Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 11. szám · / · Barta Lajos: A Mars-repülő

Barta Lajos: A Mars-repülő
Regény (4. közlemény)
7.

Mikor az amerikai követ estélyén azt mondta: "Én emberré lettem!", még nem tudta, hogy tulajdonképpen milyen végzetes dolog történt vele. Mikor Rogan azt mondta neki: "Bábu" - és ő azt felelte rá: "Tévedsz, én ember vagyok" - még akkor sem tudta egészen, mit jelent az, amit mond és hogy további kihatásaiban mivel fog ez az elkülönülés járni. Mert elkülönülés volt ez azoktól, akikkel eddig együtt élt, akiknek ideológiájában osztozott és akikkel közös érzésformákat élt meg. Ott, az amerikai követ estélyén foglalta először azokat a rejtélyes hullámzásokat össze, melyek hónapok óta állandó finom remegésekben tartották idegzetét, hajlamossá tették a végletességekre, sokszor hangolták határozott ok nélküli sírásokra, de általában olyan feszültségben tartották idegzetét, mely a betegséghez hasonlított. Most már bizonyosan sokkal jobb volt minden, mert meg tudta nevezni azt, ami vele van. De maga sem tudta, hogyan történt az, hogy ott az estélyen olyan választ adott?

Hiszen az olyan volt, mintha mindazokon a hónapokon át, melyek benne a változást megteremtették, állandóan elemezte volna magát és fokról fokra eljutott volna annak tudatához, hogy miért is lett más világérzése? Holott ezt nem tette. Rajta is a világperiódus változása hullámzott keresztül, és lett benne az ő külön lelki története... De csakugyan úgy volt: nem úgy látta már az embereket és a dolgokat, mint eddig. Azelőtt semmi sem vált külön a mindentől. Bármely emberi, vagy tárgyi jelenség került szeme elé, abban benne volt mindaz, amit az Emberiség ahhoz a maga civilizációs útján hozzátett és osztályműveltsége kész értelmezéssel is szolgált rögtön mindenhez. Úgy látta eddig, hogy magán az egyénen nyugszik kinek-kinek a sorsa; az viselte a felelősséget önmagáért, senkinek sem volt hát panaszra oka; legfeljebb önmagára panaszkodhatott. Mindig csak úgy látta eddig az embert, hogy az: - kijön a társadalomból. A társadalom mindenesetre már adva van és az ember magában hordja a társadalmat is. Eszébe sem jutott arra gondolni, hogy ez a társadalmi ember magában hordozhatja: a merő, meztelen, puszta embert, azt a kétlábú lényt, mint érző és gondolkodó hús ide van a világba téve. Sohasem eszmélt volna arra, ami örök ebben a húsban, akármit akaszt is rá a társadalomban való élés és akármilyenre öltözteti is át a civilizáció. A puszta teremtett lény, a maga eredendőségében fölérezhetetlen valami volt addig előtte. És millió és millió gép egymásbakapaszkodó, állandóan mozgásban lévő, zúgó és dörgő világgépezete, amint szüntelenül árukat csinált, mialatt az anyagot termékké formálta és gyúrta: - nem gyúrta és formálta ugyanakkor az embert is ahhoz, hogy beleilljen ezen gépek teremtette világba? Nimfa, ki maga is terméke volt ennek a technikai civilizációnak, hogy juthatott volna olyan fundamentális látáshoz, mely leszakítja az emberi lényről ezt a gép, árú és haszon-világot és visszaadja az embert önmagának, meztelenül állva az ég alatt, egy világegyetemben, növények és állatok közt, a napban, vagy a szélben, ujjongva, vagy sírva, a húsnak titkaival terhesen és a világdelejek áramlásaiban...

A csodálatos és a kiszámíthatatlan éppen az volt, hogy most mindez mégis megtörtént vele. Megtalálta magában: ugyanezt a hús-embert! A kreatúra fölmeztelenedett benne minden civilizációs elkészítettségek közül és evvel a világ szűzi érzékelésének elsődlegessége frissült bele idegeibe. Újnak és másnak tudta a világot érezni. Azért tudta helyesen mondani az ihlet pillanatában: "Én ember vagyok, mert minden civilizációs hozzátartozások nélkül látom az embereket és a dolgokat."

Attól kezdve az az érzése volt, mintha most lett volna kereszténnyé. Nyolcnapos korában maga Gissel püspök keresztelte meg őt a nagy katedrálisban, de ez a körülmény érintetlenül ment el lelki valósága fölött. Hanem most, hogy föl tudta érezni meztelen emberi valóságában a teremtett lényt, most érezte magát igazán megkereszteltnek. Most értette meg Krisztus tanítását. Mert Krisztus is kiveszi a társadalmi szövevényből az embert és örök jussként odaígéri az egyszerű teremtett lénynek mindazt, ami neki embervoltánál fogva jár. Meg nem zavartatva társadalmi helyzettől, hatalomtól, vagyontól, kitermelt jogtól, lehántva az emberről mindezeket a rárakódottságokat, elsöpörve mindezeket a társadalmi hozzátételeket: odaosztja az egyszerű léleknek az emberként születettség jogánál fogva a mennyországot. Mert a mennyország jár neki, minthogy - ember.

Egy ideig úgy tűnt Nimfának, hogy csak az elesettek, a szerencsétlenek, a kitaszítottak és az elnyomorodottak azok, akik a maguk civilizáció nélküli meztelenségében hordozzák magukban az embernek egyszerű emberi értelmét. Úgy tűnt neki, azért fekszünk a társadalom lábai alatt mindenféle apokaliptikusan eltorzult formákban, mert a technikai civilizáció túlfeszített és dörgő világa nem tűri magában többé az egyszerű teremtett emberi lény gyermekiességét... Mit jelentett volna ez? Nem kevesebbet, mint hogy az emberben örökre elveszett az ember!

Hiszen akkor két apokalipszis áll egymással szemben: a gépeknek, a hozamnak apokalipszise, úgy, amint azt fékezhetetlenségében Rogan fölvázolta előtte; és az a másik, melyben a puhák, a harc könyörtelenségére nem termettek, a mindenféle végtelenségi áramlásoktól elgyöngítettek, a meghatottak, nyájasok és elhanyatlók egy alvilágot benépesítenek... És akkor csakugyan nincs más hátra, mint hogy a világ két részre dőljön: a gépi apokalipszis, amint karjaiban fölfelé viszi a neki magát átadott lényeket és ugyanakkor szüntelenül maga alá rostálja: a neki nem alkalmas esendőket...

De aztán megértette, hogy van még egy harmadik vonal is a világ mozgásai közt. Rogan az égbe röpül fel, nehogy a technikai túlcivilizáltságból romboló világmamut legyen; emezek, az esettek és elnyomorodottak, könnyeikben és rongyaikban a Krisztus bárányaiként készek arra, hogy elfogadjanak, ha jön, egy új megváltást, és ha nem, minden fény nélkül múljanak el. És mit akarnak a munkások, akik szervezetten vonulnak föl és véres politikai akciókat vezetnek, egész országokat lángba és tűzbe borítanak és az osztályháborút hömpölyítik végig földrészeken? Nem a harmadik apokalipszis-e ez? De nem áll-e mindezeken az apokalipsziseken túl valami egészen egyszerű és tiszta dolog? Technikaiságából nem kínlódik-e ez a világ egy gépi civilizációtól elborított, láthatatlanná tett, egyszerű és magától értetődő valami felé? Éppen oda, amit Nimfa is fölérzett magában, mikor ezt az átlátszóságot megnevezte, mert így szólt: "Azt hiszem, most lettem emberré"?

Mondta is Rogannak:

- Te lefestetted, hogyan fogja egy napon a technikai civilizáció összetiporni az embereket, ha nem jön valami szabadítás. Nem gondolod-e, hogy a másik oldalon olyan emberek állnak, akik éppen azt várják, mikor fog benneteket saját civilizációtok legázolni?

De Rogan erre így felelt:

- Meg kell állapítanom, hogy megváltoztál. Egészen új hangok jönnek ki belőled, de ez csak nagyon sajnálatra méltó. A tömegek szenvedélye korbácsolja ki belőled ezeket a hangokat. Ugyanez a gyógyíthatatlanság esett meg téged is. mert a világ sorsa már régen el van döntve! Néhány ezer évvel ezelőtt lehetett volna még ezen változtatni. De most már késő. Az emberi csorda egyszersmindenkorra két részre vált, azokra, akik azonosítják magukat a gépcivilizáció adott értelmével, és olyanokra, akik nem akarják magukat vele azonosítani. És akik egyszer azonosultak, próbálnák csak egyszer meg, hogy szakítsanak vele, el fog bánni velük! Össze fogják törni saját koponyájukat abban a pillanatban, mikor ráeszmélnek arra, hogy milyen ostobák voltak, hogy szembeszálltak a világpotenciával, pedig egyek voltak vele eddig. Nem is tudják, hogyan, miért, de szétszakadnak belsőjükben is. Nem lehet ebből az égből úgy kiugorni, hogy valaki azután Lucifert játsszék. Lucifer csak egy volt - a mítoszban. Aki leugrik, összetöri magát, azonkívül nemsokára észre fogja venni, hogy valahol a belső létben is megütötte magát és fokozatosan fog elrohadni ezen a láthatatlan sebesülésen.

- Meg akarsz rettenteni, mert én kiugrottam ebből az égből?

- Én a világ törvényét mondtam el.

- Mit tettem én? Hangot adok annak, amit magamban érzek. Azt érzem, hogy újraszülettem. Mert amit eddig magamban tudtam, az egészen más volt; az civilizáció volt emberrel keverve, de az ember, mint ilyen, már nagyon kevés volt benne.

- Te az voltál, ami én is vagyok, ami egyáltalán az emberből lett. Az ember - civilizációvá lett; ez a faktum. Naiv lelkek hihetik, hogy lehet néhányszor tízezer éven keresztül gondolkodni, az intellektust kísérteties csúcspontokra fölvinni és onnan megint szűzen leszállni a vadember ösztön-primitívségével. Vannak, akik hiszik, hogy lehet a gépiséget saját transcendentalitásába felőrjíteni; hogy lehet a gépek evolúciójából egy mindenségi erőt teremteni és miután az ember létrehozta ezt a művet, hátat fordíthat annak. Mikor a mű már hatalmasabb is lett nálánál? Minden isten rabja istenvoltának, Azért mit tesz isten? Kielemzi saját művének központi értelmét és amerre az tart, ő is arra tart. Így válik a mű önmagából mind nagyszerűbbé, mert tovább és tovább differenciálja ki önmagából a saját értelmét. Ezért fogok a Marsba fölrepülni.

Mit tudott volna Nimfa minderre mondani? Amit Rogan előadott, gondolatilag mindenesetre szorosan összefüggött. Valahol talán be lehetett volna hatolni ebbe a gondolatsorba és szétvetni az egészet, de gyengének érezte magát ehhez. Rogan szelleme sokkal erősebb volt az övénél, aki még nem is szokta meg azt, hogy gondolataival túltörjön bizonyos körön. Szelleme eddig tulajdonképpen olyan volt, mint egy nyírott bokor, mely minden oldalról gondosan le van kerekítve.

Azonkívül nem volt-e őbenne valami ájult édesség? Valami zsenge és bimbózó? Egy semmi, mely sugárzik és valami kezdetnek a frissességével van tele... Az a hatalmas és legyőzhetetlen semmi, melyből kiindulva akarta és fogja akarni magát a világ mindenkor megváltani...

Rogan megérezte Nimfa szellemi elbágyadását és lecsapott rajta. Mert nem akarta, hogy így elszabaduljon tőle, mert nyugtalanította őt már avval is, hogy szabadon gondolkodott és hogy merőben ellenkezett ez a mostani gondolkodása az ő egyedül lehetségesnek tartott gondolatrendszerével.

- Tehát le akarod magad vetni az égből. Tedd meg! A következő pillanatban látni fogod, hogy nem vagy messiás, csak bukott angyal! Egyáltalán nincsenek többé messiások. A világot nem lehet többé megváltani, mert nincs rajta mit megváltani. A világot csak folytatni lehet! Talán csakugyan el van az egész dolog valahol hibázva, de visszamenni oda, ahol hiba történt, már nem lehet! A világnak most már magában kell hordani a visszaigazíthatatlan tévedést; sem megállni, sem visszamenni nincs mód, mert a civilizációs gép mindenkit eltemet! Csak egy út van, mindig előre és előre. Ez végzet, de ezen már késő változtatni akarni! Benned és a tömegben ugyanaz gyermekeskedik: - az édenkert elkésett sugára! Benned most ugyanaz beteg, mint a tömegben: az Emberiség infantilizmusa jön fel, csakhogy néhány ezer évvel elkésve.

- Ami benned van, az öreg és befejezett, ami bennem most van, az fiatal és most kezdődő. Nem tudsz megsemmisíteni?

- És mit fogsz csinálni? Kihez fogsz csatlakozni? A koldusokhoz vagy a lázadókhoz?

Nimfa érezte, hogy most sarokba van szorítva. Csakugyan: mit kezdjen avval a valamivel, ami olyan egyszerű és biblikus benne? Ezt bizonyosan el kellene dönteni! Hiszen ez nem maradhat csak egy lelkiállapot! Hiszen ehhez az egyetlen valamihez kell már ezután az élete minden dolgában igazodnia! De hogyan be van szorítva valami körbe! Éppen most van beszorítva ebbe a körbe; éppen ez az ember, aki itt ül vele szemben és kalapácsokkal akar a fejére ütni, húzta ezt a kört köréje, mert itt akarja hagyni és egyszerre rázúdítja azt a kérdést is: mi lesz vele azután? És ez a szörnyű kérdés talán nemcsak a kisebbik kérdés! Hanem mi lesz az értelme annak, ami kettőjük közt volt eddig? Hát mi volt ez akkor kettőjük közt? Ágyasság?...

Idő kellene neki! Sok, sok és hosszú időre volna szüksége, hogy tisztázza a maga dolgait magával és a világgal! De éppen ideje nincs neki. Ez az elviselhetetlen! Majd egyszer, ha meg lehetett egy percre nyugodni. Addig maradnak kérdésnek az összes kérdések! Egyszer... igen, egyszer majd meglátja, mit fog emberségével csinálni! De most minden erővel meg kell ragadnia Rogant és itt kell tartania.

Miért kell itt tartania Rogant?

Hogy legyen továbbra is a számára? Vagy csak azért, hogy ne süllyedjen gyalázatba a házasságban eltöltött éveknek az értelme, meztelenségei, szerelme és odaadása? Minthogy azzá süllyed, ha csak így elválhat tőle ez a férfi: ahogyan eltávozik valaki egy szállodából, ahol néhány évig lakott. Mit is kell tulajdonképpen megmentenie? Jövőjét vagy múltját? Bizonyosan: sokkal inkább múltját, mint jövőjét!

Hiszen, ha nem történt volna vele az, hogy az emberség zsengén kibontakozik benne, nem érezte volna így ezt. A csodálatosságba nyúlt volna föl özvegysége és a nagy vagyonnal néhány év után új, sikerült házasságot kötött volna egy biztos életelvű és életmenetű férfival, aki szintén termelési lény és egészen azonosította magát a technikai civilizációval, harmonikus, finom bábu-életet élt volna. A borzasztó csapás éppen az, hogy most úgy lát és érez, hogy egészen át kell értelmeznie mindent, ami életében eddig történt.

Azt hitte, hogy az igazi csapást most mérheti Roganra és gyorsan még ezt mondta:

- Te meg akarsz engem őrjíteni; de nem hagyom magam. Egy egészen egyszerű kérdésről van szó és éppen annak az alapján, amiket te mondtál! Nos: az ember van az áruért, vagy az áru van az emberért? Mindannak, amit mondtál, ez az egy kérdés a végső értelme.

De Rogan erre hirtelen válaszolt:

- Lehet, hogy már csak az ember van az áruért; de ha ez így van, akkor ugyanazért, amiket már elmondtam, nem lehet ezen változtatni. Ha pedig nem lehet rajta változtatni, csak egyet diktálhat az okosság: minél nagyobb hasznot húzni belőle. Ugyanaz, amit már mondtam, amikor megmagyaráztam, miért repülök a Marsba.

De Nimfa már elfáradt. Nemcsak ezek az eddig teljesen ismeretlen, szokatlan harcok fárasztották el, de végtére: nem irtózatosan kibontakozni készülő boldogtalansága csatázott-e ezekben az egymást marcangolásokban, melyek úgy tűntek föl, mintha a világról folyó vitatkozások lennének?

Ó, mindenből fog még kivezető út kínálkozni! Meg fogja találni azt is, amit friss emberségével csinálnia kell! De mit tegyen fájdalmával? Gyöngeség lepte el.

- Látod - mondta hevesen és a lélegzete is szinte elállt - így múlnak el a hónapok és nem tudok beleférkőzni a gondolatszerkezetedbe. Minden nap megrövidíti az időt és egyszer csakugyan el fogsz menni. Már alig van két hetem! Két hét, aztán nem leszel itt és ki leszek taszítva a világba! Nincsen benned irgalom. Hát akkor mi volt az, ami valamikor énhozzám hozott? Te nem érted meg, mi az, amikor azt mondom neked: szeretlek.

Akkor Rogan feléje ment. Mint egy hím ment feléje. Lehetett fejében akármi, mint szép állat jött feléje, erőt sugárzott és különös állati tettekre való képességet. Átengedte magát neki és az elvette.