Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő
A Nemzeti Színház valamikor híres volt arról, hogy a modern szalondarabok társalgó tónusát kitűnően tudják benne játszani. Az utóbbi harminc évben ebben a tónusban elragadta tőle az egyeduralmat a Vígszínház régi, nagy együttese s most Az eszményi férj felújítása alkalmat ad arra, hogy meglássuk, mi maradt meg a régi hagyatékból a Nemzeti Színházban. A körülmények, ezt előre kell bocsátani, nagyon kedvezőtlenek voltak megmaradására. A drámairodalom: annak különösen az a része, amely a Nemzeti Színház hatáskörébe tartozik, az utóbbi három évtizedben kilépett a szalonok levegőjéből, a műfaj régi mestereinek, a 19. század második fele nevezetes francia drámaíróinak nem kerültek méltó utódai s ami ebben a genre-ban színpadilag jó akadt, annak a nagyobb részét magához ragadta a Vígszínház. Bataille volt az utolsó francia társadalmi drámaíró, akivel még nagy sikereket tudott aratni a Nemzeti Színház. Azóta jóformán teljesen a kosztümös darabok, klasszikusok, történelmi drámák s a paraszt-vígjáték foglalták el a színház műsorát s csak ritkán akadt benne olyan darab, mint Shaw Tanner John-ja, amely abból a szempontból tette próbára a színészeket, hogy mennyire győzik a gyors, fordulatos, elmés párbeszéd művészetét. Nem volt erre jó hatással a színház mai helyisége sem, mely a maga zenés darabok céljára készült nagy nézőterével, hiányos akusztikájával csaknem lehetetlenné teszi az intimitást s a temperált beszédet.
Az eszményi férj-ben pedig minden a társalgáson múlik. A darab cselekménye, különösen ma már, meglehetősen irreleváns, elég üres intrika-dráma, melyet csak az erős szerkezet és még inkább a helyzetek színpadilag ügyes élére állítottsága tart fenn valahogy. Amivel az író elsősorban hatni akart, az a dialógus folytonos szikrázása, élcről-élcre, csípős mondásról csípős mondásra röpködő színes labdákat dobálnak egymásnak és kapnak el a szereplők s ettől nyer az egész valami különös csillogást, amely olyan, mint a színpadi ékszereké; strassz, de úgy csillog, mint a gyémánt.
A Nemzeti Színház előadása pedig éppen ebben mutat egyenetlenségeket. Az elegancia nem elég benne. Nem akarom szemrehányásképp szóvátenni a külső elegancia hiányát, ami a díszletekben és a szereplők egy részének fellépésében van. Ez a színház szegénységéből folyik. Elég baj, hogy első színházunknál ekörül állandó hiányok vannak. Azt azonban meg kell állapítani, hogy a párbeszédben majd minden szereplőnél több-kevesebb túlpointirozást kell tapasztalni, az igazi verve hiányát. A színészek egy részének szokatlan ez a tónus. Igazán csak azok találják bele magukat, akik a Nemzeti Színház régi nagy tradíciójából jöttek: Várady Aranka, Gál, Tasnády Ilona és Vizváry Mariska, kinek ez az előadás különös sikert hozott. Azok közül, akik más levegőben nevelkedtek, csak Uray elégít ki teljesen, benne megvan a hozzávaló könnyedség. Ezért a szinte súlytalan darab az előadásban kicsit vaskos színt kapott, olyan túlsúlyt, amit nem bír meg. Olyan jelenség ez, ami nemcsak a Nemzeti Színházban tűnik fel, hanem nem egyszer a magánszínházakban is; a legújabb színész-nemzedék már nem a finom társalgás levegőjében nevelkedett, ami összefügg a dráma tónus-változásával. Az újabb drámákban, még a franciákban is, kiveszőben van a szép párbeszéd, a hang nyersebbé vált, az elegancia inkább csak a ruhákra szorítkozik. Úgylátszik, kiveszőben van egy stílus, mely valamikor uralkodó, sőt kötelező volt s melyet mi, régibb ízlés emberei szerettünk a színházban.