!

A néma lány mellette feküdt, ő feltérdepelt az ágyban kuszált arcával, és két kezével megragadta az alvó néma lány vállait, és megrázta valami félelmetes brutalitásban!

Ahogy az felriadt, felült! és vakarózva nyakán és kezén, valami rettenetes riadalomban, kuszált agyával, ami arcára volt mázolva, így:

- Hallod! hallod! nekem úgy tetszik, hogy én egyszer meggyilkoltam valakit, hallod! az élet rettenetes! várjál, elmondom, te úgyis néma vagy, és nem vagy abban a helyzetben hogy valakinek eláruljad rettenetes szavaimat! úgy volt! úgy volt! nyilván a legborzalmasabb gyilkosság után, hogy el kellett ásnom a hullát, két kezemmel kapartam egy árkot neki, és betemettem gallyakkal és füvekkel, nehogy az állatok kikaparhassák! de az arcát nem felejtem el soha! tudod! nekem úgy tetszik, hogy valakit meggyilkoltam egyszer! és most eszembe jutott, ahogy felvetődött az agyamban véresen hánytorgó gondolatok között!

Ahogy rázta a néma lány vállát, ki remegve dadogott, és hörgött lebukva kibontott tragikus hajával!

És az árnyékok valami borzalmas arcokkal meredtek le a falakon, és a mocskos bogarak a láng felé másztak valami hallatlan különös vonulásban!

És ő kiemelkedve az ágyból feldobott vállaival, és két görcsös kezével megragadva a lány kicsavart kezét:

- Mégis, nehogy valakinek jelekkel tudtára adjad, amiket mondok, mert akkor te is a meggyilkoltak sorsára jutsz! jaj, amik elém vonulnak, és leülnek rettenetes arcaikkal szótlanul szembe velem, jaj, mit tegyek! van lelkiismeretem, ami kínoz, és ami most is felszakította agyam, és mi miatt nyugodni képtelen vagyok, jaj! jaj! jaj! ki tudja, hol fekszik az a halott? várjál!

Ahogy valami rettenetes kínban a falnak dőlt, gondolkodva, és gyötörve fejét szótlanul! arcának feltépett kínos gesztusaival!

És így, dadogva:

- Jaj, nem tudom, várjál, mégis emlékezem! egy nagy kő volt a közelben, ahol ültünk előbb, és ami mögül leütöttem fejére véres csákányommal! és egy hosszú sor fa állott a töltésen jobbfelől! emlékezem! jaj, valami rettenetes, éjszaka van, de egy fél nap alatt oda érhetünk, jaj, jere! jere! odamegyünk, megmutatom neked a követ, és egyik kezét, amit levágtam, és a kő alatt rohad! öltözz fel, és jerünk!

Ahogy magára rántotta ruháit, és a megragadott falon, ahogy feltépte a repedéseket!

A lány nyöszörgött vonagló arcával az ágy szélén, ahol valami borzalmas remegésben ült! és ő! beteg agya előtt, ahogy elvonultak a borzalmas képek, valami álombeli tragikussággal, nem tudta kitölteni a hézagot, ami a fantázia és a valóság között létezik!

*

Kinn, ahogy vonszolta a lányt maga után, végig az utakon, a rettenetes mélységben álló házak között, és kívül a folyón végig, és azon is túl, a fekete földek hasán, amint végigbukdácsoltak, hajnalodott a szürke tragikusság színeivel!

Egy dombon álló templom lábainál megpihentek, köröskörül a hajnali dérben feküdtek a zöldellő mezők, és varjak toptak le olykor távolabb a felhasított fekete föld testén, ő így:

- Jaj, úgy tetszik, jó úton jövünk! emlékezem, ugyanakkor egy távoli toronyra, ami valószínűleg az lesz, mi alatt most ülünk! még emlékezem, utána megmostam véres tenyeremet, és elindultam az estében a torony felé, de közben egészen besötétedett, és nyilván más irányba fordultam, elvesztvén a helyes utat! nyugatnak kell menni egészen bizonyos, gyerünk!

ahogy mentek, mentek, végigvonulva a fekete földeken, távolban álltak nagy békességesen a végső télben a tanyák, és a deres legelőn nagy csoportokban álltak az ökrök, fehéren kiválva a földből, bámulva nagy vizes szemeikkel a szürke eget!

És leereszkedtek egyes domboldalakon, ahol sorban álltak a jegenyék letépett lombjaikkal, egyes leszáradt ágaikkal, dideregve és feketén, ami minden fájdalmat felszakít szívemben most! és távol állt egy töltés, amin a messzibe robogott a vonat!

Itt megálltak ismét, és a férfi, ahogy riadtan és kétkedve állt, jobbra és balra fordulva, kutatván agyának egy emlékezetében, így:

- Jaj! nem tudom! úgy tetszik, ezt is ismerem, de hiába, a nagy sima földön és a dombok lejtőin hiába kutatom, nem találom a követ! holott az az estében fehéren állt, és egészen hasonlatos volt a tengerek szikláihoz! hová kerültünk, eltévedtünk ismét, jaj! várjál, talán tévedek, nem tartom lehetetlennek, talán tévedek! és egészen a hegyek mentén történt a gyilkosság, egy árokban, várjál, megesküdni nem mernék rá, hogy ezen a vidéken történt! hol van a halott, jaj! várjál, jerünk tovább, meg kell találnunk, különben elvesztem! jerünk a hegyek felé!

Ahogy vonszolta maga után a lányt, aki dadogott és remegett, és két kék kezével dideregve szorította mellén egybe a megtépett kendőt!

*

Elértek a vonagló utakon át, a véres visszaemlékezésekben síró falvak határaiban a hegyek közé, ahol az árkok széttépett arculatukkal hevertek, de ő sehol sem találta a nagy fehér követ!

A néma lány olykor lerogyott, egészen kifáradva tépett ruháiban, két kezét egybekulcsolta, ahogy könyörgött, ám ő vonszolta tovább, olykor megállva a dombok zöld lejtőin a hajnali friss ködök párolgásában, kutatva fáradt agyában az emlékeztető nyomok után!

Ám hiába volt minden küzdelem, nem találta, amit keresett, csupán a gondolata élt, és már-már elveszítette hitét a maga gyilkosságában is! Egy hosszú árok nyúlt kelet felé, ahol leültek a nagy zúgó erdők oldalánál, ahol a mélyben zörgő kocsik gurultak meszet áruló parasztokkal, kik megbámulták hallatlan üstökét!

Egyre sápadtabb lett, és fáradtabb! Mindketten!

A városok messze kéklettek víztornyaikkal és szétzúzott hidaikkal, és az emberek élete egészen hiábavalónak tűnt!

Ő olykor megállt, megállt! és egy-egy rengeteg fa alatt, így:

- Istenem! jaaj! nem tudom mit cselekszem és mit gondolok, jaaj! úgy tűnik elém, hogy egészen valóság az, amit elképzelek! a falvak, és mezők, városok mély beleikkel mind bennem élnek, és agyamat kínozzák! de hát miért élek! és ha élek, miért ily tragikus vágyakkal agyamban! jaaj! egyszer nyilván gyilkoltam, és még azt sem tudom megtalálni, hogy hol, az utak mely kanyarulatánál! más letagadná ezt, én elképzelem és magamra vállalom és még itt is egyedül vagyok, senki sem segít, minden kéz más ajtókat nyit, és én elveszek! és senki sem segít!

*

Ahogy felvonaglott, a néma lány csak állt, és ő elveszett hangjával a hegyek között egy megroncsolt és megkínzott aggnak tűnt, kin már senki sem segít!

Végül! végül!! ahogy haladtak át éjszakákon és ködös friss tavaszi napokon, hegyeket átbarangolva, hajtva valami rettenetes őrülettől, ami még csak fejében székelt, megállva a városok külső határainál, hol szőlőhegyek valami csöndes döcögéssel haladtak egymás után cipelve vállukon telt puttonyokat, és végül!!! ahogy az éjszakák felszakított testét magukra borították, ketten, feketén, sötéten, mint két fekete nagy madár, tragikus szárnyaikkal csapkodva az éjszakában, de szólni már egyikük sem tudott!

Mégis, még egyszer, ahogy kutatott, fáradt agyának hullakamráiban, hol a halottak egymásra dobálva feküdtek megtépett szívekkel, nekifektetvén fejét egy falnak, kutatott és tépte haját, felcsukolva a ködben úszó hold felé:

- Jaaj! nem tudom, nem tudom! holott nyilván egészen bizonyos, amit gondolok, egyszer egy éjszakában megkísértett az isten, és maga vezetett el a gyilkosságig! mert a halál és gyilkosság szent, jaj, és én már elvesztettem a nagy fehér követ! vagy belepte azóta a moha, amint ott érintetlenül feküdt, és én megtévesztve a sötétlő színtől úgy haladtam mellette el, anélkül, hogy észrevettem volna! jaj, vagy tévedek!? tévedek? a halott csupán agyamban élne, és rohasztja minden gondolatomat? jaj! jaj! nyomorult vagyok, te tudod! de te néma vagy, és jelekkel sem tudod tudtára adni azt az embereknek, mert két kezed már végleg elfáradt, jaaj! az éjszaka megy, én elveszett ember vagyok! és már annyira jutottam el, hogy értelmét sem találom magam megmentésének! de jaj, a gyilkosok sorsa az enyém! addig nem nyughatok, míg meg nem találom a követ! talán kelet felé van, nyugatnak kerestem eddig, itt a köd! eltévedtünk! én megyek! megyek!

Ahogy átfutott az utakon, vonszolva magával a néma lányt, olykor elindulva egy-egy letaposott nyomon, mi az erdőig vezetett, de ott elveszett a lehulló őszi lombok alatt!