Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám · / · Maxim Gorkij: Az Artamonovok

Maxim Gorkij: Az Artamonovok
regény (11. közlemény)
III.

Mikor Artamonov Pjotr visszaemlékezett a vásáron átélt eszeveszett napokra, borzongó kétség és rémület kerítette hatalmába; képtelen volt elhinni, hogy mindazt, amit emlékezete feltámasztott, éber állapotban látta és hogy maga is benne forrt az óriási kőkatlanban, amely siketítő zajjal, zene üvöltésével, dalolással, tébolyult emberek részeg lelkesedésének és lelkettépő bánatos zokogásának hangjaival volt tele. Mindezt egy magas, göndör férfi főzte és kavarta, cilinderrel és gérokkban, kékre borotvált arcába tapasztalt kiálló bagolyszemekkel; duzzadt ajkaival csámcsogva ölelgette és taszigálta Artamonovot és fülébe ordítozott:

- Hallgass, bolond! Oroszország keresztelője; érted? Az évenkénti keresztelő a Volgán és az Okán!

Arcára szakácshoz hasonlított, ruhája után ítélve pedig azokhoz a fáklyahordozókhoz, akiket gazdag halottak temetési menetében szoktak felfogadni. Pjotr homályosan visszaemlékezett, hogy birkózott vele, aztán pedig fagylalttal kevert konyakot ittak együtt s még most is csengtek fülében a másiknak könnyektől elfúlt szavai:

- Értsd meg az orosz lélek jajkiáltását! Apám pap volt, belőlem meg csirkefogó lett!

Hangja erős volt, érces, bár puha; soha-nem-hallott szavakat használt, amelyeknek zavaros áradata ellenállhatatlan hatással volt mindenkire:

- Rothadjon a hús! - kiabálta - Harc az ördöggel. Dobjátok oda neki, a disznónak, szennyes adótokat! Csillapítsd le, Petja, tested lázongását! Ha bűnt nem követtél el - nincs mit megbánnod; ha nem bánod meg bűneidet - nem üdvözülsz. Mosd meg a lelked. Fürdőbe járunk, testünket mossuk? Hát a lélek? A lélek is fürdőt kér. Adjatok szabad érvényesülést az orosz léleknek, a rezonáns, szent és magasztos léleknek!

Pjotr is sírt és megindultan dörmögte:

- Árva a lélek; fogadott-gyermek, bizony! Elfelejtjük. Nem sajnáljuk.

És mindenki ordítozott:

- Igaz! Úgy van!

Egy kopasz, vörösszakállú, gömbölyű, de mozgékony férfi, izzóra hevült arccal és lilaszínű fülekkel, forogni kezdett, mint egy búgócsiga és magából kikelve, asszonyosan sikongatta:

- Igazad van, Sztyópa! Imádlak. Halálosan szeretlek. Három dolgot szeretek halálosan: téged, a savanykást és az igazságot. A lélekről: az igazságot!

És ő is sírt és énekelt:

"Halálával legyőzte a halált." [*]

Pjotr vele énekelt Anton-bolond szavaival:

"A batár elvesztette kerekét."

Ő is úgy hitte, hogy szereti a fekete Sztyópát, akinek beszédét megbűvölten hallgatta; és ha egyik-másik rendkívüli szava néha ijesztette is, legtöbbje édesen remegtette meg bensejét s mintegy ajtót nyitott előtte a sötét zajos káoszból egy világos terembe. Különösen tetszett neki a "rezonáns lélek" szó, melyben valami nagyon találó és szánalmatkeltő volt szerinte s amely egy képet idézett fel emlékezetében: egy tikkasztó hétköznapon magas, őszszakállú, halálként csontos aggastyán áll Drjomov piszkos utcáján és fáradtan forgatja verklije fogantyúját; a verkli előtt pedig gyűrött, kék ruhácskájában egy tizenkétéves kislány szegi hátra fejét és behunyt szemekkel, az erőlködéstől elfúló hangon énekli:

"Az élettől mit se várok...
Szabadságot s nyugtot vágyok... "

Mikor ez a kislány eszébe jutott, Artamonov odadünnyögte a lilafülűnek:

- Rezonáns lélek! Mennyire igaza van!

- Sztyópának? - kérdezte szinte kiabálva a vörösszakállú, - Sztyópa mindent tud! Kulcsa van minden lélekhez!

S mindjobban nekihevülve sikoltotta:

- Sztyópa az emberiség barátja te! gyerünk! Paragyizov ügyvéd - vezess bennünket a hozzáférhetetlen barlangba. Mindent fizetek...

Az emberiség barátja a tivornyázó gyáros-társaság pásztora és kolomposa volt, s mindenütt, ahol csak részeg nyájával megjelent, zene harsogott és énekek csengtek: hol kesergők, amelyek könnyekig belemarkoltak a lélekbe, hol merészek, eszeveszett tánccal; a zenéből csupán a nagydob tompán döngő ütései és egy kétségbeesett kisduda vékony fütyülése maradtak meg a hallási emlékezetben. Amikor vontatott mélabús dalokat énekeltek, úgy látszott, hogy a korcsmák kőfalai összetolódnak és fojtogatnak, mikor pedig a kar pattogón és tüzesen énekelt és tarkaruhás deli legények ropták a kétségbeesett táncot, - mintha orkán rázta volna meg és taszította volna széjjel a falakat. Artamonov Pjotr heves lelki megrázkódtatáson ment keresztül, öröm és bánatos elragadtatás között hánykolódva: s voltak pillanatok, amikor olyan lelkesedés fogta el és perzselte, hogy valami rendkívülit, megrázót szeretett volna véghezvinni, szeretett volna valakit megölni, hogy aztán odarogyjon az emberek lábai elé és térden állva híja fel az egész világot:

- Ítélkezzetek felettem, halálnak halálával büntessetek!

Voltak a "Körhintán", ebben a tébolyult vendéglőben, ahol a padló az asztalkákkal, emberekkel és pincérekkel együtt lassan körbe forgott; csak a terem sarkai maradtak mozdulatlanok, ahol aztán, mint párnában a toll, egymás hegyén-hátán tolongtak a fülsiketítő zsivajban a vendégek. A padlót alkotó kör forgott és a rajta állók előtt elvonultak: egyik sarokban a zenészek, amint tüdejük szakadtából fújták rézhangszereiket, másikban a kar, egy csomó színes-ruhás, virágkoszorús leány, a harmadikban a büfé, melynek edényein és palackjain a függőlámpák fénye tükröződött, míg a negyedik sarokba ajtó van bevágva, - az ajtón át kilépők a forgó körre kerültek, ide-oda tántorogtak, karjaikkal hadonászva elvágódtak és harsogó kacagással forogtak tova.

Az emberiség barátja, a fekete Sztyópa, megmagyarázta Artamonovnak:

- Buta dolog, de ötletes! A padló cölöpökön nyugszik, akár egy csészealj a szétterpeszett ujjakon; a cölöpök egy gerendába vannak erősítve, a gerendából, vízszintesen, két emelőkar indul ki, mindegyikhez két ló van befogva, amelyek körbejárnak és forgatják a padlót. Egyszerű, nemde? De épp ebben van az értelme. Jegyezd meg, Petja: minden dolognak önmagában rejlik, sajnos, az értelme!

Ujjával, amelyen zöldes kő csillogott farkas-szem gyanánt, a mennyezet felé mutatott; egy szélesmellű, kutyafejű kereskedő ugyanekkor ráncigálni kezdte Artamonov kabátját, egy hulla megüvegesedett szemeivel belemeredt arcába és hangosan, mintha süket lenne, megkérdezte:

- Mit fog szólni Dunja, mi? Te meg ki vagy?

És be sem várva a választ, megkérdezte másik szomszédját:

- Hát te ki vagy? És mit mondjak Dunjának? Mi?

Aztán hátravetette magát a széken és felhorkantott:

- Pfuj!

És magánkívül ordította:

- Gyerünk máshová!

Maga ült fel a kocsis helyére egy hintó bakjára, amelybe két szürke ló volt befogva és már messziről odakiáltozta minden szembejövő járókelőnek:

- Paulához megyünk! Tarts velünk!

Esett az eső; a hintóban öt ember volt, egyik Artamonov lábainál feküdt és maga elé motyogta:

- Ő is megcsalt, én is megcsalom.

A cipóhoz hasonló domb lábánál a hintó felfordult; Pjotr kiesett, megütötte a fejét és homlokát, s amint ott ült a nedves gyepen, látta, hogy a lilafülű vörös a dombon a mecset kerítése felé mászik, ordítozva:

- Félre, tatárrá akarok keresztelkedni, mohamedán akarok lenni; eresszetek!

A fekete Sztyepán megragadta lábainál, lehúzta a dombról és valahová elvezette; a Karavan-Szaráj bódéiból egész tömeg perzsa, tatár és bukharai sereglett össze és egy sárgaköpenyes, zöldturbános öreg megfenyegette Pjotrt botjával:

- Urusz, [*] sátán...

Egy rézarcú rendőr állította Pjotrt lábaira, ezekkel a szavakkal:

- Botrányt okozni tilos.

Bérkocsik kerültek elő, a részegeket felültették és továbbhajtottak; az első kocsiban az emberiség barátja állt s valamit ordított öklébe, akár egy szócsőbe. Az eső felhagyott, de az ég fenyegetően fekete volt, amilyennek az ember sohasem szokta látni ébren; a Karavan-Szaráj óriási tömbje fölött villámok cikáztak, tüzes réseket szakítva a sötétségben és Artamonov összeborzadt, amikor a lovak patái visszhangzón csattogni kezdtek a Betankúr-csatornán átvezető fahídon, - attól félt, hogy a híd összedől s mindnyájan belepusztulnak a mozdulatlanná meredt, szurokfekete vízbe.

Amikor e szakadozott, lidércnyomásszerű képekben Artamonov önmagát kereste, egy csaknem ismeretlen alakra talált a tivornyától megtébolyult emberek között. Ez az alak, akár a többi, tökrészegre itta le magát és mohón várta, hogy még egy pillanat és valami teljesen rendkívüli, a legfontosabb és legmámorítóbb, következik: vagy határtalan bánatba zuhan alá, vagy ugyanilyen határtalan örömbe szárnyal fel, mindörökre.

A legmegdöbbentőbb, ami vakító foltként maradt meg emlékezetében, egy nő volt: Menotti Paula. Egy nagy, üres, csupaszfalú szobában került vele össze, amelynek harmadrészét palackoktól, színes pohárkáktól és kelyhektől, virág- és gyümölcstartó vázáktól, ezüst ikrás-tálkáktól és pezsgőktől roskadozó asztal foglalta el. Vagy tíz kipirult, kopasz és őszes férfi türelmetlenül ült az asztalnál; néhány üres szék közül az egyik virágokkal volt feldíszítve.

A fekete Sztyópa a szoba közepén állt, gyertyaként maga elé tartott, aranyfogantyús sétapálcával, és vezényelt:

- Hé, disznók; várjatok a falással!

Valaki fojtott hangon dünnyögte:

- Ne ugass.

- Csend! - kiáltott az emberiség barátja. - Itt én rendelkezem!

A terem hirtelen elsötétült s a szomszédos szobából tompa ütések hangzottak fel; Sztyópa az ajtóhoz lépett, kinyitotta, s egy kövér férfi jelent meg a küszöbön, dülöngélő liba-lépésekkel és erősen döngetve a hasán lógó dobot.

- Bum, bum, bum...

Öt ugyanilyen tekintélyes külsejű és komoly férfi egy zongorát húzott be meggörbedve a szobába, melynek lábaihoz törülközőkkel voltak lovakként befogva; a zongora fekete, fénylő fedelén egy meztelen nő feküdt, vakító fehéren és félelmetesen meztelensége szemérmetlenségében. A nő a hátán feküdt, feje alá dugott kezekkel; szétbontott sötét haja összefolyt a lakk fekete csillogásával és belenőtt a fedélbe; minél közelebb ért az asztalhoz, annál élesebben rajzolódtak ki formái és annál tolakodóbban kapcsolták magukhoz a szemeket a szőrcsomók hónaljaiban és hasán.

A réz-kerekecskék csikorogtak, a padló recsegett, a dob tompán döngött; a nehéz díszkocsiba fogott férfiak megálltak, kiegyenesedtek. Artamonov azt várta, hogy tüstént elneveti magát mindenki, - akkor legalább érthetőbb lett volna a jelenet; de ehelyett az asztalnál ülők felemelkedtek és némán nézték, amint a nő lustán levált, leszakadt a zongora fedeléről; úgy tűnt fel, mintha most ébredne álmából s ami alatta van: egy darab kőkeménységűvé sűrűsödött éjszaka, akárcsak a mesében. A nő felállt a zongorán, hátravetette hosszú és sűrű haját és lábait emelgette; a lakk mély ragyogását fehér porfoltok homályosították el és hallani lehetett, hogy a húrok bőgni kezdtek a lábak dobbantásaitól.

Bejöttek még ketten: egy őszhajú, pápaszemes öregasszony és egy frakkba ötözött férfi; az öregasszony mosolyra húzta száját sárga fogai felett és felnyitotta a kétszínű billentyűsort, a frakkos férfi pedig vállához emelte hegedűjét, vörösesbarna szemét összecsípte, célt vett, végighúzta hangszerén a vonót és a zongorahúrok basszus-énekébe belemetsződött a hegedű vékony, cincogó hangja. A meztelen nő hullámzó mozgással kiegyenesedett és megrázta fejét, úgy hogy haja előömlött és elrejtette kihívóan előremeredő kebleit; teste ringani kezdett és halk, mintegy a távolból úszó, ábrándozó hangon lassan énekbe fogott.

Mindenki hallgatott és kimeredt nyakkal a nőt nézte; mindenkinek arca egyforma volt és szemeik egyformán vakok. A nő kedvetlenül énekelt, mintha félálomban lenne; vérvörös ajkai érthetetlen szavakat suttogtak és epedő szemei rebbenés nélkül néztek el a férfiak fejei felett. Artamonov sohase hitte volna, hogy női test ilyen sudár, ilyen ijesztően szép lehet. Menotti Paula tenyereivel keblét és csípőjét simogatta és szakadatlanul fel-felvetette fejét; úgy tetszett hogy haja és egész teste is nő, mind bujább és nagyobb lesz és mindent eltakar: már csak ez a test volt látható, mintha semmi sem léteznék kívüle. Artamonov jól emlékezett, hogy a nő egy pillanatra sem ébresztette fel benne a megkívánás vágyát; csupán félelmet keltett és fullasztóan összeszorította mellét, mintha boszorkányos borzadály áradna belőle. Arra is emlékezett azonban, hogy ha a nő parancsolta volna, követte volna bárhová és megtett volna mindent, amit csak kíván tőle; s mikor asztaltársaira nézett, csak megerősödött ebben a hitében.

- Mindenki, kivétel nélkül követné.

Kezdett kijózanodni és szeretett volna észrevétlenül elosonni. Szilárdul feltette magában, hogy tényleg távozik, amikor egy hangos suttogásra lett figyelmes:

- Ingovány. Feneketlen víz. Értesz? Ingovány.

Artamonov tudta, hogy az ingovány kis tisztás a mocsaras erdőben; tisztás, amelyen a fű különösen szépen selymesedik és zöldell, de ha rálép az ember, alámerül a feneketlen mocsárban. És mégis, - csak nézte, egyre nézte a nőt, helyéhez bilincselve meztelenségének ellenállhatatlanul leigázó erejétől. És amikor a nő nehéz, epedő pillantása ráesett, felhúzta vállait és meghajtotta nyakát; s amikor tekintetét asztaltársai felé fordította, látta, hogy a félig-részeg, eltorzult alakok ugyanazzal a bamba bámulattal meresztgetik szemüket, mint ahogy Drjómov lakói nézték a mázolót, aki a templom tetejéről lezuhant és holtra zúzta magát.

A fekete, göndör Sztyópa az ablakpárkányokon ült, szétnyílt vastag ajkakkal; reszkető kézzel simogatta homlokát és úgy látszott, hogy tüstént leesik és fejét beleveri a padlóba. Kigombolódott kézelőjét most valamiért leszakította és elhajította a sarokba.

A nő mozdulatai gyorsabbak és görcsösebbek lettek; teste úgy hajladozott, mintha le akarna ugrani a zongoráról és nem tudna; elfojtott kiáltásai ég erősebben orrhangúak és dühösebbek; különösen borzongató látni, milyen hullámzóan tekergőznek lábai és milyen élesen rángatja fejét, amitől sűrű haja szárnyakként repdes vállain, majd állati bunda omlik mellére és hátára.

A zene hirtelen elhallgatott, a nő leugrott a padlóra, a fekete Sztyópa aranyos köpenyt borított testére és kisietett vele a szobából. A férfiak kiabáltak, ordítottak, tapsoltak és ölelgették egymást; fehér-kabátos pincérek, mint halottinges hullák, cikáztak ide-oda; pohárkák és kelyhek csörrentek össze és mindnyájan inni kezdtek, mohón, mint rekkenő melegben. Falánkul vetették rá magukat az ételekre; szinte visszataszító volt az asztal fölé hajló fejeket nézni, amelyek vályúból habzsoló disznókra emlékeztettek.

Egy csomó cigány jelent meg és bosszantó énekbe és táncba kezdett; uborkákkal szalvétákkal dobálták meg őket, mire eltűntek. Sztyópa egész csorda viháncoló nőt terelt be helyükre; egyikük, egy alacsonytermetű, telt, pirosruhás lány, felült Pjotr térdeire, odanyújtotta pezsgőspoharát és hozzákoccintotta a magáét, unszolta:

- Igyunk, vörös, Mitja egészségére!

Könnyű volt, akár egy moly; Pasutának hívták. Nagyon ügyesen gitározott és megindítóan énekelte:

"Azúrkék, tiszta reggel volt az álmom" -

mikor pedig csengő hangja különös bánattal keseregte:

"Elröppent ifjúságom volt az álmom" -

Artamonov barátilag, atyásan simogatta meg fejét és vigasztalta:

- Ne pityeregj! Még fiatal vagy, ne félj...

És éjjel, amikor karjaiban tartotta, erősen behunyta szemeit, hogy jobban lássa a másikat, Menotti Paulát.

Ritka józan óráiban nagy csodálkozással tapasztalta, hogy ez a ledér Pasuta szinte nevetségesen sokba kerül és fejcsóválva gondolta:

- Lám, a kis moly!

Nagyon meglepte, hogy a vásári nők mennyire értenek a kiszipolyozáshoz s milyen esztelenül fecsérlik keresetüket, amit szemérmetlen dőzsölésben eltöltött éjszakák árán szereztek. Elmondták neki, hogy a kutyaarcú férfi - a legnagyobb szőrmekereskedő - tízezreket költött Menotti Paulára; minden alkalommal, amikor meztelenül mutatta meg magát neki, háromezer rubelt kapott. Egy másik, a lilafülű, gyertyalángba tartott százrubelesekkel gyújtott szivarjára és egész bankjegy-kötegeket dugdosott a nők keblébe.

- Vedd, német; sok van belőle!

Minden nőt németnek hívott; Artamonov viszont mindegyikükben a sűrűhajú Paula leplezetlen szemérmetlenségét kezdte látni, butáknak és ravaszoknak, zárkózottaknak és kihívóknak tartotta őket, és ellenségeket érzett bennük annyira, hogy amikor feleségére gondolt, még abban is valami elrejtett ellenséges vonást vélt észrevenni.

- Moly, - gondolta magában, mialatt a szép, fiatal lányok színes körtáncát bámulta, akik élénken és tarkán elevenedtek meg emlékezetében.

Képtelen volt megérteni: hát ez hogyan lehetséges? A férfiak dolgoznak, vállalataik láncait rázzák, süketebbé válva csak azért, hogy minél több pénzt gyűjtsenek s aztán - a pénzt meggyújtják, marékszámra dobálják festett női lábai elé? És mindezt érett, tekintélyes férfiak teszik, nősek, családosok, óriási gyárak tulajdonosai.

- Talán apa is így viselkedett volna, - gondolta csaknem meggyőződéssel. Önmagát nem résztvevőnek, csupán véletlen és akaratlan nézőnek tartotta ebben az életben, ezekben a dőzsölésekben. De ezek a gondolatok a bornál erősebben lerészegítették és csak borral lehetett őket kioltani. Három hétig élt a tivornyák lidércnyomása alatt s csak Alekszej megérkeztével tért eszméletére.

Az idősebb Artamonov a földön feküdt egy vékony matracon; mellette egy jegesvödör, kvaszos üvegek és egy tányér reszelt tormával bőben fűszerezett savanyított káposzta állt. A díványon Pasuta feküdt, nyitott szájjal és, akárcsak Natalja, felhúzott szemöldökökkel; fehér, kékeres lába lelógott a padlóra s a körmök olyanok voltak rajta, mint a halpikkely. Az utcán ezer és ezer mohó torokkal bömbölt a minden-orosz vásártér.

Fejének mámoros moraján és megmérgezett testének sajgó fájásán keresztül Artamonov összeráncolt homlokkal emlékezett az elmúlt éjszakák eseményeire és szórakozásaira, amikor váratlanul, mintha csak a falból lépett volna ki, Alekszej jelent meg a szobában. Sántikálva, botjával kopogva, odalépett hozzá és egész szóáradat tört ki belőle:

- Mi az, a hasad sütteted, fekszel? Én meg tegnap egész nap és egész éjjel kerestelek; csak reggel-tájban kerültem haza.

Tüstént behívta a szolgát, limonádét, konyakot és jeget rendelt; aztán a díványhoz ugrott és megveregette Pasutát a vállán:

- Kelj fel, kisasszony!

A leány nem nyitotta ki a szemeit és félálomban dünnyögte:

- Eredj a fenébe. Hagyd abba.

- Te mégy a fenébe, - mondta Alekszej kedélyesen; vállainál felemelte Pasutát, felültette, megrázta és az ajtóra mutatott:

- Sicc!

- Ne bántsd, - mondta Pjotr; fivére elmosolyodott és megnyugtatta:

- Nem tesz semmit; ha hívjuk, eljön újra.

- Ördögök, - mondta a nő és már engedelmesen vette fel blúzát. Alekszej úgy vezényelt, akár egy orvos:

- Kelj fel, Pjotr; vesd le az inged és dörzsöld végig magad jéggel!

Pasuta felemelte a padlóról szétlapított kalapját, feltette borzas fejére, de mihelyt benézett a dívány feletti tükörbe, gúnyosan mondta önmagának:

- Valóban, gyönyörűséges egy királynő!

És a kalapot a földre hajította, a dívány alá, majd hosszút ásított:

- Na, Isten áldjon, Mitja! Ne felejtsd: a Szimánszkij-szállodában lakom, a 13-as szobában.

Pjotr megsajnálta és anélkül, hogy felkelt volna a padlóról, odaszólt a fivérének:

- Adj neki.

- Mennyit?

- Mondjuk... ötvenet.

- Ugyan, sok lesz.

Alekszej a nő kezébe dugott egy bankjegyet, elkísérte az ajtóig és kilincsre betette utána.

- Fukarul adtál, - jegyezte meg Pjotr kihívóan. - A kalapjáért többet fizetett tegnap.

Alekszej leült egy karosszékbe, két kezével átfogta sétabotja fogantyúját, rája támaszkodott állával és egy elöljáró hangján megkérdezte:

- Mit művelsz tulajdonképp?

- Iszom, - felelte az idősebb veszekedő kedvvel; majd felkelt és krákogva jéggel kezdte dörzsölni testét.

- Igyál, amíg tartja kedved, csak eszed el ne veszejtsed! De te?!

- Mit, hogy én?

Alekszej hozzálépett s mintha ismeretlen embert látna maga előtt, halkan kérdezte, különös fütyülő mellékzörejjel hangjában:

- Elfelejtetted? Panaszt tettek ellened: egy ügyvédnek az orrát betörted, egy rendőrt a csatornába löktél...

Oly sokáig sorolta fel a különböző csínyeket, hogy az idősebb Artamonov méltán gondolhatta:

- Hazudik. Ijeszteni akar.

Megkérdezte:

- Miféle ügyvédnek? Badarság.

- Nem badarság; annak a feketének az orrát, - hogy is hívják?

- Azelőtt is birkóztunk már egymással, - mondta Pjotr józanodva, de fivére még szigorúbban folytatta:

- Hát tiszteletet érdemlő embereket mért piszkoltál le? És a hozzátartozókat is?

- Én?

- Te, persze hogy te! Feleséged szidtad, Tyihont, engem; valami fiút emlegettél, sírtál. Kiabáltál: Ábrahám, Izsák, bárány. Mit jelent ez?

Pjotrt rémület perzselte meg és egy székre ereszkedett.

- Nem tudom. Részeg voltam.

- Ez nem ok! - csaknem kiáltotta Alekszej, fel-felugorva, mintha sánta lovon vágtatnak. - Másról van itt szó: "amiről az ember józan állapotában gondolkodik, részegen kikotyogja", erről van szó! Családi ügyekről lebujokban nem kiabálnak. Mit jelent: Ábrahám, áldozat és hasonló hülyeség? Hiszen szégyent hozol a vállalatra, árnyékot vetsz rám is. Mi ütött hozzád: levetkőztél, mintha csak fürdőben lennél? Még jó, hogy a botránynál jelen volt Loktyev barátom és arra az okos gondolatra jött, hogy konyakkal lever lábaidról, énérettem pedig sürgönyöz. Ő is mondta el nekem mindezt. Először, mondja, mindenki csak nevetett, de később hegyezni kezdték a fülüket: mit is ordítozik ez az ember?

- Mindenki ordítozik, - dünnyögte Pjotr lesújtva, de már ismét részegedni kezdett fivére szavaitól; az pedig csaknem suttogva folytatta:

- Mindenki egy dologról, de te mindenről. Loktyev, hála Istennek, tökrészegre itatta a többit is. Talán elfelejtik. De hiszen, akinek vállalata van, akárcsak mindig hadat viselne: Loktyev ma barát, de holnap a legádázabb ellenség.

Pjotr tarkóját erősen a falhoz szorítva ült a széken; a fal, amelyet az utca harsogó zsivaja átitatott, meg-megremegett; Pjotr hallgatott és azt remélte, hogy ettől a rettegéstől leülepszik fejében a mámoros káosz és rettegése megszűnik. Semmire sem emlékezett vissza mindabból, amit fivére elmondott; rendkívül bántotta, hogy öccse bíró hangján beszél, az idősebb szavaival és szinte előre borzadt attól, amivel Alekszej még elő fog hozakodni.

- Mi van veled? - faggatta az, szünet nélkül ugrándozva. - Azt mondtad, hogy Nyikitához utazol...

- Nála voltam.

- Én is voltam. Mikor a sürgönyre azt válaszolták, hogy már elutaztál, természetes, hogy lóhalálában odasiettem. Mindnyájan nagyon megijedtünk; hiszen a földön élünk, meg is ölhettek.

- Valami szenny gyülemlett fel bennem, - vallotta be Pjotr halkan, őszintén.

- És másokat kellett vele bemocskolnod? Értsd meg: vállalatunkra vetsz árnyékot! Micsoda áldozatról locsogtál? Perzsa vagy talán? És fiúkkal van bajod? Miféle fiúról beszéltél?

Pjotr végigsimította haját és szakállát mindkét kezével s ujjai közt felelte:

- Ilja... minden miatta történt...

És lassan, tétovázón, mintha egy ösvényt tapogatna a sötétben, beszélni kezdett Alekszejnek Iljával való civakodásáról. Nem kellett soká beszélni, mert öccse megkönnyebbülten szakította félbe:

- Pűh! Ez aztán igazán semmi! Loktyev meg botrányra gondolt. Szóval: Ilja? Engedj meg azonban, bátyám, ez igazán oktalanság. Egy kereskedőembernek mindent meg kell tanulnia, mindenhez kell értenie, te pedig...

Nagyon terjengősen és ékesszavúan beszélt arról, hogy a kereskedők fiainak mérnököknek, hivatalnokoknak, tiszteknek kell lenniök. Fülsiketítő lárma hallatszott be az ablakon; fogatok álltak meg a színház előtt, hűsítőital- és fagylalt-árusok kiabáltak; különösen elviselhetetlenül harsogott a zene a pavilonban, amelyet brazíliaiak építettek cölöpökre vasból és üvegből, a csatorna vize felett. A dob döngései Menotti Paulát juttatták Pjotr eszébe.

- Valami szenny gyülemlett fel bennem, - ismételte az idősebb Artamonov, fülét dörzsölve, míg másik kezével konyakot töltött egy pohár limonádéba; fivére elvette tőle az üveget és figyelmeztette:

- Vigyázz, megint berúgsz. Az én Mironom mérnöknek készül, - ahogy akarod! Külföldre szeretne utazni - tessék! Mindez csak hasznára és nem kárára van a zsebnek. Ne feledd: a mi osztályunk a legfőbb erő...

Pjotr semmit sem akart megérteni. Míg fivére élénken beszélt, ő arra gondolt, hogy ez az öccse valamivel kivívta magának olyan emberek tiszteletét és barátságát, akik gazdagabbak és kétségtelenül okosabbak is nála és akik kezükben tartják az egész ország kereskedelmét; másik fivére, aki egy kolostorban rejtőzött el, bölcs és igaz ember hírnére tett szert, ő pedig, Pjotr, véletlenségek martaléka. Miért? Milyen bűnéért?

- A dorbézolásért meg egészen felesleges volt köztiszteletben álló férfiakat lepocskondiáznod! - mondta Alekszej, már lágyan, behízelgőn. - Ez nem laza erkölcsre, hanem erőfeleslegre mutat. Az ügyvéd nagy selyma, de okos ember, helyesen mérlegeli a dolgokat! Igaz, hogy éltes férfiakról, sőt aggokról van szó, és pajkosságuk gyerekes; de hiszen a gyerekek is a növekedés ideje folytán pajkosodnak. És azt is tekintetbe kell venned, hogy a mi asszonyaink sótlanok, borstalanok, unatkoznak velünk! Nem Olgámról beszélek; Olga kivétel! Vannak olyan butabölcs asszonyok, akik úgyszólván vakok arra a szemükre, amely a rosszat észreveszi; Olga ezek közül való. Őt nem lehet megbántani; a rosszat nem látja, a gonoszban nem hisz. Nataljáról nem mondhatod el ugyanezt és helyesen jegyezted meg róla ott, a társaságban: igazi gép.

- Így mondtam volna? - érdeklődött Pjotr összeráncolt homlokkal.

- Csak nem hiszed, hogy Loktyev gondolta ki ezeket a szavakat?!

Pjotr szerette volna fivérét még sokmindenről megkérdezni, de attól tartott, hogy olyasmire emlékeztetheti Alekszejt, amit az talán már elfelejtett. Ellenséges és irigy érzés támadt fel benne iránta.

- Napról-napra okosabb lesz, az ördög...

Az idővel lépést tartó, a kor szelleméhez alkalmazkodó embert látta fivérében, aki minden helyzetben feltalálja magát. Ingerelte ölyvszeme, görcsösen rángatózó felső ajka mögötti aranyfoga, harciasan kipödört őszes bajusza, vidám szakálla és horgas madár-ujjai; különösen ellenszenves volt jobbkezének mutatóujja, mellyel állandóan holmi szövevényes figurákat rajzolt a levegőben. Valószínű, rövid zakója pedig egy minden hájjal megkent kijáróhoz tette hasonlóvá.

Hirtelen vágya támadt, bárcsak már magára hagyná fivére.

- Aludnom kell egy keveset, - mondta és lehunyta szemeit.

- Jól teszed, - helyeselt Alekszej. - Ma már ne menj sehova.

- Tanít, mint egy kisfiút, - gondolta Pjotr sértődötten, mialatt kikísérte. A sarokba lépett a mosdóhoz és csodálkozón megállt, amint meglátta, hogy mellette nesztelenül lépked egy szerencsétlenül felborzolt hajú, gyűrött arcú, az ijedtségtől kidült szemű, hozzá hasonló férfi, - vele együtt mozog és vörös kézzel simogatja nedves szakállát, szőrös mellét. Néhány másodpercig el sem hitte, hogy ez saját képe a tükörben, a dívány felett; aztán szánalmasan elmosolyodott és újból dörzsölni kezdte arcát, nyakát és mellét egy jégdarabbal.

- Veszek egy kocsit és bemegyek a városba, - határozta el öltözködés közben; de mikor egyik karját bedugta kabátja ujjába, megváltoztatta szándékát: ledobta a kabátot a székre és erősen megnyomta a csengő csontgombját.

- Teát; főzd be erősen! - mondta a szolgának. - Adj hozzá valami sósat. És konyakot.

Kinézett az ablakon: az üzletek széles ajtói már zárva voltak; az utcán emberek kúsztak, akiket a forró sötétség hozzálapított a felhintett kavicshoz; a színházi feljárónál opálfényű lámpás sercegett; valahol a közelben asszonyok énekeltek.

- Moly.

- Le lehet szedni, - mondta valaki a háta mögött; hirtelen megfordult és egy félszemű vénasszonyt látott az ajtóban, padlókefével és rongyokkal kezeiben. Némán kiment a folyosóra és egy feketepápaszemes, feketekalapos férfiba ütközött, amint egy kissé kinyílt ajtó résén át beszólt egy szobába:

- Igen, igen; punktum.

Minden nyomasztóan hatott a kedélyére, gondolkodóba ejtett, rejtett értelmet késztetett keresni a szavakban. Azután az idősebb Artamonov egy kerek asztalnál ült; előtte egy kis szamovár fütyörészett, és feje felett egy lámpaüveg csörrent meg időnként, mintha láthatatlan kéz ért volna könnyedén hozzá. Emlékezetében eszeveszetten részeg emberek különös alakjai, dal-szövegek, fivére ellentmondást nem tűrő beszédének foszlányai villantak fel, szemek csillantak meg, amelyeket mellettük elhaladtában vett észre, - de feje mégis üres volt és zavart; úgy tetszett, mintha vékony, remegő fénysugár hatolt volna belé, amelyben porszemekként táncolnak és örvénylenek az emberek, és megakadályozzák, hogy valami nagyon fontosra gondoljon.

Forró, erős teát ivott, egyik pohárka konyakkal a másik után, megégetve száját; de nem érezte, hogy megrészegszik, csak nyugtalansága nőtt, valahová menni akart. Csöngetett. Egy ködösen imbolygó alak jelent meg, arc nélkül, haj nélkül, csontfogantyús botra hasonlóan.

- Zöld likőrt hozz, Vanyka; zöldet, érted?

- Sartrőzt, kérem alássan.

- Talán Vanykának hívnak, tényleg?

- Nem, kérem alássan; Konsztantyinnak.

- Jó, mehetsz.

Mikor a pincér a likőrt behozta, Artamonov megkérdezte:

- Katona voltál?

- Nem, kérem alássan.

- Pedig úgy beszélsz, mint egy katona

- Hasonló foglalkozás: engedelmeskedni kell.

Artamonov elgondolkozott, egy rubelt nyomott a kezébe és ezt a tanácsot adta:

- Te meg ne engedelmeskedj. Küld mindenkit az... és menj fagylaltot árulni. És punktum.

A likőr tapadós volt, akár a szirup és maró, mint a szalmiákszesz. Pjotr feje megkönnyebbült és megtisztult tőle, mintha minden összesűrűsödött volna benne, s mire ez a sűrűsödés a fejében véget ért, az utca szintén elnémult, minden mozgás megszűnt és csak halk nesz szállt fel a levegőbe és úszott tova valahova messzire.

- Engedelmeskedni kell? - töprengett el Artamonov. - Kinek? Gazda vagyok, nem szolga. Gazda vagyok, vagy nem?

Hirtelen azonban minden töprengése elvágódott, szétfoszlott a rémülettől: Artamonov azt az embert pillantotta meg maga előtt, aki megakadályozta, hogy életét ugyanolyan könnyen és hozzáértéssel élje végig, mint ahogy Alekszej és a hozzá hasonlók élnek. Egy széles arcú, nagyszakállú ember akadályozta meg ebben, aki vele szemben ült a szamovárnál; szótlanul ült, balkeze ujjaival szakállába markolva, arcát tenyerébe támasztva; olyan szomorúan nézett Artamonov Pjotrra, mintha búcsút venne tőle, és egyszersmind mintha sajnálná és szemrehányást tenne neki; nézett rá és sírt, vörös szemhéjai alól maró könnyek patakzottak, míg szakálla tövében, a bal szem mellett, egy nagy légy telepedett le; a légy most megmozdult és akárcsak egy hulla arcán futkosna, átmászott a halántékára, megállt a szemöldök felett és belekukucskált a szemébe.

- Mit akarsz, alávaló - kérdezte Artamonov ellenségét; az nem mozdult, nem felelt, csak ajkai vonaglottak.

- Bőgsz? - ordított rá Pjotr, kárörvendőn. - Zsákutcába kergettél, magad meg sírsz? Még te is sajnálsz? U-u...

Felkapott az asztalról egy palackot és nagy lendülettel hozzávágta a másik kopaszodó koponyájához.

Az ízzé-porrá tört tükör recsegésére, a fellökött asztalról lezuhanó szamovár és edények csörömpölésére emberek jelentek meg a szobában; kevesen voltak, de mindegyik alak kétfelé vált, szétfolyt; a félszemű öregasszony egy és ugyanazon pillanatban hajolt le, hogy a szamovárt felemelje és állt újból egyenesen.

Artamonov, aki a padlón ült, panaszos hangokat hallott:

- Éjszaka van, mindenki alszik.

- A tükröt is összetörte.

- Igazán, nem úri tempó...

Pjotr széttárta karjait és felhördült:

- Légy...

(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)

(Folyt. köv.)

 

[*] A "Krisztus feltámadt, feltámadt" kezdetű húsvéti templomi ének második sora. - A ford. megj.

[*] Így hívják az oroszokat a tatárok. - A ford. megj.