Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 14. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő

Czóbel Béla: A "Salon des Tuileries"

Egymásután nyílnak meg a tavaszi nagy tárlatok és rengeteg képtömeget hoznak. A legutóbb megnyílott kiállítások közül a "Salon des Tuileries" jeleníti meg legjobban a mai áramlatokat. E kiállítás mellett még csak a "Salon d'Automne" termeiben találkoztunk értékesebb munkákkal. Az "Indépendants" már korántse játssza azt a szerepet, amit a háború előtt. Újabb tehetségek nem akadtak. A jelenlegi tárlatokon változatlanul ugyanazoknak a festőknek művei jelennek meg, akik annak idején felfrissítették a modern festészetet és ezzel is megmaradtak a nagy francia tradíció vonalában. E mostani tárlatok nagyjai: Utrillo Modigliani, Ronault kétségtelenül ismertek voltak már a háború előtt, ha akkor nem is léptek annyira előtérbe, mint azóta. Újabb forradalmasító nagyok híján a "Salon des Tuileries" megtekintése nem jár annyi izgalommal, mint azelőtti tárlatok megtekintése; még Matisse vásznán is bizonyos lehígultság és megállapodottság érzik. Pedig mind közül Matisse az, aki még legjobban tartja a színvonalat. A most kiállított képe erősen dekoratív törekvésű és nem elégít ki teljesen, mert a tetszetősbe megy át, letér azokról az alapokról, amelyekről elindult. Az új festészet egy másik nagy reménye: Friesz pedig egy ügyes modern akadémizmusba csapott át, a művészete ma inkább a gondolkodás, mint az érzés bélyegét viseli magán, éppen ezért hűvösen is hagyja azt a szemlélőt, aki egy művészeti alkotásban a szívet keresi és nem az intellektust. Delaunay most eggyel többször az Eiffel-tornyot festette; ezúttal felülnézettel, ami egy különös rajzakrobataságra adott neki alkalmat. Katalógusszerű névfelsorolásnak nem volna részünkről sok értelme; elég annyi, hogy a kiállítók nagy része Rousseau vagy Picasso követője, sőt a legtöbben harmadkézből való utánzója. Sok panaszolni való tulajdonképpen ezen sincsen, ha egy korszak öt-hat jelentősebb festőt produkált, már nem maradt el előző, boldog és termékeny korok mögött. Márpedig az utolsó 20 esztendő festészete elegendő értéket hozott, úgyhogy ez a két évtized jelentős is marad a francia piktúra történetében.

A "Salon des Tuileries" képrengetegében barangolva, kétségtelen igen sok tisztességes és őszinte munkával találkozik az ember, de nem látni e túlprodukció zavarában, hol van ma a nagy francia tradíció? Hol vannak Delacroix, Courbet, Manet és Seurat folytatói? De ez nem is fontos, sommás és végleges értékelése korunknak nemcsak nehéz, de egyenesen lehetetlen. A fogalmaknak és az ítéleteknek ezt a nagy tisztázását csak az idő tudja elvégezni; az idő és a távolság az a nagy bíró, aki mindennek a maga helyét kijelöli. A látszólagos értékek aratták mindig a legkönnyebb, de egyben a legmúlóbb sikereket, de egy pár év vagy évtized végleg elválasztja a felszínest a mélytől, a hamist az igaztól. Az "Indépendants" minapi retrospektív kiállítása, amely 30 esztendő termelésére nyúlt vissza, impozánsan mutatta meg, hogy az utolsó évek mozgalma milyen jelentős festőket adott korunknak. Aki nyílt szemmel járt az ott felgyűjtött képek között, kétségtelen megállapíthatta magában, hogy Cézanne, Lautrec, Van Gogh, Seurat, Signac, Bonnard, Rousseau, Matisse, Ronault, Modigliani, Utrillo, Segouzac, csupa olyan érték, akit nem fog kikezdeni az idő és aki nemcsak egyetlen kort, vagy irányt fog reprezentálni, hanem aki a művészet összességét tette gazdagabbá. Munkáik a forradalmiságukban is klasszikusak, mert a természet-megfigyelésből eredtek és mert egy felsőbbrendű szükségletből fakadtak. Nagy egyszerűségük és őszinteségük azonban csak keveseknek adatik meg; mert egy nagy kultúra eredménye ez, egy különösen boldog diszpozíció, egy kivételesen derűs ég alatt.

Megvallom: nem minden célzatosság nélkül írom ezt le. Eszembe jut, micsoda tűnődéssel olvasom néha magyar lapjainkban, hogy valamelyik internacionális kiállításon a magyar piktúra aratta a legnagyobb sikert, mint most legutóbb, amikor a párizsi tavaszi Salonnal kapcsolatban egy otthoni lap-híradás szerint egy meglehetősen rossz szalonfestőnk "vitte el a pálmát". Mindenesetre szerencsés körülmény, hogy a párizsi Salon vezetősége nem olvasta ezt a budapesti híradást, különben kétségtelenül fölszólította volna az illető festőt, hogy a pálmát, amit egy őrizetlen pillanatban elvitt, sürgősen hozza vissza... Komolyan: kérdem magamban, miért ezek a hazugságok? Akik ezeket a híreket írják haza, nem adnak-e számot maguknak róla, hogy a sötétséget propagálják otthon? És akik a híradásokat megjelentetik, nem látják-e, hogy ezek az esztelen emberek vagy lelkiismeretlenek, vagy ítélet nélküliek. [* ] Nem akarom mondani, hogy nincsenek otthon egyes igen értékes embereink. De nincsen nagyobb akadálya a haladásnak, mint nem ismerni tisztán és önámítás nélkül, hogy milyen fokon állunk és ignorálni akár erőnket, akár gyengeségünket.

(Párizs)

 

[* ] A jelen esetben alkalmasint mindkettő. A kritikus, akire itt gondolok, Párizsban bement ahhoz a műkereskedőhöz, ahol éppen kiállításom volt és úgy mutatkozott be, mint "directeur de Musée des Beaux-Arts á Budapest“, holott tudvalevőleg egy magánkiállítás vezetője otthon. A magam képei és az ottlévő Braque és Picasso képei megbotránkoztatták és lehetetlen megjegyzéseket tett. "Est-ce que vous avez beaucoup d'imbéciles de ce genre chez vous?“ kérdezte a műkereskedő.