Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 13. szám

Török Sophie: A kertész és a sóskák

Délelőtt volt, forró tikkadt fényben állt a kert. A nap sütött, de ez nem a mézesen csurgó áldott fény volt, ahogy a nedves pince lakója képzeli az édes, rügyfakasztó napot - a lihegő sóskaágy fölött Apolló kegyetlen sugarai nyilaznak, éles, száraz, gyilkoló fényözön. A föld élettelen, merev kérge pattanásig szikkadt, meddő forró szelek rázták, amitől úgy kicserepesedett, mint a lázbeteg ajka. Az élet csak vegetált itt, a föld erjedő magvai hihetetlen szívóssággal, s az ösztön ezer találékonyságával tudták csak áttörni a csontkeménnyé száradt burkot, milliónyi szomjas kis élet! mely mindenáron létezni akart.

Az öreg szilvafa valami nyomorúságos kis árnyékot mégis csak adott, s körülötte kerek ívben, mint jóságos lámpaernyő alatt az élet zendülve fakadt, hálásan megragadva minden kis lehetőséget. A sóskák itt szép nagyra nőttek, de világos leveleik dupla árnyéka alatt gaz burjánzott, buján terpeszkedve, féktelen életkedvvel. A kis körön túl csak sárgára fonnyadt korcs növénykék lankadoztak, végső erőfeszítésben fulladozva s közbül itt is, ott is kilátszott a meztelen föld sárga agyagfoltja, mint csúnya hullafolt. Élénk színekben itt csak gaz virult, erőszakosan, s otrombán; a pöffeszkedő kákics elterpesztett húsos levelekkel, a csinos folyófű, mely hosszú, szívós indákkal bújt a föld alá, alattomos hurokhálót vonva, s még magjában megfojtotta a gyenge csírát. Vad paraj is nőtt bőven, kutyatej, csorbóka, tyúkhúr meg szarkaláb, vadhere és büdös bürök, tolakodva nőttek, buján s vad életvággyal, durván kinyomva helyükből a gyengéd és nemes kerti sóskákat, akik remegve, s erőtlenül ültek e szörnyű ég alatt, e szörnyű tűzgolyó alatt, inas tarack kegyetlen kígyóölelésében.

- Hol a Gondviselés, akiről ti öregek annyit beszéltek! - kiáltott fel egy fiatal Sóska, alig két-három törpe levélke díszében - hol a Kertész, akiről azt mondjátok, hogy jó és hatalmas és mindenki baján segít! Már tízszer kelt fel a nap, mióta kibújtam e nyomorult földből, de még nem láttam Őt! Bizonyára mese az egész, amit szomjúságotokban eszeltetek ki! Ha létezne az a Kertész, csak nem hagyna ily szörnyű szenvedések közt elpusztulni! Megtagadom Őt! - sikoltott - óh, bár fulladtam volna meg magomban, lent a föld nedves méhében...

A lázadó kis Sóska kimerülten csuklott össze rogyadozó szárain, konyult leveleivel elterülve a földön, szinte halódott már, s lázas álmaiban az Esőt látta jönni, nagy, kövér cseppeket, iszonyú fekete felhőből...

De az öreg sóskák kiabálni kezdtek, s ő felriadt.

- Óh, te elvetemült teremtés! Megtagadod a Kertészt, kinek életedet köszönheted! Mit tudsz te a világról, hogy ítélkezni mersz! Te hálátlan, semmi kis féreg!

- Mi láttuk Őt! - harsogták egyre többen.

- Könnyű nektek! - susogta a kis lázadó. - Jó erős tavalyi gyökereitek oly mélyek, hogy még nedvet is szívhattok vele. Mit tudtok ti az én szörnyű kínomról!

- Az élet nem játék és élvezet - oktatták az öregek -, bizony, az élet szenvedés és vezeklés.

- Bűneinkért! - zúgták az ájtatos sóskák.

- Hagyjatok csendben meghalni! - lihegett a kis lázadó -, én ártatlan vagyok! és gyűlöllek benneteket! s a Kertészt átkozom!

- Ilyen kis ártatlan! - röhögte el magát egy kövérre fúvódott óriás kákics, mely kolosszális vastag gyökerével egészen ráfeküdt a halódó kis sóskára.

- Nem tudja, mit beszél! - kiáltoztak a sóskák ijedt hajlongással. - Tudatlan még! Hisz alig tíznapos!

- Áldott legyen a Kertész! - zúgták.

- Vizet adjatok! - lihegett a halódó.

- Nyugodj meg, testvér! - szólt szelíden egy öreg sóska. - Te még nem láttad Őt, innen van minden bajod. Még nem tudhatod szegény, mily bölcs és irgalmas Ő! Semmiről sem tudsz tévelygő testvérem! Vagy talán azt hiszed, hogy csak úgy magadtól lettél? Bizony, a Kertész volt az, aki tavaly nyáron gyomlált és öntözött minket, hogy virágaink el ne hervadjanak a nap tüzében, s mikor magocskáink megérlelődtek az édes fényben, a Kertész gyengéd keze szedte le rólunk, hogy bolond préda Szél el ne repítse! Aztán kis árkokat ásott s óvatosan elvetette magjainkat, földdel takarta, s még trágyát is szórt rá, hogy a kegyetlen télben meg ne fagyjanak. Így születtél te, mert mi lett volna belőled, ha a Szél felkap és hideg kőre hajít? Vagy ha széna közé esel s a Marhák megesznek? Vagy az Öntöző Kannába fulladsz? De élsz! ha szenvedve, ha nehezen is, de élsz! s remélhetsz jobb napokat... gazdag harmatot... esőt...

- Óh, esőt! - borzongtak kéjesen a sóskák. De a kis lázadó nem felelt, mert alélva feküdt már a nyilalló fény alatt.

Ekkor hirtelen s váratlanul megjelent a Kertész.

A sóskák dermedten meredtek rá, bűvölt némaságban, csak néhány szemtelen gaz mert megszólalni:

- Alázatos szolgája, Kertész úr! Régen tetszett már erre járni!

Egy csomó vadmuhar, akiknek távoli ősapját még magról ültették, de ők már elfajzottan, mint értéktelen gyom, szaporodtak itt, viháncolva szóltak a sóskákhoz:

- Na, most kigyomlálnak titeket! Ti girhesek!

- Igen - affektált a szelídképű folyófű -, minden harmatot felzabálnak előlünk!

De a Kertész senkivel sem törődött, letette az öntözőkannát, s éles kis késével óvatosan kezdte kiásni a vastag gyomokat a gyenge sóskák mellől.

Egy tarack felordított:

- Két év óta építem rengeteg munkával földalatti várkastélyomat, s ez a vadállat most kirángat a földből! Ilyen nagyszerű gyökereket! Hajókötélnek is beillenék! Szerencse, hogy egy kis darabkám bennszakadt a földben! Egy hét múlva megint kibújok.

A Kertész keze egy vadparajhoz ért, mely kevély méregzöld levelekkel takart el egy kis sóskatövet.

- Csak azért álltam ide - hajlongott alázatosan -, mert a szegény kicsikének jót tesz egy kis árnyék, hiszen tetszik tudni... és annyi szemtelen gaz van itt... én nem engedtem, hogy közel furakodjanak, méltóságos Kertész úr...

De a Kertész nem hallgatott rá, irgalmatlanul kirántotta a földből. A lázadó kis sóska hirtelen feléledt aléltságából. Valami nagy megkönnyebbülést érzett, valami leírhatatlan boldogságot... Víz! - nyilallt belé a tudat -, vizet kaptam! A föld lazára volt puhítva körülötte, átkos szomszédai a gonosz kákics és szemtelen csorbóka nem voltak sehol.

- A Kertész megöntözött! - súgott feléje egy társa - itt a Kertész! -, látta, hogy halódsz, ezért megöntözött...

A kis lázadó szédült. Mennyi boldogság! Nagy, mély lélegzetet vett s mohón szürcsölte az éltető vizet. Most a Kertész ujjait érezte... A földbe nyomkodta őt, hogy apró gyökerét a víz ki ne mossa, de oly puhán, oly gyöngéden... A kis sóska hálásan simította alázatos levélkéit a Kertész áldott kezéhez...

A Kertész gyorsan dolgozott, nemsokára egyetlen gyom sem maradt, hiába bujkáltak a sóskák levelei alá, az ő szeme előtt nem rejtőzhetett el senki. A sóskák feléledve ujjongtak s kényelmesen fészkelődtek megtágult helyeiken. A gyomok nagy halomban hevertek az út szélén, döglődve a viszkető napon, de még utolsó leheletükkel is csúf szavakat kiabáltak a Kertész felé.

- Ilyen szörnyű a gonosz halála! - rebegték az ájtatos sóskák.

- A tagadóké! - a hitetleneké! - dörögték a tanultabbak.

De most új sikoltás verte fel a csendet, egy sóska sikoltott:

- Rettenetes! A Kertész letépte leveleimet! talán gyomnak nézett engem! - Csúnyán, csonkán állt ott, letört száraiból színtelen vér szivárgott.

- Bűnös voltál! s most elért az igazságos büntetés! - dörögte szomszédja, de a szigorú szavak torkába fulladtak, mert e percben a Kertész valamennyi levelét letörte.

- Itt a végítélet! - hörögte.

- Haragszik az Úr! - jajongtak a többiek.

- Imádkozzunk kegyelemért!

De hiába volt minden: a Kertész sorba ment s minden egyes levelet letörve, kosárba rakta valamennyit.

A szárazra vetett gyomok sátáni röhögést csaptak.

- No, itt van! a ti drága Kertésztek! Kis kedvenceit is kitépdesi! Hát nektek sem irgalmazott?

- Hol tartja az irgalmát? - sipított szemtelenül egy tyúkhúr.

- Ő is szomjas talán s dühében öldös minket halomra!

A sóskák nem tudtak mit felelni, komoran hallgattak, még a legájtatosabb lélekben is megrendült a hit. A gyenge fiatalok nyöszörögtek s vérük lassan szivárgott.

- Ti is megdögöltök! - röhögtek a gyomok.

- Hallgass, átkozott! - szólt egy öreg sóska. - Minket meglátogatott az Úr, talán mert nagyon is kevélyek s követelők voltunk. De gyökereinket a földben hagyta s mi élünk továbbra is!

- Igen, élünk! - rebegték többen.

- Ő irgalmas és meghagyta életünket, hogy módot adjon nekünk a javulásra!

- Engem nem bántott! - kiáltott büszkén s boldogan egy sóska, az, amelyik nemrég még lázadó volt. - Megásott, megöntözött s egy levélkémet sem bántotta! Óh, én kiválasztott vagyok! s örökké áldani fogom Őt!

- Girhes vagy! - sziszegte dühösen egy szomszédja. - Kinek kell az ilyen girhes! Bezzeg az én szép leveleimet letörte mind! Szép, üdezöld levelek voltak, biztosan megéhezett rájuk!

Hihetetlen izgalom futott át a sóskák közt.

- Ez a legszörnyűbb káromlás, amit sóska valaha kiejtett! Szörnyű bűn! szörnyű!

- Engem megölt! - rikácsolt egy másik csonk. Késével gyökerembe szúrt! Végem van! Részeg ez a Kertész, vagy őrjöngő, azt mondom nektek!

- Rámtette a kosarat! majdnem megfulladtam! Bizonyosan részeg!

- Ne káromoljátok Őt, mert megindul a föld alattunk! - szólt egy újabb sóska vad tűzzel. Engem tövestül kirántott a földből, de aztán óvatosan visszaültetett jó porhanyó nedves földbe. Intés volt csak s én megértettem!

- Engem letaposott sarkával, de én csak áldom érte!

- Ne bíráljátok az Úr cselekedeteit! - szólt egy öreg -, ki tudja az ő utait? Talán javunkra vált ez is, talán egy nagyobb veszélytől menekültünk meg e fájdalom árán! A tavasszal ezt az öreg Szilvafát is megtépdeste a Kertész, rengeteg ágat levágott róla, de a Szilvafa azt mondta, ettől csak jobban fog nőni! S tényleg, milyen szép zöld! Pedig öreg nagyon, már az ükapám is ismerte. Hátha mi is jobban fogunk nőni ezentúl! Az Úr akarata kifürkészhetetlen!

- Én vagyok a legboldogabb teremtés e földön! - rebegte egy sóska. - Mellém karót tűzött.

- Karót? - ámultak a többiek.

- Igen, mert... - s mélyen elpirulva nyitotta szét sértetlen leveleit, melyek közt vékony száron buktak elő a pelyhes magocskák.

- Nehéz nekem már egész nap állni - szólt szégyenlősen s levelei boldogan bezárultak a kincs fölött.

Így hittek, okoskodtak, reménykedtek és kételkedtek a sóskák, mert bizony enélkül nehéz, unalmas és céltalan lett volna az élet.

A Kertész pedig kiment a kertből, de még ki se ért tele kosarával, jött a szakácsné nagy kiabálva:

- Na, jókor hozza azt a sóskát! Az előbb kint volt az asszony a konyhán s azt mondta, neki nem kell sóska, ő tormaszószt akar a húshoz. Viheti a sóskáját a moslékba.

Szerencsére ezt a sóskák nem értették, mert nem tudnak az emberek nyelvén.