Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Nagy Lajos: Szedjetek szét, csillagok!
Sándor Imre mesejátéka a Belvárosi színházban

Színpadjainkat már évek óta a "szerzők" dominálják. Szerző az a jólöltözött és vidám úriember, aki hivataloskodás, divatáruval való kereskedés, vagy olajügynökölés helyett a pénzkeresésnek azt a módját űzi, hogy színpadi műveket ír. Lényegileg különbözik az írótól, sokkal jobban, mint például a hordár a pilótától; jobban, mert nem fokozati köztük a különbség, - hisz, mondom, hogy lényegi! - hanem egyszerűen az ellentétei egymásnak.

Csak néhány idevágó csekélységet említek meg: az író mondanivalója belső kényszerből fakad, szigorúan determinált, mindig, összes műveiben, egyazon lelki anyag megnyilvánulása, képletesen: üzenet valamely felsőbb hatalom által az emberiség számára, addig ki nem gondolt gondolat, el nem mondott élmény, észre nem vett életrészlet; gazdagodása az egész emberiség életének, új megismerés, az életnek továbbfejlesztése.

Ezzel szemben a szerző szerez. Kitanulmányozza, hogy miről mit hogyan kell mondania, hogy a jegyvásárló közönség tetszését megnyerje, hogy minél több pénzt keressen. A szerző részint rosszhiszemű, részint alig intelligensebb, mint az ő átlag publikuma, csaknem mindig annak a köréből származott is. A szerző művében új gondolat nincs. A szerző tanulja a mesterségét, nem ösztönösen tudja, - legtöbbször megvesztegetően ügyesebb is, mint az író, de csak mint a kezdő író! Mert az igazi színpadi írók aztán technikában is mérhetetlenül felülmúlják a szerzőket. A szerző alkalmazza az ismereteit, kitaposott nyomokon jár, az ő megértése nem okoz fáradtságot, még a "gyengébbek"-nek sem, hisz' nincs is rajta mit érteni!

Ismétlem, színpadjainkat évek óta a szerzők dominálják. Színházi közönségünket szinte mesterségesen szoktatták arra a nívóra, amelyen ma áll, amelyen persze hogy különbnek találja a Hűség-szérumot a Szent Johannánál. A színházi vállalatok, talán üzleti kényszerből is, kedvelt gyermekeikké fogadták a szerzőket s igazi irodalmi művel csak akkor bátorkodnak a közönségük elé, ha az író világhírű s ez nyújt némi reményt arra, hogy talán mégsem buktatja meg az a jó közönség.

Ritkán történik olyan csoda, mint az, hogy a kitűnő fiatal írónak, Sándor Imrének komoly színpadi művét, a Szedjetek szét csillagok! című mesejátékát előadták.

A függöny szétlibben, kezdődik az első jelenet. Két kisleánynak két fiúval, majd egy ficsúrral való találkozása ez. Mintha virágillatos mezők levegője csapna meg, oly természetes és üdítő. A sok "szerzemény" után! Rögtön megérezni az írót, mint valami egészen mást, mint a szerzőt. Ez nem "linkel", ennek a figurái élnek; ahogy az író fantáziájában megindul az életük, attól a perctől kezdve minden szavuk és minden mozdulatuk önként fakad az elképzelés adta életükből, a dialógusok itt nincsenek kiemelve, nincsenek viccekre kipoentírozva; közvetlenek, egyszerűek - és csodálatos, sokkal jobban hatnak, mint annyi csúnya szerző bácsi minden ravaszkodása.

A nézőtér publikuma megérezte a különbséget s - nem fordult el az irodalomtól. Szinte elragadtatással tapsolt, mindenesetre másképpen, mint ahogyan a pesties vicceket és olcsó ötleteket tapsolja meg; a jobbak tapsa volt ez, de a jobbak száma egyre növekszik. Később ez az egyszerre belsővé vált kapcsolata az írónak s közönségének kissé lazult. De hogy ezt érthetővé tegyem, elmondom a mű tartalmát.

Egy tizennégy és fél éves kisleányról van szó, akit a nagyanyja nevel. A nagymama régies elvek alapján túlságosan vigyáz a kisleányra, elzárja az élet elől; a leányka nem kapja meg azt a védekező tréninget, melyre testnek, léleknek egyaránt szüksége van az élet s természet mindenféle támadásai ellen. Élénkebb s életképesebbé alakult barátnője rábeszélésére résztvesz egy kiránduláson; a társaság, fiúk és nők, egy Pestközeli dunai strandra mennek hajón, köztük holmi előírásszerű nőcsábász, elegánskodó s naiv szíveket megdobogtató ficsúr, aki el akarja a gyermekleányt csábítani. A csábítás csaknem befejezetté válik, már meg is állapodtak, de a férfi előre úszik, a leány utána s belefullad a viharzó Duna hullámaiba. Baleset, vagy tudatalatti öngyilkosság, mindegy, mindenképpen olyan történés, mely úgy hat, hogy a csábítás volt a leányra nézve a megsemmisítő trauma, mellyel szemben mindenképpen az volt a lelki beállítottsága, hogy védekezni ellene nem tudott, ha pedig megtörtént volna, nem tudta volna elviselni.

Ez történik négy felvonásban, ez a tulajdonképpeni cselekmény. Az ötödik kis felvonás egy költői kép, melynek az életről s a halálról, pontosabban a fiatalkori halálról való elmélkedés a tartalma.

A közönség az első felvonás után tele volt várakozással, de mondom, a kapcsolat közönség és író között később, pontosan a strandfelvonásokban lazult. A polgári osztálykonvenciónak kedvező színházi politika s az igényeket méret szerint kiszolgáló szerzők rontották el a közönséget annyira, hogy a nemiségről való bármily fennkölt gondolkodást is nem tudja zavartalanul fogadni.

Az író elmélkedik a szexualitásról, de nem ad iránydrámát a szó közönséges értelmében. A második felvonásnak egy nem egészen sikerült kis párbeszédből, mely a nagymama s a kislányok felnőtt barátnője közt folyik a nevelésről, úgy tetszhetik, mintha itt akadémikusan megvitatnák a helyes leánynevelés irányelveit s az író nézeteit képviselné a felnőtt leány. De ezt hinni tévedés lenne, mert az író nem nyilvánít véleményt, az író megmutatja az életet, tehát a szexuális életet is, ami van, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, amit nem lehet letagadni, problémát, sőt problémákat fölvet, azokat megbeszéli előttünk s meggondolkoztat bennünket.

Az ötödik felvonás színpadi megoldása a bemutató előadáson még tökéletlen volt, alig ítélhető meg, hogy hibátlan előadásban irodalmi értéke szerint érvényesülhet-e, vagy pedig menthetetlenül novellisztikus és felolvasásszerű. Mindegy, foglaljuk össze a tényállást olyanformán, hogy a "Szedjetek szét, csillagok!" egy kitűnő írónak nemes és komoly műve, mely jeles színpadi-írói tehetséget is revelál.

Az előadóművészek teljes odaadással játszottak, láthatóan megértő és őszinte lelkesedéssel. A főszerepet egy egészen fiatal színésznő, Hollós Ilona játszotta, félénk és félszeg, naiv kis gyermeklány tökéletes illúzióját keltve. A kis barátnőt Turay Ida adta, ugyancsak bájos gyermekiességgel; jól oldották meg a feladatukat a többiek is, mint Matány, Ürmössy Anikó, Gellért Lajos. A rendezés jó volt, de a színház eszközei szegényesek voltak, a darab érvényesülésének rovására.