Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő

Karinthy Frigyes: Kosztolányi: "Readingi fegyház"

A "Nyugat" pünkösdi száma meglepetésképpen hozta Kosztolányi pompás fordítását. Ötödik vagy hatodik magyar átköltése ez Wilde világhírű balladájának, aminek sikerét talán csak a Poe "Holló"-ja szárnyalta túl. Az egyik hatvan, a másik harminc év óta izgatja a magyar lant hivatottait, hogy nyelvünk hangszerére átírják: valóságos költői verseny alakult ki közöttük, nagyban hozzájárulva nemcsak a magyar költészet gazdagodásához, de a műfordítás, sőt ezen túl a vers problémájának megértéséhez is.

Kosztolányi műfordításairól sokat írtak már. Számomra e hallatlanul izgató és tanulságos műfaj két lehetősége közül ő képviseli klasszikus tisztaságban azt az egyiket, aminek az ellentétes tökéletességét Arany János érte el, szemben Vörösmartyval például - nem véletlenül - hiszen Kosztolányi formavilága egyébként is rokonabb a Vörösmartyéval, mint az Aranyéval.

Kosztolányi elsősorban magyar verset akar csinálni az angol vers nyomán. Mindjárt kiderül, hogy ez a törekvés mennyire nincs ellentétben a teljes tartalmi hűséggel, mint ahogy a műfordító Kosztolányi ellen emelt felületes vádak rebesgették itt-ott - nincs ellentétben, sőt biztosítja azt. Ennek megfelelően - nyelvi értelemben - konzervatív, arisztokrata, majdhogy azt nem mondtam, katolikus. Számára a magyar nyelvkincs, úgy, ahogy birtokában van, kerek, befejezett egész, nemcsak hogy nem szegényes anyag a nyugati nyelvkincsből épített alkotások rekonstruálására, de sőt sokkal gazdagabb azoknál - színesebb, tarkább, válogatásra több lehetőséget nyújt, bőkezűbben lehet bánni vele - a fordítás ragyogóbb, szélesebb, pávásabb lehet az eredetinél, anélkül, hogy bármit elvenne belőle - nem más, mint amaz, hanem több. Neki a műfordítás nem arra való, amire Kazinczyéknak s kései unokájuknak, a protestáns, puritán Aranynak kellett - nem alkalom rá, hogy "nyelvünket gazdagítsuk és tsinosítsuk", beléoltva az idegen nyelv ízét és zamatát is - épp ellenkezően, arra való alkalom, hogy kevélyen és nagylelkűen, teljes pompájában kitárjuk és kiborítsuk, dicsekedve vagyonunkkal, azt a ragyogó nyelvkincset, ami Pázmány Péter lelkében és szájában dúsabb volt már, mint a nyelvújítás után, mikor teleszítta magát német és francia nedvekkel. Az aranyjánosi fordító-művészet alkotásában mindkét nyelv aromáját ízlelhetjük - fel lehet ismerni, a költő szándékából, azt a nyelvet, amiből átültette (milyen németesen magyar és mégis tökéletesen magyar a "Ballada a száműzött grófról" - milyen angolosan magyar és mégis tökéletesen magyar a Hamlet, milyen skótosan magyar és mégis tökéletesen magyar a "Dismal mocsár" vagy a "Sir Patrick-Spens"!), mert ez a puritán művészet fukarabban adja önmagát, hogy többet szívjon fel az idegenből. Emez gyűjtés, takarékosság, abstrukció, protestantizmus - a Kosztolányié pazarlás, pompa, szertartás.

De íme, hogy kettős a lélek, hogy a másik centripetális erőnek is meg kell lennie ott, ahol is hevesen nyilatkozik meg a fogalmak felől menekülő képek centrifugális rohanása, a formai pazarlás - érdekes, frappáns módon igazolódik abban a megkapó ellentétben, hogy Kosztolányi lírája az utóbbi években egyre puritánabb, egyszerűbb tisztultabb formák felé lassul. Erről külön kell megint írni, Kosztolányi újabb verseiről - itt csak annyit, hogy úgylátszik, a műfordításban éli ki művészetét: eredeti verseiben azt a valamit kezdi keresni, ami a költészetben több mint művészet: közvetlen kinyilatkoztatás.