Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám

Maxim Gorkij: Az Artamonovok
regény (10. közlemény [+] )

Copyright by Nyugat

Mikor Artamonov hazaérkezett, felesége már le volt vetkőzve és ballábát gömbölyű jobb térdére fektetve, homlokát ráncolva vágta körmeit. Férje felé pislantva, az asszony megkérdezte:

- Hová küldted el Ilját?

- A fenébe, - felelte Pjotr vetkőződve.

- Mindig csak dühösködsz, - Sóhajtott fel Natalja; férje szuszogott, szándékosan nagy zajjal tett-vett valamit a szobában és hallgatott Az ablakon eső kezdett dobolni; a kert felett nedves susogás lebegett.

- Túlságosan büszke lett Ilja a tanulástól.

- Buta vagy.

Az anya orrán keresztül szippantotta a levegőt, keresztet vetett magára és lefeküdt, míg Pjotr, tovább vetkőzve élvezettel folytatta a sértegetést:

- Te mihez értesz? Semmihez. A gyerekek nem félnek tőled. Mire tanítottad őket? Csak egyet tudsz: enni meg aludni. Meg az arcod kenegetni.

- És ki adta őket az iskolába? Én előre megmondtam.

- Hallgass.

Ő is elhallgatott és az esőre figyelt, amely mind erősebben verdeste a Nyikita-ültette madármeggy leveleit.

- A púpos csinálta a legokosabban. Se gyermekei, se vállalata. Csak méhei vannak. Én még méheket sem tenyésztenék; hadd szerezze meg a mézet mindenki önönmagának, amint tudja.

Natalja oly óvatosan fordult oldaláról hátára, mintha jégtáblán feküdnék és meleg arcával hozzáért férje vállához.

- Veszekedtél Iljával?

Pjotr szégyellte elmondani, hogy mi történt közte és fia között; így csak ezt dünnyögte:

- Az ember nem veszekszik fiaival, legfeljebb leszidja őket.

- Ilja elutazott a városba.

- Majd visszajön. Ingyen sehol sem tartják el. Csak ismerje meg egy kissé, milyen szaga van a szükségnek és visszatér. Aludj, ne zavarj.

Egy perc múlva maga szólalt meg:

- Jákovnak nem kell tovább tanulnia.

És egy újabb perc elteltével:

- Holnapután a vásárra utazom. Hallod?

- Hallom.

Artamonov lehunyta szemeit, de tüstént Ilja magashomlokú arca jelent meg előtte és eszébe juttatta kék szemeinek elviselhetetlenül sértő csillogását.

- Felmondott apjának, mint valami munkásnak, az alávaló! Eltaszított, akár egy koldust...

Meglepte a szakítás érthetetlen gyorsasága; mintha Ilja már régen elhatározta volna magát a törésre. De mi késztette erre a lépésre? És felidézte emlékezetében fia éles, elítélő szavait, elgondolta:

- Az a vizsla Miroska bújtatta fel. Az pedig, hogy a vállalatok ártalmasak az emberiségre - Tyihon gondolata. Bolond, bolond! Kire hallgattál? Pedig hát tanultál. De mit tanultál? A munkásokat sajnálja, de az apját nem szánja. És faképnél hagy, hogy félrevonulva a maga igazának élhessen.

E gondolattól még erősebben lángra kapott sértődöttsége.

- Nem; tévedsz, nem szabadulsz ki a markomból!

Most eszébe jutott Nyikita, aki szintén egy csöndes zugba húzódott félre a világtól:

- Mindenki engem fog be a munkába, maguk meg elszaladnak.

De Artamonov tüstént rajtakapta önmagát: nem igaz; lám, Alekszej nem futamodott meg, szereti a vállalatot, mint apja szerette. Kapzsi, telhetetlenül kapzsi és mindenhez tud alkalmazkodni. Eszébe jutott, hogy egyszer, a gyárban lefolyt részeg verekedés után, így szólt fivéréhez:

- Romlik a munkásság.

- Észrevehetően, - hagyta helyben Alekszej.

- Gonosz indulatok lobognak mindenkiben. Ugyanaz a kifejezés ül mindenik szemben...

Alekszej ezt is helybenhagyta és mosolyogva mondta:

- Ez is igaz. Az erőket mérik össze. Néha eszembe jut, hogy éppen ilyen szemekkel mérte végig apát Tyihon is, amikor lakodalmadon a katonákkal birkózott. Aztán maga hívta ki birokra. Emlékszel?

- Ugyan, mit akarsz Tyihonnal? Annak egy kerékkel többet adott az isten.

Alekszej most komolyan kezdett beszélni:

- Valahogy gyakran hozod szóba: romlanak a munkások, romlanak. De hiszen ehhez igazán nincsen közünk; ez a papok, tanítók meg hozzájuk hasonlók ügye. A mindenféle orvosoké, elöljáróságoké. Nekik kell ügyelniük, hogy az emberek ne romoljanak, mert az ő árujuk, míg mi, veled, vevők vagyunk. Minden elromlik lassanként, barátocskám. Te is öregszel, én sem vagyok kivétel. Azért talán mégsem fogod azt mondani a fiatal lánynak: ne élj, lányka, vénasszony lesz belőled!

- Okos, az ördögfajzat, - gondolta magában az idősebb Artamonov. - Egyszerű az okoskodás.

S míg öccsének talpraesett, újabb és újabb közmondásokkal fűszerezett szavait hallgatta, megirigyelte elevenségéért és eszébe jutott Nyikita; a púpost szánta apjuk vigasztalónak, de buta asszony-dologba gabalyodott és most nem létezik számukra.

Az idősebb Artamonov sok mindent átgondolt ezen az esős éjszakán. Töprengéseinek keserűségén vékony füstoszlopként törtek át még valami más, idegen gondolatok is, amelyeket mintegy az eső elmosódott csobogása sugallt, s amelyek gátolták abban, hogy igazoltnak lássa magát önmaga előtt.

- És mi a bűnöm? - kérdezgetett valakit és ha nem is talált rá feleletet, tudatára ébredt, hogy ez a kérdés nem felesleges. Mikor felvirradt, hirtelenül arra az elhatározásra jutott, hogy elmegy fivéréhez, a kolostorba; talán akad valami vigasztaló, sőt sorsdöntő ott, annál az embernél, aki félrehúzódva él a csábításoktól és izgalmaktól.

De amikor kétlovas postakocsija a kolostor elé hajtott, összetörve a hepehupás utak rázásától, erre gondolt:

- Egyszerű dolog félrehúzódva álldogálni; nem, tessék csak velem szaladni az utcán! Pincében nem romlik el az uborka, de a napon hamar elrohad.

Már négy éve nem látta fivérét; utolsó találkozása Nyikitával unalmas és száraz volt; Pjotrnak úgy tetszett, hogy a púpost látogatása zavarba hozta, terhelte; vállai közé húzta a nyakát, összegubbaszkodott, mint a csiga, amely elrejtőzik házában; savanykás hangon beszélt, és nem Istenről, nem önmagáról és rokonairól, hanem a kolostor szükségleteiről, barát-társairól és a nép szegénységéről; kényszeredetten beszélt, nyilvánvaló feszélyezettséggel. Amikor Pjotr pénzt ajánlott fel neki, így felelt halkan és odavetően:

- A főnöknek adj, nekem nem kell.

Látnivaló volt, hogy a barátok mind mély tisztelettel néznek Nyikogyim atyára, míg az óriástermetű, csontos, szőrös és félfülére süket főnök, aki csuhába öltözött erdei manóra hasonlított, fekete szemeinek félelmetes pillantását Pjotr arcára vetve, feleslegesen emelt hangon mondta:

- Nyikogyim atya dísze szegény hajlékunknak.

A kolostor, amely egy alacsony halmon, bronzszínű fenyők cölöpkerítése közepette rejtőzködött azok sűrű koronái alatt, Artamonovot vékonyhangú harangjainak hétköznapi kongásával fogadta, esti misére híva. Egy póznaegyenes és hosszú kapus, apró, szinte szükségtelen, gyerekhez illő fejjel, naptól kiszívott, gyűrött csuklyában, nyitott neki ajtót és akadozva, elfúló hangon dünnyögte:

- J-jó...

És hirtelen, sivító légáramlattal kibökte:

- Ppran-csoljon.

A kolostor felett, a fél-égboltot betakarva, szürkés-kékfelhő lógott mozdulatlanul és sűrű, nedvesen tikkasztó unalom nehezedett tőle köröskörül mindenre, amit még a harangok érckiáltása sem volt képes meglebbenteni.

- Egyedül nem tudom felemelni, - mondta bocsánatkérően a vendégszoba-szolga, kis, fekete öklével ráütve a Nyikitának szánt, ajándékokkal tele ládára, melyet hasztalan igyekezett a batárból kihúzni.

A poros és kifáradt Pjotr lassan lépdelt a kertben fivére fehér cellája felé, amely kedvesen bújt meg cseresznye- és almafák között; menetközben arra gondolt, hogy hiába jött ide, jobb lett volna a vásárra utaznia. A gyökerektől át- meg átszőtt, hepehupás erdei út felrázta és összekeverte minden fájó gondolatát és sajgó epekedés, pihenni- és feledni-vágyás lépett helyükbe.

- Nagyot kellene mulatni.

Fiatal hársak félkörében álló padon pillantotta meg fivérét, előtte, mint valami ismerős festményen, tíz zarándok helyezkedett el: egy feketeszakállú, vitorlavászon-felöltős kereskedő, rongyokba bugyolált és gumi-hócipőbe bujtatott lábbal; egy kövér, szkapec [*] - pénzváltóra hasonló öreg; egy hosszúhajú, kiálló pofacsontú, halszemű, katonaköpenyes siheder; ott állt póznaként, mint tolvaj bírája előtt, az iszákos és kötekedő drjomovi pék, Murzin is és rekedten mondta:

- Helyesen jegyezted meg: Isten messze van.

Nyikita, anélkül hogy a hívőkre felnézett volna, egy fehér pálcikával rajzolgatott a letaposott földön és folytatta az oktatást:

- És minél alacsonyabb az ember, annál magasabbra van tőle az Isten, undorodva bűneinktől való rothadásunk bűzétől.

- Vigasztal, - gondolta Artamonov és gondolataiban elmosolyodott.

- Isten látja: tétlenül hisszük; de mi haszna van a tett nélküli hitből? Hol van felebaráti segítségünk és hol van szeretetünk? És miért imádkozunk? Csak apró-cseprő semmiségekért. Imádkozni kell, de...

Felemelte szemeit és egy percig némán, merőn nézett bátyjára, mintha csak egy ház mögül kukucskálna ki és lábaitól fejebúbjáig végighordta rajta tekintetét. S mint valami nehéz súlyt, lassan felemelte pálcáját, akárcsak rá akarna súlytani valakire. Pjotrnak úgy tetszett, hogy a púpos kék szemei kifakultak, de elmélyültek és befelé néznek. Öccse felállt, erőtlenül lehorgasztotta fejét, keresztet vetett az előtte állókra, de imádkozás helyett így szólt:

- Íme, bátyám jött el hozzám.

A csupaszarcú öreg ellenségesen meresztette kerekre rézszemeit, Pjotrra nézett és nem titkolt szándékossággal széles ívben keresztet vetett magára.

- Menjetek Isten nevében, - tette hozzá Nyikita.

Az emberek, mint nyáj a legelőről, minden irányban elszéledtek; az öreg a beteglábú kereskedőbe karolt be, akit másik oldalról a pék Murzin támogatott.

- Isten veled! Áldj meg!

Hosszú kezével, melyre szárnyként borult csuhájának ujja, Nyikogyim atya félretolta bátyjának felé nyújtott összekulcsolt kezeit és halkan, öröm nélkül mondta:

- Nem vártalak.

Pálcáját megsuhintotta cellája irányában és megindult Pjotr előtt; úgy ment, mintha meg-meglökték volna, messzire szétvetve görbe lábait, egyik kezét mellére, a szív tájékára fektetve.

- Megöregedtél, - jegyezte meg Pjotr zavartan.

- Azért élünk. Lábaim fájnak. Nedves ez a mi helyünk.

Úgy tetszett, hogy Nyikita még púposabb lett; lapockacsontja és jobb válla felhúzódtak, testét közelebb hajlították a földhöz s alacsonyabbnak és szélesebbnek mutatták; a szerzetes egy pókra hasonlított, amelynek letépték a fejét s most vakon, sután kúszik az ösvényen, a csikorgó kavicsokon. A szűk, tiszta cellában Nyikogyim atya valamivel megnőtt, de még borzalmasabb lett; amint levetette barátsapkáját, félig kopasz, szinte bőrtelen, csontos koponyája, akár egy halotté, fénytelenül megcsillant; halántékain, fülei mögött, tarkóján egyenlőtlen szürke hajcsomók lógtak. Arca is csontos volt és viaszszínű; az arccsontokról mindenütt hiányzott a hús; a kifakul szemek nem világították meg vonásait és úgy látszott, hogy tekintetük a hatalmas, de aszott orr hegyére összpontosul; az orr alatt hang nélkül mozogtak a kiszáradt ajkak sötét csíkjai; a száj még nagyobb lett, mély árokkal választotta az arcot kétfelé és különösen hátborzongató volt a szürke szőrpenész a felső ajkon.

Halkan, mintha valamire hallgatóznék és lassan, mintha a szavak nehezen jutnának eszébe, adta ki a barát rendelkezéseit a dagadtarcú, kese, fürdőszolgához hasonló cellásnak:

- Szamovárt. Kenyeret. Mézet. Gyorsan.

- Milyen halkan beszélsz.

- Kitöredeztek a fogaim.

A szerzetes leült az asztalhoz egy fehérre festett fa-karosszékbe.

- Megvagytok?

- Megvagyunk.

- Tyihon él?

- Él. Miért?

- Régen nem láttam.

Elhallgattak. Amint Nyikita kezét mozgatta, csuhája zizegett és ez a patkány-suhogás csak fokozta Pjotr zavarát és kínos érzését.

- Hoztam neked egyet-mást. Szólj, hogy hozzák ide a ládát. Bor is van benne. Szabad bort innod?

Öccse felsóhajtott.

- Szabályaink nem szigorúak, - felelte. - A szolgálat nehéz. Még részegeskedők is vannak köztünk azóta, hogy a lakosság szorgalmasan kezdi látogatni a kolostort. Isznak. Mit tegyünk? A világ lélegzik és mérgez. A szerzetesek is emberek.

- Azt hallottam, hozzád sokan járnak,

- Mert tanácstalanul állnak, - mondta a barát. - Igen, járnak. Nem találják helyüket. A jót és igazat keresik, a jó és igaz embert. Útmutatást: hogyan éljenek? Éltek, éltek, most pedig... Tovább így nem megy, nem mehet... Kifogyott a türelmük.

Az idősebb Artamonov, akit a barát szavai aggasztottak, dünnyögni kezdett:

- El vannak kényeztetve. A jobbágy-jogot eltűrték, de a felszabadítást nem bírják el. Hosszúra van a gyeplő engedve.

Nyikita hallgatott.

- Míg uraságok voltak - nem ugráltak, nem kódorogtak.

A púpos futó pillantást vetett rá és ismét lesütötte szemeit.

Így beszélgettek el, csak nehezen találva meg a szavakat és hosszú szünetekkel szakítva meg a beszélgetést, mindaddig, míg a cellaszolga be nem hozta a szamovárt, erősen illatozó hársmézzel és meleg kenyérrel, amelyből még szálltak a komlópárák Figyelmesen nézték, amint a kese cseléd esetlenül bajlódott a padlón, a láda fedelét nyitogatva. Pjotr egy doboz friss ikrát és két palack bort állított az asztalra.

- Portói - olvasta el Nyikita. - Főnökünk nagy barátja. Okos ember. Sokat tud.

- Én meg keveset tudok, - ismerte be Pjotr kihívóan.

- Amennyit kell - te is tudsz, többet meg - minek? A kelleténél többet tudni ártalmas.

A szerzetes óvatosan felsóhajtott. Pjotr valami keserűséget vélt kihallani a szavaiból. Csuhája piszkosan és zsírosan fénylett a félhomályban, amelyet zsugorin világított meg a sarokban lógó mécses lángocskája és az olcsó, sárga-üveges asztalilámpa tüze. Amikor Pjotr észrevette, milyen számító mohósággal szopta ki fivére a pálinkáspohár madeirát, gúnyosan gondolta:

- Kiismeri magát a fajtában.

Minden egyes pohár után Nyikita egy darabka kenyérbelet csípett le száraz és nagyon fehér ujjaival, megmártotta mézben és lassan majszolta; szürke, ritka kis szakálla remegett. A szerzetes látszólag nem részegedett meg a bortól, de kissé zavaros szemei, amelyek továbbra is orra hegyére összpontosultak, megvilágosodtak. Pjotr, aki nem akarta, hogy öccse berúgottan lássa, elővigyázatosan ivott és ivás közben erre gondolt:

- Nataljáról nem kérdezősködik. Múltkor sem kérdezett. Szégyelli magát. Senkiről sem érdeklődik. Világi dolgok. Ő meg - az Istennek tetsző ember. A hívők keresik.

Szakállát dühösen végigsercentette mellényén, megrántotta fülcimpáját és így szólt:

- Ügyesen elrejtőztél itt. Kellemes az élet.

- Azelőtt még kellemes volt, de most rosszabb; sok a zarándok. Ezek a fogadások...

- Fogadások? - mosolygott Pjotr? - Akár a fogorvosnál.

- Szeretném, ha valamelyik eldugottabb helyre helyeznének át, - mondta a szerzetes és vigyázva megtöltötte a pohárkát borral.

- Ahol nyugodalmasabb, - tette hozzá Pjotr és ismét elmosolyodott; a szerzetes kiszopta az italt, végignyalta ajkait sötét, rongyszerű nyelvével és csontos fejét megcsóválva rákezdte:

- Szemlátomást nő az egyensúlyukat vesztett emberek száma. Elrejtőznek, el akarnak bújni a gondok elől...

- Én nem látom, - felelte Pjotr, de tudta, hogy nem mond igazat. - Te bújtál el, - szerette volna mondani.

- A gondok pedig árnyékként a nyomukban...

Pjotr nyelvére önmaguktól tolultak a szemrehányás szavai; kedve lett volna vitatkozni, sőt rákiabálni öccsére; eszébe jutott fia és dühös hangon mondta:

- Az ember maga keresi az izgalmakat, maga akarja a bajt! Végezd a magad dolgát, ne kérkedj eszeddel - és nyugodtan élhetsz.

Öccse, akit süketté tettek a saját gondolatai, kétségen kívül nem hallotta szavait; szögletes teste hirtelen megrázkódott, mintha álomból ébredne fel; a csuha fekete patakokban ömlött le róla; ajkai elferdültek és ő is dühösen kezdett beszélni, élesen tagolva a mondatokat:

- Hozzám jönnek és kérnek: taníts meg! De mi az, amit tudok, amire tanítsak? Egyszerű ember vagyok. A főnök gondolt ki annak, akinek tartanak. Magam semmit sem tudok, mint akit tévedésből ítéltek el. Elítéltek: taníts! De mért is ítéltek el?

- Pedzi már, - vélte az idősebb Artamonov. - Panaszkodni akar.

Belátta, hogy Nyikitának van oka panaszkodni sorsára és már korábbi látogatásainál is várta ezeket a panaszokat. S fülcimpáját húzogatva, meggyőződéses hangon figyelmeztette öccsét:

- Sokan panaszkodnak sorsukra, de hasznuk nincs belőle.

- Bizony, elégedett embert nem igen látni, - mondta a púpos és szemeit a sarok felé, a mécses lángjára fordította.

- Neked még megboldogult atyánk meghagyta: vigasztalj! Légy vigasztaló.

Nyikita széles mosolyra húzta száját; szürke kis szakállát markába fogta és letörülte vele a mosolyt; aztán tovább szórta a félhomályba szavait, amelyek Pjotrba ütközve felkeltették kíváncsiságát és egy veszély feszült várakozását.

- Ezek itt bebeszélik nekem és az embereknek, hogy bölcs vagyok; természetesen a kolostor érdekében, hogy idecsalják a hívőket. Nekem meg terhes ez a szerep. Kemény munka, kedvesem! Mivel is vigasztaljak? Tűrjetek, mondom. De látom: a tűréssel mindenki torkig van. Reméljetek, mondom. De mit reméljenek? Istennel nem vigasztalódnak meg. Jár ide egy pék...

- A mi pékünk, Murzin; részeges fickó, - mondta Artamonov, mintha el akarna hárítani, el akarna taszítani valamit.

- Ő már Isten bírájának képzeli magát; az ő számára már Isten nem ura a világnak. Manapság sokan vannak ilyen vakmerők. Van még itt egy csupaszképű is, - észrevetted? Gonosz ember, az egész világnak ellensége. Idejönnek hozzám és faggatnak. Mit mondhatnék nekik? Azért jönnek, hogy zavarba hozzanak.

A szerzetes mindjobban belemelegedett a beszédbe. Pjotr visszagondolt arra, milyennek találta öccsét korábbi látogatásai alkalmával, és észrevette, hogy Nyikita szemei nem hunyorgatnak olyan bűnösen, mint azelőtt. Azelőtt megnyugtatóan hatott rá annak tudata, hogy a púpos érzi bűnösségét, - bűnösnek nem illik panaszkodnia. Most azonban panaszkodik; kijelenti, hogy igaztalanul ítélték el. És az idősebb Artamonov attól félt, hogy öccse ezt fogja mondani:

- Te voltál, aki engem elítéltél...

Összeráncolta homlokát s míg óraláncával játszadozott, az önvédelem szavai után keresgélt.

- Úgy bizony, - mondta a púpos és úgy látszott, hogy titokban meg van elégedve azzal, amire panaszkodik. - Az emberek mind tolakodóbbak, gondolataik mind merészebbek. Nemrég nálunk lakott két hétig egy tudós; még fiatal, de beteges észjárású, riadt ember. A főnök meghagyta nekem: te, mondja, erősítsd meg egyszerűségeddel; te, mondja, mondd neki ezt meg ezt és így meg így. Én azonban nehezen jegyzem meg magamnak mások gondolatait. A tudós órákon keresztül kínzott; beszél és beszél, én pedig még szavait sem értem meg, nem hogy gondolatait. Az ördögöt, mondja, nem szabad elismernünk a hús urának; ez két-isten-hit és megsértése Krisztus testének, melyet magunkba fogadunk az oltári szentséggel: "vegyétek Krisztus testét és egyétek a halhatatlanság forrását". Istent káromolja: tőlem akár szarvai is lehetnek istennek, mondja; fő: hogy egy legyen, mert másként lehetetlen élnünk. Annyira megkínzott, hogy Feodor atya minden tanításáról megfeledkeztem és felkiáltok: "Húsod - alakváltozás, és szellemed - megsemmisülés." A főnök később megszidott: mi van veled, mondja; micsoda istenkáromló butaságot fecsegtél össze?" Igen bizony, így van.

Pjotr mulatságosnak találta az elbeszélést, amely szánalomraméltó színben tüntette fel öccsét s ezzel némileg meg is nyugtatta az idősebb Artamonovot.

- Istenről nehéz beszélni, - dünnyögte maga elé.

- Nehéz, - helyeselt Nyikogyim atya és keserűen megkérdezte: - Emlékszel atyánk tanítására: testi munkások vagyunk, mély értelmű számunkra ez a bölcsesség?

- Emlékszem.

- Bizony. Feodor atya unszol: olvass könyveket! Olvasok, de a könyv olyan számomra, mint egy messzi erdő, érthetetlenül susog. A könyv nem felel a mának. Olyan gondolatok támadtak, amelyeknek a könyvben nem találni nyomát. Szektások ütötték fel fejüket mindenütt. Az emberek úgy okoskodnak, mint ahogy álmokról, vagy részeg fejjel beszélnek. Ez a Murzin például...

A szerzetes felhajtotta a portóit, egy darabka kenyeret vett szájába, a bélből kis golyót gyúrt, ujjával ide-oda fricskázta az asztalon, majd folytatta:

- Feodor atya azt mondja: minden bajnak az ész az oka; az ördög tüzet csiholt belőle, ingerkedik vele s most dühös kutyaként hasztalanul megugat megint. Lehet, hogy így is van; de ő másként gondolkodik: az ész - gyerek, akinek minden játék, minden mulatság; szeretne rájönni, mi a nyitja ennek, meg amannak, mi van belül. Természetes, hogy el is töri...

- Kissé veszélyes ez a beszéd, - jegyezte meg Pjotr. Fivére szavai ismét kilendítették nyugalmából és aggodalommal töltötték el; váratlanságukkal és hevességükkel bámulatba ejtették és ijesztették. Szerette volna Nyikitát újból legyűrni, megalázni.

- Leitta magát a barát, - próbálta megnyugtatni önmagát.

A cellában fülledt lett a levegő; savanykás szén- és mécses-olaj-szag terjengett és kioltotta Pjotr gondolatait. Az ablak kis fekete négyzetében valami növény levelei rajzolódtak ki; mozdulatlanságukban úgy látszottak, mintha vasból lennénk. Öccse pedig pókhoz hasonlított, amely halkan és konokul szőtte hálóját.

- Minden gondolat veszélyes. Különösen az egyszerű. Vedd Tyihont.

- Félbolond.

- Nem; hiába mondod! Okoskodása szigorú. Kezdetben még féltem is szóba állni vele; akarózik is, meg félek is. Mikor azonban apánk meghalt, nagyon megkedveltem Tyihont. Te, persze, nem szeretted apát annyira, mint én. Téged és Alekszejt nem bántott meg ez az igazságtalan halál, de Tyihont bántotta. Én persze, nem az apácára haragudtam meg akkor butasága miatt, hanem Istenre és Tyihon ezt rögtön észrevette. Lám, mondja, a szúnyog él, míg az ember...

- Félrebeszélsz! - vágott közbe Pjotr szigorúan. - Többet ittál a kelleténél. Micsoda apáca?

Nyikita csökönyösen folytatta:

- Tyihon azt mondja: ha Isten a világ ura, az esőknek a kellő időben kell esniök, mikor hasznára vannak a gabonának és az embereknek. És nincs minden tűzvész emberkéztől; az erdőket a villám gyújtja fel. És miért kellett Káinnak bűnbe esnie, amiért mi lakolunk halállal? Mi szüksége van Istennek mindenféle torzszülöttekre; púposokra például mért van szüksége?

- Aha, hát erre lyukad ki! - gondolta magában Pjotr és szakállába mosolygott. Fivére panaszai Istenre nagyon megnyugtatták; jó, hogy nem rokonaira panaszkodik a barát.

- Káint nem lehet megérteni. Mintha bilincseket rakott volna rám ezzel Tyihon. Apánk halálának napjával kezdődött. Azt gondoltam: a kolostorba megyek, talán kialszik... De nem. Így élek most is, ezekkel a gondolatokkal.

- Azelőtt hallgattál erről...

- Nem lehet mindent egyszerre elmondani. Sőt, talán egész életemen át is hallgattam volna, de a zarándokok megzavarnak. A lelkiismeretem aggasztják. És veszélyes: hátha hirtelen egy Tyihon-szó csúszik ki a számon; Nem, Tyihon okos ember, bár lehet, hogy nem is szeretem. Rád is gondol: íme egy ember, mondja, aki gyerekeiért dolgozott, és a gyerekek idegenek hozzá...

- Hát ez meg micsoda? - kérdezte Pjotr haraggal. - Tud talán valamit?

- Tud. A vállalat, mondja, csalás...

- Már hallottam... El kellene kergetni a bolondot, de sok családi ügyünket ismeri...

Mikor Artamonov ezeket a szavakat mondta, Nyikitát arra a terhes éjszakára akarta emlékeztetni, amikor Tyihon a hurokból kivette; de a Nyikonov-fiúra nem gondolt. A barát nem értette el a célzást; szájához emelte pohárkáját, nyelvét megmártotta a borban, végignyalta ajkait és pléh-szerű hangon folytatta:

- Tyihont is megbántotta valaki; el is szakadt mindenkitől, mint akit tönkretettek...

A barátot el kellett terelni ezektől a gondolatoktól.

- Hányadán állsz most tulajdonképp: hiszel, vagy nem hiszel istenben? - kérdezte és csodálkoznia kellett: valami vérigsértőt akart kérdezni, de valahogy más jött ki belőle.

- Nehéz megmondani, ki hisz manapság, - felelte a barát némi szünet után. - Mindenki sokat töpreng, de hitet nem látni. Pedig annak, aki hisz, épp gondolkodnia nem szabad. Az, aki a szarvas Istenről beszélt...

- Hagyd abba, - tanácsolta Pjotr és hátranézett.

- Mindennek az unalom, a tétlenség az oka. Vashámba kellene befogni mindenkit.

- Nem; kettőben hinni nem lehet, - mondta Nyikogyim atya makacsul.

A toronyban már másodszor kondították meg a harangokat; az ablak fekete üvege megcsörrent a kimért ütésektől.

- A misére elmégy?

- Nem járok. Lábaim nem bírják az állást.

- Itt imádkozol értük?

A szerzetes nem felelt.

- Na ideje, hogy lefeküdjem; kifáradtam az úton.

Nyikita némán ránehezedett hosszú kezeivel a szék karfáira, óvatosan felemelte szögletes testét és kiszólt:

- Mítja. Mitrij?

Aztán ismét visszaereszkedett és bocsánatkérően mondta:

- Ne haragudj: elfelejtettem, hogy szolgám a vendégszobában alszik. Magam küldtem el; ki akartam magam szabadon beszélni, már pedig ezek itt mind besúgók, rágalmazók...

Szükségtelen bőbeszédűséggel magyarázta el fivérének a vendégszoba felé vezető utat, s mikor kilépett a sötétbe, a hideg, porzó esőbe, Pjotr elgondolta:

- Nem akarta a szószátyár, hogy már menjek.

És hirtelen, a jólismert rémülettel, az az érzése támadt az idősebb Artamonovnak, hogy ismét egy mély szakadék szélén jár, amelybe a következő pillanatban lezuhanhat. Meggyorsította lépteit és előrenyújtotta kezeit, ujjaival tapogatva az éjszakai sötétség vizes porát és merőn nézve a távolba, a lámpás zsíros foltjába.

- Nem, - gondolta magában sebtében, botladozva, - minderre nincs szükségem. Még holnap elutazom. Nem kell. Mi is történt? Ilja majd visszatér. Nem; szilárd elhatározással kell élni. Lám, Alekszej hogy belejött a játékba. Még meg is kopaszthat.

Megerőltette magát, hogy Alekszejre gondoljon, mert nem akart Nyikitára és Tyihonra gondolni. De amikor lefeküdt a kolostori vendégszoba kemény ágyára, ismét elfogták a szerzetesről és udvarosról való sanyargató gondolatok. Miféle ember hát ez a Tyihon? Mindenre ráveti maga körül árnyékát, az ő szavai csengenek fia gyerekes beszédében, az ő gondolatai babonázták meg fivérét.

- Vigasztaló! - gondolta magában öccséről. - Az egyszerű ács, Szerafim, lám, érti a vigasztalást.

Nem tudott aludni; szúnyogok csípték; a szomszédos szobában három hang mormogott: Pjotrnak az a gondolata támadt, hogy csak Murzin pék, a fájós lábú kereskedő és a szkapec-arcú férfi lehetnek.

- Isznak, minden bizonnyal.

A kolostori őr néha-néha megütötte kalapácsával a vasdeszkát; aztán egyszerre, olyan sietséggel, mintha attól félnének, hogy már elkéstek, reggeli misére csendültek meg a harangok és zúgásuk közben Pjotr elszunnyadt.

Mikor öccse belépett szobájába, ismét olyan volt, mint aminőnek tegnap, a kertben látta, - ugyanazzal az idegen, gonosz, ferde és alattomos tekintettel szemeiben. Az idősebb Artamonov gyorsan megmosdott, felöltözött és a szolgánál kosit rendelt a legközelebbi postaállomásig.

- Mért sietsz úgy? - kérdezte a barát, csodálkozás nélkül. - Azt hittem, itt maradsz egy ideig.

- A vállalat nem enged.

Teáztak. Pjotr sokáig töprengett, mit is kérdezzen öccsétől? És eszébe jutott:

- Szóval el akarsz menni innen?

- Szeretnék. Nem, bocsátanak el.

- Mért nem?

- Előnyös vagyok számukra. Hasznos.

- Úgy. És hova készülsz?

- Lehet, hogy vándorolni fogok.

- Beteg lábaiddal?

- Azok is mozognak, akiknek egyáltalán nincs lábuk.

- Ez igaz, mozognak, - hagyta helyben Pjotr.

Hallgattak. Aztán Nyikita szólalt meg:

- Tyihont tisztelem.

- Hát még kit?

- Mindenkit.

- Jól van. Hát azt mért nem kérded, hogyan él Alekszej?

- Minek kérdezzem? Tudom, hogy ért hozzá. Talán hamarosan elkerülök innen.

- Télen csak nem mész el?

- Mért? Télen is járnak.

- Igaz, járnak, - helyeselt újból Pjotr és pénzt ajánlott fel fivérének.

- Csak adjál; kell a malom tatarozásához. A főnökhöz nem mégy be?

- Nincs időm; a kocsi már vár.

A fivérek búcsúzóul összeölelkeztek. Kínos volt Nyikitát átölelni. A barát nem áldotta meg fivérét; jobbkeze belegabalyodott a csuha ujjába és Pjotr arra gondolt, hogy szándékosan gabalyodott bele. Púpjával bátyja hasának támaszkodva, Nyikita színtelen hangon megkérte:

- Bocsáss meg, ha tegnap valami feleslegeset mondtam.

- Ugyan, nagy dolog! Hiszen fivérek vagyunk.

- Éjszakánként az ember gondolkodik, gondolkodik...

- Igen, igen! Nos, isten veled...

Amikor kihajtatott a kolostor kapuján, Pjotr visszafordult és a vendégrész fehér falán ott látta öccsének kőszerű alakját.

- Isten veled, - dünnyögte és levetette sapkáját; a szitáló eső bőven bepermetezte fejét. Fenyőerdőn hajtottak keresztül; mély csend volt, csak a fenyőtűk csengtek üvegszerűen az esőgyöngyök ütéseitől. A bricska bakján egy barát ugrándozott; a ló rókavörös volt, fura kopasz fülekkel.

- Fontos dolgokról beszélnek, - gondolta magában Pjotr. - Isten nem kellő időben küldi az esőket. A gonoszság, irigység, nyomorékság az oka mindennek. A lustálkodás. Gondjuk nincs. Az ember gond nélkül olyan, mint a gazdátlan kutya. - Pjotr hátrafordult, jobban összekuporodott, eszébe ötlött, hogy az eső tényleg nem a kellő időben esik és a komor gondolatok ismét szürke felhőként burkolták körül. Hogy megszabaduljon tőlük, vodkát ivott minden állomáson.

Este, amikor a távolban feltűnt a füstös város, egy lihegő vonat szelte át az utat, gőzt okádott és belevágódott a föld alá, eltűnt egy félkör-alakú lyukban.

(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)

(Vége a második résznek)

 

[+] A május 1-i szám a 9-ik közleménnyel tévesen jelezte a regény második részét befejezettnek. A második rész ezzel a közleménnyel végződik.

[*] * Kiherélt szekta - A ford. megj.