Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám

Szitnyai Zoltán: Olga éjszakája

A király autója úgy száguldott át a hosszú sugárúton, mint egy elhajított fejcsóva. Gumikerekei pattanva és zizzenve robogtak az átázott faburkolaton s vastag sugarakban csapzott fel mögöttük az eltaposott víz. Az ívlámpák könnyben áztak, a kávéházak befüggönyözött sárga ablakai mögött zene szólt s a néptelen, tágas utcán csak egy-egy autó tülkölése rivallt végig.

A kocsi ülésébe dőlve, szótlanul és unottan hevert a király. Fáradt alakja mélyen behúzódott az ablak mögé s nyitott, komor szeme isten tudja hova látott. Vele szemben mereven és egyenesen az adjutáns ült és nézte a királyt.

Az eső hosszú sávokban csapkodta meg az ablakokat s nem látszott mögöttük egyéb, mint kristályos, párás csillogás és sötétség felváltva, amint lámpától lámpáig rohantak.

Az autó egyszerre hevesen megrázkódott és megállt. Kint pillanatnyi fojtott zsongás támadt, aztán egy rozzant konflis kanyarodott el döcögve, esőtől feketére ázott gebéjével. A motor ritmikus mozgással, indulásra készen dohogott.

- Mi történt? - szólalt meg a király és kissé előrehajolt.

Az adjutáns sietve kiszállt, a király pedig leeresztette a fülke ablakát. A kávéház ajtajában egy-két ember álldogált. Egy nő, térdig sem érő szoknyában, kilibbent az ajtón s egy pillantást vetett az autóra. Az autó mögött pár méterre egy másik, hatalmas szörnyetegnek reflektora vakította.

A király még jobban előrehajolt és a nő után nézett. Annak könnyű, hajladozó járása volt. Csípőjét, mely olyan volt, akár a tavaszi széltől lengetett fának koronája, feszülő piros kabát borította és apró léptekkel formás kis lábak ringatták tova. Utcai nő volt csak.

A király idegesen megrázkódott és ölében tartott kardja csörrenve csúszott a lábához. Sápadt arcát hirtelen sóvár fénnyel világították ki mélyen ülő fekete szemei és magas homlokán, két szemöldöke között sötét ráncok sugarai futottak össze. Az adjutáns éppen jelenteni akart, a király karja azonban kinyúlt az autó ablakán és merev mozdulattal a nő után mutatott. Aztán szótlanul visszadőlt az ülésre, jelt adott a sofőrnek s az autó, szirénjével vészesen fölvonítva, dohogva elindult és féktelen gyorsasággal száguldott tovább.

Az adjutáns ott állt a járda szélén és csodálkozva, bosszúsan nézett az autó után. Majd halkan a másik autó felé szólt s az rövid, nesztelen csuszamlással megállt előtte. Polgári ruhás detektív ugrott ki a kocsiból, akivel pár szót váltott az adjutáns majd együtt a nő után siettek.

Az adjutáns hosszan megnyomta a csengőt. A kapu ismét kinyílt, a detektív felmutatta igazolványát a házmesternek, aki alázatosan hajlongott és halkan suttogott valamit.

- Hányadik emeleten van? - kérdezte az adjutáns.

- Három, tizenhét, méltóságos uram, - válaszolt a másik.

Hátul, az udvari lépcsőház mellett, végre ráakadtak a 17-es lakásra. A csengő nem szólt. Zörögni kezdtek. Hevesen, türelmetlenül megrázták az ajtót.

- Kit keresnek? - szólalt meg belülről bosszús és rekedt férfihang.

- Csak nyissa ki!

- De kit keresnek?

- Azt a vöröskabátú nőt.

- Az Olgát?

- Az imént jött fel.

- Nem lehet, vannak nála.

- Nyissa ki, a törvény nevében! - kiáltotta a detektív.

Az ajtó kinyílt és egy öreg ember állott előttünk csupasz lábakkal s a mellén nyitott, színes hálóinggel.

- Ott a szobája, arra tessék kérem - mondotta és érdes köhögésbe kezdett.

Az előszobából fojtott, szellőzetlen, olcsó parfőm és ételszaggal kevert levegő tódult ki. Az adjutáns undorodva kapta el a fejét s a folyosó korlátjára támaszkodva, mély lélegzettel öblítette ki az orrát és tüdejét. Aztán cigarettára gyújtott és várt. Csodálkozva nézett a szűk udvar mélyére, a tisztátalanság fertőjének érezte az egész házat s bizonyosan fürdőszobájának márvány medencéjébe kívánkozott, melynek illatos vizében még e hely emlékétől is megtisztul.

A detektív ezalatt bekopogott a leány ajtaján. Tompa, mély hangjából csak szófoszlányok hangzottak ki, majd a kinyílott szoba világossága vékony sávban kiszökött s Olga szepegve állt meg a detektív előtt.

- Mit akarnak? - kérdezte ijedten.

- Öltözzön fel és jöjjön!

Olga sírvafakadt. A szobájában fojtott hangon káromkodott egy férfi, majd magára rángatta ruháit, a gallérját felhajtotta és kisurrant a lakásból.

- Siessen és ne sírjon, nem lesz bántódása, - nógatta a leányt a detektív.

Olga végre elkészült. Még a lépcsőn is sírva ment le, de amint meglátta az autót, felhagyott a sírással s mire elindultak s a könnyű rugók lágyan himbálni kezdték a testtét, már mosolygott is.

- Jaj de jó! Hová megyünk? Hozzád, drágicám? - és hízelegve karolt az adjutánsba.

Az adjutáns tiltakozva emelte ki a karját és nem is válaszolt.

- Majd meglátod - felelt helyette a detektív -, de amit látni fogsz, ami történik, arról soha, senkinek egy szót sem. Mintha nem s lett volna. Különben baj lesz. Megértetted?

Pár perc alatt, észnélküli iramban a palotához értek. Tágas udvarokon, bolthajtásos kapukon gördült át az autó. Aztán megállt egy kis kapu előtt.

Olga azt sem tudta hol van. Az autó befüggönyözött ablakai lezárták előtte a külvilágot s most egy ismeretlen, komor palota sötét falai alatt állott. Mintha távolabb felvont szurony villant volna meg, de nem volt ideje meggyőződni, mert az adjutáns már kinyitotta a kapu ajtaját és türelmetlenül befelé tuszkolta őt.

- Van méltóságodnak valami parancsa? - kérdezte levett kalappal a detektív.

- Köszönöm. Távozhat, - felelte az adjutáns s belépve, a leány után bezárta a kaput. Keskeny csigalépcsőn mentek fölfelé.

- Ugye, mégis hozzád? - suttogta a nő.

- Hallgasson! - mordult rá az adjutáns.

Olga ijedten elhallgatott és a bizonytalantól való szörnyű félelem szállta meg. Sírni szeretett volna.

- Istenem, mit akarhatnak tőlem, szegény utcai leánytól? - szepegett magában.

Az első emeletre érve az adjutáns ismét kinyitott egy ajtót és mindketten beléptek rajta. Hirtelen csillárok gyúltak ki a fehér mennyezeten és bíborvörös falakra erősített, csiszolt tükrök, hatalmas, aranyozott karú lámpatartók ragyogták vissza fényességüket. Lépteik neszét elnyelték a süppedékes szőnyegek, melyek faltól falig borították be a ragyogó termet s szinte belefolytak a magas ablakokról leomló brokátselyem függönyökbe. A szoba közepén hatalmas, mennyezetes ágy állt széles, oroszlánlábakon s az ágy fejénél élni látszott a sivatag királyának kegyetlen, bozontos, faragott feje.

- Várjon! - mondotta az adjutáns és kisietett.

Olga mozdulni sem mert. Az ébenfából faragott, lila selyemmel bélelt bútorok tágas öbleikkel, szigorú elrendezettségükkel félelmetes előkelőséget fejeztek ki, két egymással szemben álló, csaknem mennyezetig érő velencei tükör megsokszorozta a terem méreteit, az arannyal szegélyezett, hófehér ajtók titokzatos világot zártak be s a bútorokból falakból áradó nehéz, forró illatok halálos dermedtség mámorába kábították Olgát.

Aztán fáradt, kimért léptek hallatszottak s olyan lassan, hogy már végtelennek látszott, kinyílt az ajtó. Magas, halántékába hullámosan omló, sűrű fürtjeiben már őszülő férfi lépett be, bíborvörös pizsamában, szemeit a földre szegezve s Olga előtt két lépéssel megállt.

Olga szívéhez szorította a kezét. Ki ez? S az ismeretlen férfi mintha lépésről lépésre nőtt volna, homlokán gyémántos, arany korona gyulladt ki, válláról hermelin palást omlott alá, kezében súlyos, vert arany jogar, mögötte, a fal hátteréből, trónus emelkedett fel, érces trombiták királyi tiszteletadásra harsantak, így állt meg Olga káprázó szeme előtt félelmetes óriásként s amint hideg, vizsgálódó pillantása reá hullott, Olga halk sikoltással, alázatosan térdreborult.

A király bosszankodva hátat fordított s pár lépést tett az ajtó felé. Aztán megállt mégis és lassan visszafordult.

- Álljon fel és ne féljen! - mondotta ridegen.

Olga felállt mereven és engedelmesen. Szemeit lesütve az asztal előtt állt, ahol különféle színű üvegek és poharak csillogtak. A király sárga folyadékkal színültig töltött két poharat, aztán intett, már kissé szelídebben, mosolyogva s mindketten fenékig ürítették a poharat.

A király arcát lassan elöntötte a vér, kapzsi, türelmetlen mozdulattal magához rántotta a nőt, ujjai a sűrű bronzvörös fürtökbe markoltak s kemény rántással, melytől megfeszült a homlokon a bőr, hátravetette a nő fejét. Ideges fájdalmában széles, szótlan mosolyra nyíltak Olga ajkai s a király megremegve nézett a fehér fogsorokra.

Aztán eloltotta a csillárt s csak egy lila kandelábert hagyott égve az ágy fejénél. - Olga szép párducteste már leplezetlenül hevert hófehér párnák és fehér takarók felett, két karcsú karja boldog kényelemben kapcsolódott össze feje felett, kissé nyitott szájának vékony, piros ajkai körül buja mosoly nyúlt el, és édes gondolatok játékában meg-megremegtek hosszú, lezárt szempillái.

A király ott állt az ágy szélénél és sokáig, szótlanul nézte a lányt. Majd hirtelen fölkapta jobbkezét, vékony tömör korbács suhogott meg a levegőben s kegyetlen csattanással lesújtott Olga meztelen testére.

Olga fölvonított és könnybelábadt szemei kegyelmet könyörgő kétségbeeséssel esedeztek a királyra. Az eltorzult arccal nézett a korbácsütés véres csíkja fölé és újabb csapásra emelte a kezét. Olga rémülten maga elé rántotta a tenyerét s a korbács vékony kezét és karját sebezte végig. Sikoltozva, sírva arcára borult, de hasztalan, az ütések őrjöngve, könyörtelenül hullottak hátára, karcsú derekára, telt combjaira és véres csíkokat festettek a selymes, puha bőrön.

Teste lassan elzsibbadt, lelke keserves önfeledésbe merült, már nem is fájdalomtól vonaglott meg újabb és újabb ütések után. És nem is sóhajtott fel megkönnyebbüléssel, amikor végre elhajította korbácsát a király és viharos gyöngédséggel föléje borult. Engedelmességhez szokott teste alázatosan nyúlt el a szerelem órájában s kimerült arcát lassan fájdalmas mosollyal lepte be az álom.

Amikor Olga vad és nyugtalan álma izgalmában hirtelen felébredt, a teste fáradt volt, ütésektől zúgott és alig bírta mozdítani a karját. A király lassan és szaggatottan lélegzett mellette. A lila kandeláber komor félhomályát ontotta szét a teremben.

Olga a királyra nézett. "Igen, ez ő, a király!" És szíve boldogan feldobogott. "Milyen jó lesz, milyen nagyszerű lesz. Ó, szerencse, szerencse! Sok, sok pénz, finom ruha, meleg étel, édes puha otthon! Istenem! Istenem! Milyen jó lesz, ha nem kell minden férfit szeretnie, aki őt szeretni akarja."

A király is megmozdult. Kinyitotta a szemét és komoran körülnézett. Aztán felemelkedett, mintha ki akarna lépni, de arca hirtelen sötétpirosra lobbant, még valamit mondani akart, de a szeme fehérje kifordult, fejét hátravetette és felhorkant.

Olga kiáltani akart, hogy "felség"! majd meg: "Jenő", de összeszorult a torka. Pár pillanatig rémült várakozással figyelte a királyt, aztán két kezével magához emelte a fejét s amikor elengedte, az élettelenül hullott vissza. Fülét a meztelen mellkasra szorította, de ott csönd volt, már nem dobogott a szív.

- Meghalt! Szűzanyám, meghalt! - kiáltott fel harsogva.

Mindenünnen nagy csönd feleselt a szavaival.

- Meghalt! - sikoltotta még egyszer, de sehonnan sem kapott választ.

A nagy termet megülte a látomások félhomálya. A mennyezetes ágy párnái között szétvetett tagokkal hevert a király.

Olgát páni félelem szállta meg. Hirtelen kiszökkent az ágyból és nekiütődött a villanykandelábernek, amely felborult és fénye szikrázva kialudt. A teremben vak sötétség lett az úr s Olga szívében még nagyobb, még rémültebb félelem. Ide-oda futkosva, bútorokat, üvegeket döntve fel, az ajtót kereste. Már úgy érezte, hogy soha többé nem tud menekülni innét. Látta, amint a halott király felemelkedik és hideg, merev mozdulatokkal szerelmet akar, parancsol. Csak sikoltani tudna! És végül kilincsre hullott szerteszét kapkodó keze, az ajtó szárnyait kétségbeesetten szétvetette és a messze, egymásután sorakozó termek csöndjébe beleharsogta:

- Segítség! Meghalt! Segítség!

Egy távoli teremben kigyulladt a villany, majd az előtte lévőben s Olga medúzafejének kibontott hajával, lábaiba gyűrődő egyszál ingben, mezítláb rohant a fény felé.

- Meghalt! Meghalt!

A palotát izgatott megmozdulás sürgése szállta meg.

Lakájok, testőrök rohantak elő, a teremsor csillárai végig kigyulladtak, mintha nagy vigalom, pompa volna. Az adjutáns futva került elő egy mellékajtón s még az atilláját gombolgatta.

- Ki halt meg, az istenért?

- A király - suttogta Olga és fogai vacogtak.

- A király? - kiáltott fel az adjutáns és szinte hörgött a hangja. Aztán nagy léptekkel, sietve ment a hálószoba felé. Olga szepegve kullogott utána. Félt és szégyenkezett, egyszál ingét remegő kézzel fogta össze a melle fölött. Szeretett volna elbújni, vagy kiugrani az ablakon, vagy elsüllyedni a föld alá.

- Mit akar itt? Takarodjék innen! - taszította vissza az adjutáns, amikor ő is keresztül akarta lépni a király szobájának küszöbét.

- Istenem, mi lesz velem? - sóhajtotta Olga és fázósan lekuporodott egy szobor mögé az ajtó előtt.

Komornyikok siettek keresztül a termen. Szólni szeretett volna valamelyiknek, könyörüljenek meg rajta és hozzák ki a ruháit, hadd mehessen innen. Észre sem vették, vele senki sem törődött. Nemsokára ismét kijött az adjutáns, s Olgában halkan felcsuklott a sírás.

- Mire vár? Megmondtam, hogy hordja el magát.

- Bent van a ruhám, - nyöszörögte Olga

- Szörnyűség! - kapott fejéhez az adjutáns és visszafordult az ajtón.

- Itt vannak! - és néhány ruhadarabot dobott a nő felé. Öltözzön és menjen!

Olga sietve kapkodta föl ruháit. Az adjutáns egy magas, ősz úrral tért vissza, akinek halkan mondott valamit s az csak a fejét rázta. Mindketten szigorúan Olgára néztek s eltűntek a király szobájában.

- Ha nem sietek, bizonyosan megölnek - gondolta Olga és eszébe jutottak gyermekkorában hallott történetek királyokról, előkelő urakról, hű szolgákról, akik sok udvari titkot tudtak és egy szép napon eltűntek nyomtalanul.

Bújva futott a termeken keresztül, mintha üldözné valaki. Az egyik teremben csukott ajtóhoz ért és már a kilincsre tette kezét, amikor hirtelen felpattant az ajtó és magas szőke nő állt előtte. Egy másodpercig, csak egyetlenegy, hosszú, lesújtó tekintetet vetett reá, aztán keményen összeszorította az ajkait, a fejét fölvetette és ment tovább. Utána még két nő.

Olga szívére szorított kézzel sokáig nézett utánuk. Szeretett volna térdre hullani, de már késő volt. Az a másik asszony már messze volt és itt minden olyan messze és hideg.

Szegény asszony, - gondolta Olga és kicsordult a könnye.

Valaki durván megragadta a vállát.

- Jöjjön utánam. Azonnal!

Egy lakáj volt. Olga vacogva, elnyelt sírással ment utána. Folyosókon, kanyargós szűk lépcsőkön ugyanahhoz a kapuhoz értek, ahol érkezett. A lakáj kinyitotta az ajtót, körülnézett, nem jár-e valaki a palota udvarán, aztán szinte kitaszította Olgát.

Végre az utcán volt. Hajnalodott. Hideg őszi reggel volt. Tévelyegve sietett előre és nem látott, nem érzett, nem gondolkodott.

- Nem fázik, kicsikém? - Nekem meleg szobám van, - szólította meg egy férfi és széles mosollyal nézett reá.

Olga összerezzent. Csak most vette észre, hogy se kabátja, se kalapja, még a pénztárcája is a palotában maradt. Mihez kezdjen? Fázott. Minden elmúlt és minden álom összeomlott. Velük így szokott lenni. Pár óráig mámor, puha ágy, selyem takaró és csókok, aztán józan percek, néhány fitymálva odevetett korona és utcarongy a nevük. Istenem, milyen jó az uraknak! Hát sose lesz ennek vége? Milyen undorító! Öreg férfiak, kövér férfiak, sovány férfiak, mind-mind, akikkel menni kell, ha akarják, mert élni kell.

A férfi már Olgába karolt, de Olga undorodva kitépte magát és futva ment tovább.

Akkor már úgy látszik híre ment a király halálának. A palota felé előkelő autók száguldottak, a hajnali mulatók, ahol máskor ilyen időben még javában parázslott az élet, bezártak, a szembejövő emberek arca komor volt és ünnepélyes.

- A király halt meg. Egészen biztos. A rendőrségről telefonáltak.

Olgában felkacagott a keserűség.

- Ha most azt kiáltanám: én tudom, meghalt, az én karjaim közt halt meg, én voltam a király utolsó szeretője!

Templomhoz ért. Éppen nyitották a kapuját. Barna csuhás, öreg fráter kitárta az ajtó két szárnyát, egy pillanatig megállt a küszöbön, a kapu két oszlopa között és elnézett a szürkülő, éledő utcák fölött. Aztán keresztet vetett magára és becsoszogott a templomba.

Olga is keresztet vetett és lassan, alázatosan a templomba lépett. Leghátul, az utolsó padban leült, fáradt teste fázott és mint az üldözött, ki biztos helyre ér, mélyen felsóhajtott.

Oldalt mosolygó arcú Jézuska-szobor állott és áldást intett. Olgának eszébe jutott az ő kisfia, akit szégyennel szült meg és kétéves korában eltemetett. Emléke sincs róla már, az a kis kép, ahol együtt voltak levéve, amit mindig a tárcájában hordott, az is odaveszett.

- Nincs semmim, semmim. De az a kis Jézuska, csakugyan, lám, mennyire hasonlít Bandikához. Istenem, ha Bandika élne. Hétéves volna most.

S nézte a kis Jézuskát. Szemét a sok nézéstől könnyfátyol borította be, már szinte azt hitte, nem is a Jézuska, hanem az ő kisfia áll ott, a Bandi. A feje lehajlott, arcán mosolyok játszadoztak, elaludt és álmodott. Arról álmodott szegény Olga, hogy anya, megint anya, csöndes otthonról álmodott, kis cipőcskéről, szakadt nadrágról, amit esténként ő foltozgat, fekete palatábláról, amelyről lelóg a spongya, szegény Olga álmodott és álmában azt is elfelejtette, hogy holnap előlről kezdődik az élet, az öreg férfiak, a kövér férfiak, a sovány férfiak, mind, akikkel menni kell, ha akarják, mert élni kell.

Fönt a palotában pedig néhány ottfelejtett rongyot és egy kopott bőrtárcát az adjutáns parancsára a tűzbe dobtak.