Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő

Hevesy Iván: A Flórenci hegedűs

Filmszerepet mindössze hármat játszott eddig Elisabeth Bergner: a "Nyu", "A Flórenci hegedűs" és az "Álmodó száj" főszerepeit. A Nyu-ban, első filmjében rögtön kitűnt, hogy Bergner filmszínésznek éppenolyan nagy és éppenolyan egyedülálló, mint színpadi művésznek. Miután pedig a filmen, a premier és second planok révén, a közönség a szó szoros értelmében szemtől-szembe áll a színésszel, még kétségtelenebbé vált az, amit színpadi kritikusai mindig kiemeltek, hogy az ő puszta megjelenésének fascináló hatása nem alapszik a szó közönséges értelmében vett erotikus szépséghatáson. Mert aki a lelket nézi az arcon, az nagyon szépnek mondhatja Bergner idegvillódzásokkal eleven, álmodni, átszellemülni és különös fényekkel sugározni tudó arcát. A külső formák közönséges mértékével mérve azonban egyáltalán nem mondható szépnek.

Csodálatos fiatalság dekadens fáradsággal keveredik Bergner vonzó egyéniségében és vonzó egyéniségének mozdulatain keresztültörő rejtett hullámzásában. Mimikai kifejezései is teljesek és tökéletesek, Bergner azonban mégis elsősorban a testtartások és a testmozgások nagyszerű művésznője. Hogy kifejezési skálájában ez utóbbiakra esik a hangsúly, abban talán erős szerepe van Bergner színpadi kultúrájának, ami a dolgok természetéből könnyen érthetően az attitűd és gesztusjátéknak összehasonlíthatatlanul több lehetőséget biztosít, mint a mimikának. Bergner megjelenik, megáll egy pillanatra, egy-két kifejező, de oly csendes, hogy szinte észrevétlen mozdulatot tesz és már hiánytalan képet kaptunk arról a karakterről, amelyet ábrázolni neki feladatul adatott. Nem lassan rakosgatja össze a figurát elemről-elemre, részről-részre haladva, hanem rögtön megcsendíti azt egyetlen, hatalmas vezérmotívumban, amelyről el lehet mondani, amit Wagner Liszt zenetémáiról mondott: "Elég! Mindent tudunk!"

Ennél a pompás intonálásnál is többet tud Elisabeth Bergner. Élettel, az élet kifogyhatatlan gazdagságával és szépségével tudja megtölteni maga körül a levegőt. Felbukkanik az országúton, távol a filmkép messze perspektívájában, alakja játékosan, szeszélyesen imbolyog felénk és e kis, alig érzékelhető mozgás az alakjához mérten óriási képsíkot az élet legnagyobb elevenségével tölti be, amely előtérbejutásáig folytonos crescendoban fokozódik.

Bergernek a Flórenci hegedűsben nyújtott alakítása mindezeknek a hatásoknak eredményeként abszolút filmszerűséget és ami még több, a filmszerű lélekkifejezésnek egészen újszerű lehetőségeit jelenti. Játszani nála nem annyit jelent, mint mély és megrázó emberi szenvedélyeket kivetíteni, hanem a legegyszerűbb életet sokrétűségben és nem sejtett mélységekben kimondani.

A rendezőnek, Paul Czinnernek, a három Bergner-film zseniális alkotójának nagysága két eredményben mutatkozik meg: pompás organizátora és felszínrehozója Bergner filmen adódó képességeinek, a másik e képességek útmutatása nyomán megmutatása új filmlehetőségeknek.

A német filmrendezésben a két legnagyobb rendező, Murnau és Dupont, folyton nagyobb határozottsággal bontották ki azt a rendezői módszert, amelyben a közeli síkok, a premier és second planok uralkodnak, hogy a filmkifejezés legfőbb anyagának a mimikát és az egészen finom gesztusjátékot tegyék meg. Czinner talán csak Bergner legszebb kifejező eszközeinek akarva teret nyitni, a szó egyszerű értelmében is kinyitotta a teret, a second és premier képek mellett a főszerepet a totál-síknak, a szabad és korlátlan mozgások befogadójának adta vissza. Rendkívüli meglepetést nyújtva tudta megmutatni, elsősorban a megszökött kis diáklány vándorlásának felejthetetlen jelenetsorozataiban, hogy a mély és széles totálok, amelyek eddig a filmművészetben csak a külsőséges mozgáshatásoknak, vagy a szituációváltozást jelző drámai fordulatoknak voltak színterei, milyen nagyszerűen felhasználhatók a legárnyaltabb és legmélyebb lélekfestésekre is.

Czinner nemcsak ezeknek az új filmszerű lehetőségeknek feltárásával mutatta meg nagyrahivatottságát, hanem mindenben, ami egy filmrendezőt csak dicsérhet: tömör és szabatos történetvezetés, filmszerű dinamika és a játéknak az a rafináltan stilizált konstrukciója, amelyet olyan finom, szinte megfoghatatlan anyagból tudott megépíteni, mint Bergner művészete és a másik főszereplőé, Conrad Veidt-é, akinek ez az újabb alakítása mindenben méltóan sorakozik az előzőkhöz.

Az Amerikába csábított Lubitsch, Murnau és Dupont helyén úgy látszik Paul Czinner veszi át a német és egyben az európai film vezérségét. És ő talán meg is fog maradni nekünk, ő talán nem fog kelleni Amerikának, hiszen az amerikaiak az ő nagyon tiszta és nagyon nemes művészetéhez: porci ad margaritas.